Bánki Éva: Szeged, Szeged

 

Az emberek többnyire szégyellik, hogy kisvárosban születnek. A szüleik nem voltak elég ügyesek, nem „kerültek be” egy nagyvárosba, és most nem lubickolnak egy metropolisz ragyogásában. Nem öltöznek bundákba, hétvégenként nem járnak operába, nem csinálnak semmi felforgató dolgot. Minden vidék nyomorúságos. Mért menjek Szegedre?

Erre anyám csak legyintett. Szeged nem kisváros, magyarázta, Szegeden is van opera, ha nincs is felfordulás, de legalább ott a Tisza. Igazán kibírsz pár napot, ha már meghívtak.

Igeeen, mondtam, de tizenkét éves, kisvárosi lányként az ember arról álmodik, hogy először nem Szegedre, hanem Párizsba vagy Los Angelesbe utazik egyedül.

De még az sem igaz, hogy egyedül.

Ugyan egy júliusi napon egyedül utaztam Budapestig, de a Déli pályaudvaron megjelent a pesti nagynéném (szalmakalap, kesztyű), és összeráncolt homlokkal átkísért a Nyugatiba, és közben ellenőrizte, hogy nem maszatos-e a tenyerem, van-e elég ivóvizem. A szegedi gyors előtt titokzatoskodva félrevonta a kalauzt, és megkérte, hogy nézzen rám, nem vagyok-e rosszul, nem „inzultál-e” valaki, és hogy nem felejtettem-e el Szegeden leszállni.
Szeged a végállomás, mondtam a nagynénémnek lángvörösen.

Mire a nagynéném csak mosolygott, előkotort a táskájából ötven forintot, és „előre is köszönte a kalauz fáradozását”.

Szeged még a legrosszabb várakozásaimat is alulmúlta. A barátnőm, a barátnőm anyukája, apukája várt a peronon, és együtt örültek, hogy „nem felejtettem el leszállni”, hogy „nem inzultált senki”. Azt hittem, elnyel a föld szégyenemben. Felnyomakodtunk egy zsúfolt buszra, aztán egy másikra − mert a kocsi épp most szervízben van − leszálltunk egy annál is csúnyább lakótelepen, mint ahonnan én jöttem, felmentünk egy ötödik emeleti lakásba, ami majdnem olyan volt, mint a miénk. Persze nem pont ugyanolyan, az ötödik emelet, a lift, a kilátás nekem újdonság volt. Persze nem olyan hatalmas újdonság, hiszen az ötödik emeleti ablakból csak más ablakokra láttunk. Liftezni azért szívesen lifteztem volna többször is, de nem akartam, hogy Tündéék szülei „kisbabának tartsanak”.

Más újdonság nem nagyon volt. A konyha pár centivel tágasabb, mint a miénk, az erkély kisebb, a gyerekszoba bútorai pontosan ugyanolyanok. A szekrénysor alsó fiókjában a cipők, a középsőben a zoknik, bugyik, gatyák, a felső fiókban a trikók. Szegeden ugyanolyan trikókat, zoknikat, szekrénysorokat lehetett kapni, mint Nagykanizsán. Ugyanolyan gázbojlereket, függönyöket és hűtőszekrényeket. És ezek a hűtőszekrények ugyanúgy öregedtek, ugyanúgy romlottak el, mint az otthoniak. Tündéék hűtőszekrényét alul kellett megérinteni, hogy az ember a rossz szigetelés miatt felszisszenjen, a miénkét fölül. Hogy bírok ki ebben a ketrecben két hetet?

Hiszen én hatalmas palotákat, csillogó körutakat, hatalmas fekete autókat, öltönyös urakat és szépen fodrászolt, platinaszőkén csillogó nőket, igazi „éjszakai életet” akartam, mint az amerikai filmekben. Tisza-part, Belváros, Dóm? Na, ne nevettessenek ki! Unatkoztok?, kérdezte Tünde anyukája a gyerekszoba ajtajában, megértően. Ha unatkoztok, menjetek a játszótérre! Biciklizzetek egyet!

Tünde révén megismerkedtem más tizenkét évesekkel. Andreával, Edittel, Krisztivel. A rozsdás mászóka mellett megbeszéltük, hogy már nem vagyunk kisbabák, a játszótér nem nekünk való… szörnyű, szörnyű… Szegeden nincs semmi… borzalom, nem lehet kibírni. Ami azt illeti, mélységesen egyetértettem velük.

Tünde osztálytársai ugyanúgy szappanokat gyűjtöttek, mint az én osztálytársaim. Tünde is szappanokat gyűjtött, és úgy polcolta föl, mint a húgom a mi fürdőszobánkban. Legfelül a zöldalma-, középen kókusz- és a jázmin-, legalul a mandarin-illatú szappanok. Világmárkák, lelkendezett a barátnőm.

Ha tudtam volna, hogy ekkora idióta, soha nem jövök el Nagykanizsáról. De hát mégsem vehettem nyakamba a világot, és nem mehettem haza stoppal? Vagy mégis? Üldögéltem egy félrecsúszott Bonyem-plakát előtt a gyerekszobában, és csak duzzogtam.

Hát ez lenne az az okos kislány Nagykanizsáról?, kérdezgették egymást Tünde szülei. Aki csak hever az ágyon, aki könyvet sem vesz a kezébe? Akit a coca colán és a körömlakkokon kívül semmi nem érdekel? De ők miért hívtak meg ebbe a szörnyű városba, töprengtem, ahol a liften kívül nincs semmi érdekes? Talán azt szeretnék, gondoltam, hogy a lányuk, Tünde egyszer egy Balaton-közeli városban nyaraljon.

Hétfőn meglátogatjuk Macót a tanyán, lelkendezett Tünde édesapja.

Ha több bátorág szorul belém, felnevetek. Ki a fene ez a Macó? Micsoda szörnyűség lehet egy tanya? Nálunk „kimenni a hegyre” azt jelentette, hogy valaki egy hűtőtáskával és pár üveg sörrel kivonul egy silány anyagokból épült, falusi víkendházába, hogy magányosan berúgjon vagy megkettyintse a szomszédasszonyt. A „telek”, gondoltam borzadozva, elhurcolnak egy telekre, pedig én már százszor megfogadtam, hogy soha, hogy én SOHA…

Nem volt mit tenni, szombat reggel lelifteztünk az ötödikről, beszálltunk a Trabantba, és útnak indultuk, hogy megkeressük Macót. Elhagytuk a rémséges lakótelepet, aztán egy másikat, míg végül elviselhetetlen, szikrázó félgömbként nehezedett ránk a nyári égbolt. Talán ezért fáj a fejem, gondoltam, az ég sokkal elviselhetetlenebb, ha ilyen magasan van. Ha nincsenek hegyek, vagy dombok, amik segítenek tartani.

Míg fuldokoltunk a Trabantban, Tünde szülei is megváltoztak. Lerúgták a cipőjüket, jobban elterpeszkedtek, és öregebbek látszottak a portól és az orrnyergük mellett csöpögő izzadtságtól.

 Mi lesz Marikával, kié lesz a Sipos-tanya, mit mondott Daninak a Józsika? Szörnyű, szörnyű, gondoltam a kocsi sarkában duzzogva. Egyetlen értelme volt a nagy fuldoklásnak, Tünde édesanyjának a dauerolt frizurája egészen lelapult.  Talán nem is baj, gondoltam, nem annyira matektanárnős, mint a lakótelepen vagy a Dóm téren fagylaltozva. De még mindig nem vett rá a lélek, hogy megkérdezzem, ki az a Macó, hova megyünk, mi dolgunk ott. A legutolsó otthoni rokonlátogatást is örömmel elcseréltem volna ezzel az értelmetlen zötykölődéssel.

Hatalmas juhnyáj hömpölyög előttünk, mint egy eleven felhő. Tünde apukája kiszáll, ahogy mondja, harap egyet a levegőből. Nem kellett magyarázkodni. Már tudtam, hogy itt született.

A fojtogató porban megnéztük Bábi házát, aztán megkerestük, ahol megszúrták „szegény Kálmánt”, megnéztünk egy régi dögkutat (én azt hittem, ilyesmi csak a mesékben van), végül nyakig porosan megérkeztünk Macó tanyájára.  És elviselhetetlen volt az érzés, hogy ezt a hatalmas égboltot mi tartjuk a fejünkkel, és bármikor ránk zuhanhat.

Két kislányt hoztam, rikkantott Tünde apja a hosszú, fehér házból előtipegő Macónak. De a „telken”, ahol ez a Macó tett-vett, nyoma sem volt víkendháznak, ahova művezetők vagy iskolaigazgatók pár üveg sörrel elvonulhatnak.  Alig tudtam elhinni, hogy ebben a kidőlt-bedőlt házban él valaki. És nemcsak a kórószerű Macó. Hanem Macó kutyája, macskája, disznói, tehenei.

De Tünde sem volt ezen a helyen Tünde, hanem csak egy „leányka”, ahhoz hasonló, aki beleugrott Macó nagyapjának a kútjába. Hogy miért? A bánat, a bánat, sóhajtozott Macó.

Macó nénit – mert végre-valahára kiderült, hogy ez a kendős-nadrágos rokon néni – a végtelen égbolt, a bánatos kút, a végtelen tér, a hodályszerű házak idő előtt elfonnyasztották. Szép lassan világos lett, hogy jóval fiatalabb, mint nagyanyám. Hogy hét testvére van, de mind „elveszett”. Hogy jó itt, hogy „nem kívánkozik sehova”. Csak néhanapján, télen.

Szedtük a sárgabarackot, szinte beburkolóztunk az égbolt, a kásásan narancsos-rózsaszín gyümölcsök színébe, és egy pillanatra hihetetlennek tűnt, hogy ezen a tanyán kívül van-e még bármi. A rettenetes fényben időzavarba kerültem: azon se csodálkoztam volna, ha valamelyik istállóépület mögül törökök vagy tatárok bukkannak fel, és Macó néni fejkendősen, otthonkásan, melegítőalsóban egyszercsak lóra kap.  Sárgabarackból olyan sok termett, hogy az ágakat karókkal kellett megtámasztani, és a fa szinte nyögött, ahogy felkapaszkodtunk rá. Mint egy kilenc hónapos terhes. Talán egy ahhoz hasonló lány, aki évekkel ezelőtt itt végzett magával.

És mit csinál ezzel a rengeteg barackkal, Macó néni?

Az öregasszony krákogva felnevetett, és a könyökével a kút felé intett.

Talán megeteti a halottakkal, gondoltam borzadva. Ami megmarad, azt majd odaadja a halott lányoknak vagy a hét testvérnek.

Macó néni persze nem kívánta, hogy ingyen dolgozzunk. Kétóránként beterelt minket valami homályos, porszagú hodályba, pálinkát kínált, kolbászt, kenyeret – nem lesz semmi baja a lányoknak, ha megkóstolják, nemde? A traktától olyan rosszul lettem, hogy biztos voltam benne, hogy hamarosan a halott lányok között, a kútban végzem. És ez a fa, ez az irdatlan barackfa csak nem akart elfogyni. Olyan hatalmas volt, hogy hiába szedtük-szedtük, nem tudtuk körbeérni. Mint egy beláthatatlan város, új és új utcákat, új és új szedetlen ágakat fedeztünk fel, és csak annál több volt az ágakon, mint amennyit leráztunk.

De az égbolt végre valahára megkegyelmezett rajtunk.

Félhomályban cipeltük a ládákat a Trabanthoz, aztán Macó néni első, majd hátsó konyhájába, végül valami fészerbe, ahol az öregasszony a pálinkafőzőt rejtegette.

Macó néni nem volt a szavak embere. Hiába faggattam, hogy van-e férje, vannak-e gyermekei, mióta él egyedül, milyen viszony fűzi Tünde apjához. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy mit csinál ezen a tanyán télen, amikor a barackfája csendben erőt gyűjt. Mikor elkívánkozik.

Gyöhetsz máskor is, mondta nekem.  És különös szokása szerint ezt is megismételte: gyöhetsz máskor is, no nem bánom! Nem integetett, nem búcsúzkodott, hiszen „dolga volt”.

A Trabantban aztán Tünde szülei szép lassan visszaszelídültek XX. századi üzemmérnökké és matematikatanárrá. Hát talán ezt jelenti a „szögediség”, gondoltam. Valaki békésen él az ötödik emeleten, lifttel jár, rendesen befizeti a villanyszámlát, aztán hétvégén „kimegy a tanyára”, és betéved egy másfajta időbe. Ez nem pontosan olyan, mint az operába- vagy estélyekre-járás, de azért elég érdekes.

De melyik időbe téved vissza Macó néni, akit telente minden rokona elfelejt? Melyik időbe jut, mikor „elkívánkozik innen”? Nem „gyöttem vissza”, úgyhogy nem is sejthetem.