Képiró Ágnes: „Amihez hozzányúlt, az mindig Kass Jánossá változott”

 

Beszélgetés Lator Lászlóval Kass János irodalmi és képzőművészeti tevékenységéről

Szeged neves szülötte, Kass János az idén lenne 90 éves. Nemzedéktársa, Lator László Kossuth-díjas költő pedig novemberben ünnepli 90. születésnapját. Lator Kass-sal fiatal korában ismerkedett meg, ismeretségük később szoros barátsággá alakult. Interjúnkban nem csupán a képzőművész, hanem az esszéista Kassról is beszélgettünk.

 

− Irodalmi, vagy könyvkiadókhoz kötődő tevékenysége révén ismerhette meg Kass Jánost, pontosan hogyan történt ez?

 − Nagyon régen ismerkedtünk meg, a negyvenes évek végén, de utána én elkerültem vidékre tanárnak. Ő egy irodalmi körhöz is tartozott, nagyon sok író-költő barátja volt, többek között Kormos István, Juhász Ferenc és Nagy László. Benne élt az irodalmi körökben – ez érthető, hogyha az ember a gyermekkorára és középiskolás éveire gondol, meg későbbi életpályájára is. Abban az időben, ha egy fiatal grafikus pénzt akart keresni és abban a szerencsében volt része, hogy a kiadóknál sikerült neki munkát kapnia, abból meg lehetett élni. Akkoriban szinte minden könyvet a legjobb magyar grafikusok és festők illusztráltak: Ferenczy Bénitől kezdve Bartha Lászlóig, Csernus Tiborig, aki már Kass Janó nemzedéke. Ezekben a körökben is találkozhattunk volna, de én akkor, amikor ő elkezdte az illusztrátori pályáját, vidéken voltam. Miután visszajöttem, találkozgattunk, én akkor az Európa Könyvkiadónál voltam, ő meg oda is dolgozott. Ott találkoztunk többször is, de azok felületes találkozások voltak. Azonkívül még egy helyen találkoztunk: ő egy időben a Babits ügyvéd barátjának, Basch Lórántnak a házában lakott, a Városmajor utca 48-ban, ahol most a Nyugat Irodalmi Emlékmúzeum működik. Sok író és festő lakott ott: az írók közül többek között Mészöly Miklós, Domokos Mátyás és Fodor András, az én közeli barátaim; a képzőművészek közül ott lakott Luzsicza Lajos és egy időben Kass János. Gyakran jártam oda Domokos Mátyáshoz és Fodor Andráshoz, ott találkoztam időről időre Kass Jánossal is. És amikor Pesten könyvkiadóban dolgoztam, akkor is találkozgattunk, de közeli kapcsolatba az utolsó évtizedeiben kerültünk, amikor hetente akár kétszer is együtt voltunk. Sokat beszélgettünk, aminek az egyik magyarázata az, hogy mindig nagyon szerettem a rajzait, másrészt az is, hogy ő minden irányban rendkívül nyitott szellem volt.

− Beszédében, melyet Kass János temetésére írt, a Kass-rajzokban rejlő írói mozdulatokról beszél. Mit ért az írói mozdulatok alatt?

− Nem egyszerűen lerajzolt valamit, hanem rajzai mögött háttérsugárzás, sejtelmek, asszociációk vannak. A rajzaiban és grafikáiban érezhető az a fajta törekvés, ami egy jó íróban van. Nem egyszerűen egy formát, egy szerkezetet rajzolt le, hanem mindig közölni akart valamit. Van egy önéletrajzi írása, amelyben leírja, hogy Szegeden kisgyermek korában hogyan került bele egy olyan szellemi közegbe, amiről akkor még természetesen nem is tudta, mit jelent: hogy az édesanyja Juhász Gyulával sétált a Tisza-parton, hogy a Kass szállodában Móricz Zsigmonddal, Móra Ferenccel, olyan személyekkel került gyerek-felnőtt kapcsolatba, akikkel nagyon kevesen. Lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy ő nemcsak a képzőművészettel foglalkozott hivatásszerűen, hanem nagyon hamar egy olyan szellem alakult ki benne, amely mindenre fogékony, mindenfelé nyitott. Profi író volt, ami nagyon nagy ritkaság egy képzőművész esetében. Kass nagyszerűen tudott írni: ahogy leírja például, hogy gyerekkorában hasal a padlón, egy befőttes üvegben pici tiszai halak úsznak körbe-körbe és közben már észreveszi azt, amit akkor nyilván nem értett, hogy hogyan változik a halak alakja a víz és az üveg optikájához igazodva. Ahogy ezt leírja, az írói teljesítmény. A képzőművészetről is írt, nemcsak a saját felfogásáról. Van egy nagyszerű kis esszéje Gulácsy Lajos képeiről, abban nem az a jó, hogy leírja, milyenek Gulácsy képei, hanem az, ahogy Gulácsy őrült, tébolyult világát jellemzi. Egyszer csak az ember érzi, hogy mi van a Gulácsy-képek mögött, alatt. Talán az irodalmi érzékenysége a magyarázata annak, hogy amikor megkezdte a grafikusi pályáját, az irodalommal is közvetlen kapcsolatba került. Verseket is írt egyébként, és azok is jó és szép versek.

− Kass János illusztrációi kapcsán is szorosan kötődött az irodalomhoz. Ön, mint irodalmár hogyan viszonyul a Kass-illusztrációkhoz?

− Kass János illusztrációiban az a figyelemreméltó, hogy illusztrációk ugyan, de nem olyan illusztrációk, amilyenekhez hozzászoktunk.  Ha megnézzük például a Kékszakállút, akkor az embernek az az érzése, hogy ő felfog egy művet mélységében, asszociációs rendszerében, és megcsinálja a kezéhez és szelleméhez igazodó változatát. Bibliai rajzai is vannak, minden bibliai rajza más, nem lehet összehasonlítani a Psalmusszal, vagy éppen a Kékszakállúval, vagy bármelyik mást illusztrációjával. Mindegyiknek teljesen más a stílusa, és mégis mindegyikben benne van Kass. A bibliai képeiben az ősi, egy kicsit primitív, neoprimitív arcok vagy alakok egy furcsa, rücskös közegbe vannak belehelyezve. Ez a közeg számomra azt jelenti, hogy a bibliai történetek között, mögött, előtt, után micsoda hullámzás van a képen megjelenítve, valójában a művelődéstörténeti anyagnak a leképezése érzékelhető ott. Vagyis ő nem csupán lerajzolta Mózest, hanem kitalált egy olyanfajta stílust a biblikus illusztrációihoz, amelyikkel érezteti, hogy ez az egész hitvilág benne van egy sok ezeréves közegben, és ez a sokezer éves közeg természetesen nonfiguratív. Ádámot és Évát egy olyan anyagszerű közegbe teszi bele, amely félig absztrakt, de Kass János sohasem volt egészen absztrakt. Eltanulta a nonfiguratív képzőművészektől azt, amire szüksége volt, de mindig ábrázolt valamit, mindig közölni akart valamit.

− Absztrakt látásmódja egyes rajzai egyszerű, letisztult vonalvezetésében is megfigyelhető.

− Az Assisi Szent Ferencről készült rajzaiban megmutatkozik Kassnak az a nagy erénye, hogy egyszerre tudja használni a vonalat, a hirtelen iramú vonalat, és a foltokat. Megrajzol egy vonallal egy gótikus sugallatú figurát, földig érő ingben, és a feje felett viszont egy fekete folt, és körülötte naiv madarak. Úgy értem a naivat, ahogy egy gyerek rajzol le egy madarat: vagyis egyszerre érezzük ennek az Assisi Szent Ferenc történetnek az ártatlan gyermeki légkörét is. A Kékszakállúhoz készült illusztrációiban megint kitalált valamit, a piros-fehér-fekete-kék színek kombinálását. Egy olyan jellegzetes arctípust talált ki, amelyet nem lehet elfelejteni. A Don Quijote is csodálatos. Kassnak az irodalmi tehetsége abban is megnyilvánul, hogy ő nem úgy képzeli el Don Quijotét, ahogy illik, hanem ahogy Kasshoz illik, ahogy Kassban él. Kass képeiben mindig benne van Kass, de mindig egy másfajta szerkezetben, stílusban, más sugallatú képben jelenik meg. Például sirály-képe mintája annak, hogy egy vonallal hogyan alkotja meg a sirály íves szárnyát, és a repülés ívét, alig-alig érintgeti oda a tollat, majd egy fekete folttal, és három vagy négy fekete vonallal az egész képnek kiegyensúlyozott szerkezetet ad, amelynek a középpontjában a sirály és a repülés lényege látható. Az embernek az az érzése, hogy ezt egy vonallal rajzolta meg, nem gondolkodott rajta. Tulajdonképpen egy vonal a madarat etető az Assisi Ferenc is. De ahol ezt a lendületes, gyors vonalvezetést nem érezte alkalmas kifejezési formának, ott nem azt csinálta.

− Kasst sokan csupán könyvillusztrátorként ismerik. Ön szerint mi az oka annak, hogy az emberekben nem tudatosul kellőképpen, hogy micsoda szellemi kincs ő?

− Hogy valakit életében nem vesznek észre, annak egyik oka az, hogy nem figyelnek oda. Vannak, akiket életükben észrevesznek, nagyra tartanak, írnak róla, és aztán tíz év múlva senki sem emlegeti. Kasst óhatatlanul könyvillusztrátornak tartják nyilván. A művészetelmélettel foglalkozókban nincs talán elég nyitottság vagy bátorság, hogy észrevegyék, mi Kass könyvillusztrátorságában az, ami ennél sokkal több. Kassnak egy olyan eleven fogékony és mohó szelleme volt, hogy mindent befogadott magába: a tánctól, a zenétől az irodalomig és a képzőművészetig természetesen, és azonkívül az anyagig, a gyermekkorban tapogatott, látott, fogott matériáig. Nagyon szeretett utazni, én azt gondolom, hogy az utazás is hozzátartozott: meghódítani, bekebelezni a világot. Londonban John Halassal megalkotta az első európai számítógépes animációs filmet, a Dilemmát.

− A filmet az elszemélytelenedés gondolata indukálta. Mi aggaszthatta leginkább Kasst a Dilemma készítése idején, az 1970-es évek végén?

− A politikai nyomásnak, ami korábban volt, voltak jó következményei is: a szellem emberei valahogy összefogtak, a társasági kapcsolatrendszer sokkal elevenebb volt. A hatvanas években, a forradalom után, az emberek, java közt a művészek, írók, festők között volt valami nyájszellem. Akkor a szellem legjobb képviselői ösztönösen összetartottak. Úgy gondolom, hogy Janó ezt hiányolta a későbbi évtizedekben leginkább, bár körülötte az ezredforduló táján is elég sokan voltak, sok barátja volt, úgyhogy talán ő kevésbé érezhette a különállást. De mégis a levegőben benne volt ez a fajta egymástól való elidegenedés.

− A Dilemma előzményeként is számon tartott Fejek sorozatról hogyan vélekedik?

− Abban mutatkozik meg például, hogy mennyire nem illusztrátor Kass, hogy kitalált valamit, ami senki másnak nem jutott eszébe, de nemcsak kitalált valamit, hanem valami érdekeset talált ki. Kitalálta ezeket a tojásfejeket, és valamit akart velük csinálni, rájuk íratott és rajzoltatott írókkal, művészekkel.

− Említettük a nyitottságát Kassnak, a kék és vörös útlevelek korszakában korlátolt volt az utazgatás, ő mégis rengeteget tudott utazni külföldre. Mi az, ami által ő ilyen szabadon mozoghatott?

− A képzőművészek külföldi művészeti társaságok, galériák, egyetemek meghívására állami támogatással is utazhattak. Kass János is azok közé a művészek közé tartozott, akiket, ha meghívtak, jó esély volt, hogy megkapják az útlevelet. Volt olyan művész is, akit nem támogattak annyira, de ha valakit egyenesen az angol királyi ház hívott meg, arra nem mondhatott nemet az állam.

− Mi az, ami Ön szerint kiemeli Kasst pályatársai közül?

− Amihez hozzányúlt, az mindig Kass Jánossá változott. Az az érdekes benne, sok más grafikussal és festővel ellentétben, hogy minden kínálkozó alkalom mást hívott elő belőle, mégis ráismerünk Kassra valamennyiben. Mindig megtalálta, hogyan lehet ezt vagy azt a saját nyelvén elmondani.

Megjelent a folyóirat 2017. augusztusi számában