Bátyi Zoltán: Hová tűntél Kukoricaváros?

Domonkos László: Rókusi alkony (Budapest, Kairosz, 2017.) című kötetéről

„A tágan értelmezett (szeged-újrókusi lakótelep, Öreg-Rókus, Rókus-Móraváros északi része) városrészben – melynek lakossága ma hozzávetőlegesen 20-25 ezer fő – egészen a második világháborúig a város szegényebb anyagi helyzetű lakosai éltek. Rókus több kisebb városrészből létesült. Céhen kívüli mesteremberek, napszámosok, kukoricatermelők, disznóhizlalók, juhvágók és szappanfőzők városrésze volt.”

Ezekkel a mondatokkal vezeti be Szeged egyik legpatinásabb városrészét bemutató szócikkét a Wikipédia. Később persze még sok-sok tényszerű adattal is szolgál erről a körzetről, csak éppen Rókus íze, zamata, illata (szaga?) vész el a tényszerűségben. Mint ahogy elveszett az a régi Rókus is, amit a városból elszármazott író, újságíró Domokos László (a 70-es, 80-as és 90-es években a Délmagyarország és a Délvilág munkatársa) Rókusi alkony című munkájában olyan szerethető derűvel varázsol elénk.

„Mintha Angyalföld vagy József Attila Ferencvárosa költözött volna ide a Dél-Alföldre, füstölgő gyárkémények, macskakövek, nyáron poros, télen lehangolóan kopár akácfák, lovas kocsik csattogása, bandákban álldogáló srácok az utcasarkokon és a gyárfalak tövében, bűzlő árkok melletti »nyomós« kutaknál nagy zománcos kannákkal vízért sorukra váró asszonyok.”

Ezek már Domokos szavai, azé a Domonkosé, akinek cipője, gyanítom, sokszor beleragadt Rókus sarába, amikor az ötvenes években kisgyerekként baktatott az iskolába. És aki a 60-as években kamaszként már pontosan látta: az ide születettnek szerethető, de idegen számára csöppet sem irigyelhető vidéken kellett élni, mint ahogy még sok-sok ezer Rókussal áldott (megvert?) szegedinek.

Mint ahogy nekem is. Úgy bizony: egykori rókusiként írhatom le: Domonkos László olyan megható együttérzéssel, múltat elővarázsoló erővel ír az Ő Rókusáról, régen elfeledett emberek sorsáról, hogy egyszer csak, hopp!, már azt érzem, én is a gázgyár falát támasztom újra, hallom a kisállomás (hivatalosan Rókusi pályaudvar) melletti Tüzép telepre kocsit vonszoló lovak horkantását, a Hunyadi téri Dózsa pályán gólörömükben ordítozók hangját.

A Féltett kishazák címmel indított, a Kairosz kiadó gondozásában megjelenő sorozat első kötetében persze még ezernyi más titokra is fény derül, amit egy magára adó, városát szerető szegedi embernek „mög köll” ismernie. És nem csak azért, mert olyan kordokumentum ez a kötet, amivel a legtárgyilagosabb történelemkönyv vagy a bevezetőben már említett világhálós wikipedia sem kelhet versenyre. Hanem azokért a mívesen megfogalmazott mondatokért is, amilyenek a XXI. század magyar újságírásából úgy eltűntek, mint Rókus lovas kocsijai, akác illatú utcái, a kukoricaföldek. És azok a falakat támasztó fiúk is, akik soha nem kérdezhették, a Nejlon kocsmába besomfordálva – „Mi a wifikód?”. De focizás után, csapzott hajjal összeölelkezve még tudták, mi jelentenek azok a szavak, mint a barátság, a szülőföld, vagy éppen a csatos bambi.

Megjelent a folyóirat 2017. szeptemberi számában