Beslin Anita: A Mindenség vonzásában
Beszélgetés Simai Mihállyal – részlet egy készülő könyvből
Évek óta beszélgetek Simai Mihály József Attila-díjas költővel. S nem csak beszélgetek vele, de tanulok is tőle. Mondom a verseit és értelmezem a szavait, sorait. Csodálom életerejét, életkedvét, életszeretetét. Nemrégen úgy gondoltam, nem lehetek olyan önző, hogy megtartsam magamnak mindazt a bölcsességet, tudást, amit tőle kapok, ezért határoztam úgy, hogy dialógusainkból összeállítok egy Beszélgetős könyvet, közkinccsé téve Miska bácsi gondolatait, világszemléletét. Ebből a készülő kötetből következik most egy részlet.
− Miska bácsi, Téged sokan hisznek tősgyökeres szegedinek, hiszen évtizedek óta látnak nap, mint nap a csotrogány bicajodon tekerve.
− Csotrogány…?! Mindig viccelsz velem, Anita! Jó bicikli az, elvisz mindenhová, csak jó láb és egészséges tüdő kell hozzá…
− Bocsánat, de elég régi darab… Nos, Szegeden nem számítasz „gyüttmönt”-nek. Mit jelent számodra ez a város?
− A szegedi kapcsolatom nekem kezdettől nagyon fontos. Apám egyik első fotója is itt, Szegeden készült, emlékszem, a hátoldalára volt írva, hogy SZEGED. Egyébként én Békés megyei vagyok. A gimnázium után eredetileg Pestre akartam menni, az ELTE bölcsészkarára, és – bár felvettek volna, mert megfeleltem a fölvételin – onnan átirányították ide a papírjaim, mert akkor volt ilyen tájolás is, hogy ki melyik körzethez tartozik, és Gyuláról Szegedre irányítottak. Akkor bukkantam fel először Szegeden. Azok a diákévek csodálatosak voltak. Azt hiszem, mindenki, aki volt valaha szegedi diák, nem úgy gondolkodott, mint Nyilas Misi, hogy „én nem akarok debreceni diák lenni”, hanem mi igenis, szegedi diákok akartunk lenni. Látható, hogy ennek a városnak nagyon nagy volt a szívó hatása, akár Békés megyéből, akár máshonnan. Én is mindig visszavonzódtam ide. Közben persze voltak olyan sorsfordító események, mint az ’56-os forradalom és szabadságharc, amit Békéscsabán éltem meg, és máig is tartjuk a barátságot Fekete Palival, aki az egyik legcsodálatosabb bátorságú forradalmár volt, és hál’ Istennek, ő még mindig köztünk van. A 60. évforduló kapcsán meg is jelent egy írásom róla, és egy versem, amit neki ajánlottam.
− Békés megyéből végül eljöttél Szegedre. Miért nem Budapestet választottad? Sokan úgy gondolják, hogy minden ott van.
− Érdekes dolog. Fiatalkoromban, tehát olyan huszonévesen Pestet nagyon szerettem. Voltak ott fenn barátaim, rendszeresen jártam fel Csabáról, de Pesten élni, minél jobban telt az idő, annál kevésbé kívánkoztam. Szóval ezt az emberi léptéket szeretem, ami például Szegeden van, hogy az emberek – ha nem is mindenkit, de − nagy vonalakban ismerik egymást, lehet egymással beszélgetni, lehet a szomszédokra számítani. Jobban segítjük egymást.
− Tehát nincs az az elidegenedés. Ha az ember találkozni akar a barátjával, akkor nem kell 20 kilométert utaznia Csepelről Angyalföldre, hanem, mondjuk, itt átmegy Tápéról Hattyasra…
− Igen. Ez bizony nem mindegy. Szóval én tényleg meggyökereztem Szegeden. Akik valaha főiskolások voltunk, majdnem minden évben találkoztunk itt. Sokan visszajártak, be a főiskolára, le a Tisza-partra, megnézni azt a kis utcát, ahol a bál után csókolóztak a párok, meg a Boszorkányszigetet… Olyan kötődések ezek, amik mindenki számára felejthetetlenek, aki itt volt. Azért valljuk be, hogy a fiatalságnak az élményei abszolút meghatározóak minden életkorban.
− Kik voltak a barátaid akkor?
− A barátaim két vonulat volt: akik verset is írtak, meg akik nem írtak. Egyébként a magyar szakosok közül, mondhatnám, csak bevallott költők meg titkos költők voltak. Utólag kiderült, hogy majdhogynem mindenki írt, írogatott. Voltak többen is, akik akkor kiugró tehetségek voltak, pl. a Nagyfalusi Tibor, aki nem főiskolás társam volt, hanem az egyetemre ment, de még radnótista korában megismertem, és már 16 évesen megjelent verse a Tiszatáj című folyóiratban. Vagy például Kiskun-Farkas Laci, aki velem volt magyar szakon. Ilyen tehetség volt Dálnoki-Fésűs Bandi is, aki akkor az első nevét nem merte használni a háborús bűnösnek nyilvánított Dálnoki miatt. Nagyon tehetséges Sepsy Jutka is, akiről utóbb derült ki, hogy írt, sőt, könyvet is írt. Közülük Lacit meg Fésűs Bandit már elvesztettük.
− De van olyan, aki még megvan és fiatalkori barátod?
− Egyetlenegy barátom van fiatal korból, méghozzá nagyon fiatal korból. Első elemitől fogva együtt jártunk iskolába Bajnok Zoltán barátommal. Gyulán, a belvárosi iskola padjában kezdtük az első elemit, és utána még a főiskolán is együtt voltunk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ez annyira jó kapcsolat volt, hogy például Zoli megőrzött egy-két olyan versemet is, amit akkor én eldobtam. Még diákkoromban írtam egy ilyen randevúra hívó verset, és egyszer csak elküldi nekem, hogy „megtaláltam, még őrzöm, mert nekem ez nagyon tetszett annakidején”.
− Olyan is volt, hogy kért valaki tőled olyat, hogy a nevében írjál a szerelmének valami verset, amivel ő brillírozhat?
− Ezen most gondolkodnom kell… valami ilyesmi is volt… azt hiszem, csak annyi, hogy kijavítottam az ő zöngeményét. Egyébként borzasztóan szerettem javítani, talán ezért is voltam jó szerkesztő − mondjuk így, hogy azért legyen egy kis öndicséret is, ami állítólag büdös −, mert mindig azt néztem, hogy hol lehetne ezen változtatni valamit.
− Tehát hogyan lehet jobbá tenni…
− Igen. Mondjuk, ha dolgozatot javítottam az iskolában, ott is javasolhattam a gyerekeknek így vagy úgy. Emlékszem, hogy többször volt olyan főiskolás korunkban is, hogy bejött a koleszba ilyen írogató emberke, és akkor megmutatta a versét, hogy javítsuk már ki, és rá is jöttünk aztán – ugye a Farkas Laci is javította és én is – hogy tulajdonképpen az illető csak egy nyersanyagot ír, aztán majd úgyis a hozzáértők kijavítják… (nevet) De ezek jó játékok.
− Ujjgyakorlatok voltak?
− Igen. A vers mindig jobb és jobb akar lenni, és van olyan, hogy megírsz valamit, aztán évek múlva véletlenül a kezedbe kerül a saját kis házi kuplerájodban, és akkor rájössz, hogy borzasztó. Hogyhogy akkor ez nem jutott eszedbe, hogy így kell befejezni vagy így kellene csavarni egyet rajta? Rádöbbensz, és akkor megcsinálod. Egyetértek ebben Nemes Nagy Ágnessel, hogy – ahogy mondja – a vers meg akar születni. Ez viszont néha egy kis fájdalommal is járhat meg vesződéssel, és esetleg nem alszol miatta, ilyesmi… de utána akkora öröm, hogy megvan, kész van, és jó…. és utána esetleg visszahallod egy versmondódtól, és pontosan úgy hallod vissza, ahogy hallani szeretnéd, ahogy a lelked füleivel hallod. Sokszor van olyan is, hogy még annál is többet kihoz a versmondó belőle, mint amit te a megírás pillanatában éreztél.
− Néha te magad is meglepődsz rajta, hogy akkor esetleg arra nem gondoltál, de mégis van annak az érzésnek létjogosultsága?
− Igen. Abszolút kellemesen meglepődöm. Már sokszor volt ilyen. Fontos, hogy egymásra hangolódjunk. Szerencsére van több olyan versmondó is, akivel megvan ez a jó együttrezgés. Nem sorolom, hogy kik azok, te úgyis tudod. Persze előfordult már az ellenkező variáció is, hogy én nem ilyen hangolásban gondoltam volna, vagy például aki teljesen más hangnemben mondta az egyik verset, amit én némi pátosszal akartam visszahallani, ő viszont egy ironikus, gunyoros változatot hozott ki belőle, ami akkor nem tetszett. Volt olyan eset is életemben, amikor ez a drága Koncz, akit egyébként szeretek, a Koncz Gábor kiváló színész… Volt itt egy est Szegeden, a Tisza Szállóban, megkapta a versemet, gondolom, egy fél órával vagy negyeddel előtte, és utána elmondta, és többet is hibázott benne, és utána a Nikolényi Pista mondta, hogy „a Koncz jól felkoncolta ezt a versedet.”
− És ebből a történetből nem született egy humoros vers?
− Ebből akkor nem, csak jót nevettünk.
− Ez tényleg vicces.
− Igen. Látod, hogy a versmondással kapcsolatban is mennyi különös dolog van? Azért hozzá kell tennem, hogy sose tartottam magamat jó versmondónak, de a jó verseimet azért szívesen mondtam el, mert úgy éreztem, hogy valami többletet jelenthet, és akkor különösképpen bosszantott, ha valamit éppen én nem hangsúlyoztam úgy, ahogy azt eredetileg képzeltem és szerettem volna. Szóval ezért jobb, hogyha azt visszahallom mástól. Ugye tökéletes dolog nincsen, de a vers se lehet tökéletes igazából, mert az a tökéletes, amit még nem írtál le. Amikor a szavak börtönébe zárod a gondolatot, akkor már valamivel kevesebb. Nem tudom, érted-e mire gondolok? Ettől függetlenül természetesen arra törekszik az ember, hogy legyen benne zene és valami szépség, mert olyan csodálatos a mi nyelvünk, ez a magyar nyelv. Olyan számtalan sok húron lehet játszani a magyar nyelven íróknak. Én nem is csodálom, hogy igazából külországi nyelvekre nem tudják visszaadni sokszor ezeket tökéletesen vagy a tökéleteset megközelítőleg sem.
− Mert annyira árnyalt, annyi érzelmet lehet kifejezni más-más szóval. Sokszor ugyanaz a dolog, de mégsem.
− Így van. Annyi szinonima játék van! Ez a mérhetetlen gazdagság! Ez tulajdonképpen a bőség zavarát jelenti néha az embernek, hogy „hát én immár mit válasszak…”
− De ez tulajdonképpen segíti is az embert a költőt, nem?
− Segíti is, mert az anyanyelv egy életfa. Mérhetetlen gazdagsága megemeli a költő lelkét, és azt mondja legbelül, hogy „most figyelj, most jó lesz ez a vers!”
− Az előbb úgy fogalmaztál, hogy a jó verseidet szívesen mondtad Te is. Vannak rossz verseid?
− Voltak. Igen, inkább múlt időben mondom, hogy voltak, mert amit lehetett, azokat már kiirtottam, azaz nem válogattam be a kötetembe, de lehet, hogy egy év múlva már olyan verset is rossznak fogok tartani, amit most jónak.
− Változik a Te ízlésed is? Erről van szó?
− Igen. Azt hiszem, hogy a mélység vonatkozásában vagyok igényesebb. Tehát, hogy abban a versben ne csak egy felszíni jelentés legyen, hanem legyenek olyan mély rétegek, amiket az olvasó – ha figyelmesen olvas vagy hallgat, akkor – kibont. Egyébként a legfontosabb, hogy megérintse a lelket.
− Mondanál erre egy példát?
− Azt hiszem, hogy a Valaki mindent elszeret című versem az ilyen vers, mert, ha egy húr megpendül, és utána annak a húrnak a pendülése rokon zengzeteket kelt másokban, az úgy gondolom, hogy ez a jelenség. Legalábbis a visszajelzések alapján is azt mondom, hogy ez a versem nagy ívűre, lélekérintőre, és szomorúságában is valamiképpen vigasztalóra sikerült, mert tulajdonképpen az elkerülhetetlen végzet ellen fölvonultatja hosszú, szinte litániaszerű fölsorolásban az életnek azokat a szépségeit, amiket már én megéltem, és rajtam kívül persze mások is.
Simai Mihály: Valaki mindent elszeret
Mióta már, hogy létezem…?
S meddig még…?!
Mindegy!… Élvezem!
Kezem, kezem, kezem, kezem
minden szép percre ráteszem.
S kezem, kezem, kezem, kezem
minden ujjában érezem,
minden nap fájva érezem,
hogy kevesebb a kevesem.
S mikor az okát keresem,
rádöbbenek:
valaki mindent elszeret!
Valaki mindent elszeret
tőlem, nézzétek, emberek!
Viola időt, kék teret,
forró tavat, havas hegyet,
rózsát, füzest, esőt, napot,
hárs-zümmögést, mézillatot,
fény-játékot, rőt felleget;
valaki mindent elszeret.
Csöndet, koncertet, lomb-zenét,
erdők, vizek tündérszemét,
meleg sugárzást, nyáridőm
zöldjét, aranyát, vörösét;
valaki mindent elszeret.
Erőt, ujjongást, víg szívet;
csókot, csodát, virágzó kedvet,
reményt, szerelmet, terveket,
szőlőket, boldog kerteket;
valaki mindent elszeret, mit
nekem nyújtott egyik kezével…
A másikkal most érte nyúl.
Valaki mindent elszeret :
a szirmokat, az ágakat,
a tavasz-lázas hársakat,
a szívemhez nőtt társakat,
a hozzám-kezesült csodák
mély-magassági mámorát.
Valaki mindent elszeret,
nyugalmam lélek-melegét,
könyv-kincseim szellemkezét,
villódzó kristályaimat,
mátrai tisztásaimat,
fenyves zengését, bükkösök
szálfa-hitét a völgy fölött,
az alkony izzó ihletét,
míg moccanatlan ring a rét,
s mind a nap-lelkű éveket,
a telitorkú éneket,
az augusztusi fényeket,
zuzmara-inges februárt,
jázminok boldog májusát,
a lelkem rázó lázakat,
a zöld gombot, mely leszakadt,
a köznapot s az ünnepet,
– valaki mindent elszeret!
Valaki mindent elszeret:
a lehetőt, a tehetőt,
az erdő-mélyi levegőt,
a létöröm-szitakötőt.
Galambokat és sólymokat,
cinkét, csicsörkét, gyurgyalag
csapongó röptét, büszke sast
óvári vén sziklák alatt.
Valaki mindent elszeret:
gyerekkori jóízeket,
medgyesi dinnye-dombokat,
muzsikás nyelvemlékeket.
Gyulát, a körös-parti hárs
titkos szerelemillatát,
a kastélykerti koronák
közt elsuhanó ragyogást.
A buszokat, a trolikat,
a hosszú vonat-utakat,
az álmok állomásait,
víg órák áldomásait.
Szeged száz régi szögletét,
a Dóm imádság-ihletét,
Füvészkert fészekmelegét,
Boszorkánysziget zöld tüzét…
Én mondanám: NE MÉG! NE MÉG!!
– S valaki mindent elszeret.
Íme, lássátok, emberek:
valaki mindent elszeret,
amit a szívem megszeret.
Valaki mindent elszólít,
amit a szavam megszólít.
Igényt mindenre tarthatok,
berzenghetek, lázonghatok,
de semmit meg nem tarthatok…!
A legmélyebb, legtengerebb
tengerszem látta szememet.
Vállukra a legszebb hegyek
emeltek a világ felett.
Elbűvölt édes bűvölet…
Mint féktelen, tüzes palást
lobogtak alkonyat-tüzek.
Voltam élet királya, ám
a végén mégis ő nevet.
Valaki, valaki, valaki
most tőlem mindent elszeret.
Valaki mindent elszeret,
csak a lázongó ihletet
engedi még – a verseket,
hogy elmondhassam:
emberek!
vigyázzatok, már nincs idő,
valaki mindent elszeret,
ami szerethető!
Megjelent a folyóirat 2017. szeptemberi számában