Fabulya Andrea: „Te is hibás vagy a Deákné vásznánál” és különben is: „Jogállam az jogállam!”

Parti Nagy Lajos − Molière: Tartuffe a REÖKben

2017 tavaszán saját produkcióként Molière népszerű komédiáját, a Tartuffe-öt mutatta be a REÖK. A darabot Herczeg Tamás, a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója rendezte, Parti Nagy Lajos nyelvi leleményekkel dúsított átiratát felhasználva. A klasszikus történetből abszurd dráma született a palota pinceszínpadán. A darabot május óta időről időre újra és újra láthatják az érdeklődők a REÖK-ben. 

Kezdjük a végével!

Parti Nagy Lajos így zárja a Tartuffe-öt a negyedik felvonás után: „Mivel ez a munka a legkevésbé sem fordítás (a szöveg az övé, noha a mű ezzel együtt sem »saját«), a szerző megengedhette magának, hogy annyit és azt használjon az eredeti történetből, amennyit jónak látott. Ennek értelmében számára a darab a negyedik felvonás végével befejeződött. Nem így a mindenkori előadás számára, a színpadi befejezést tehát szerző a mindenkori rendezőre bízza, amint ezt, akaratlanul, Molière is tette, megírván a finoman szólva is álszent ötödik felvonást – kezdjen vele az utókor, amit akar. Szerző el kell mondja, hogy többféle, hosszabb-rövidebb írott véggel kísérletezett, végül mindegyiket hamisnak, beszédesen gyengének találta a néma záróképhez képest: ott ül a család az üres színpadon, túl hisztérián, túl érzelmeken, túl apátián, összepakolva várja a speditőrt. Orgon motyog, vagy már nem is motyog, némán üldögél, mint a pakkok egyike. Nem a házából, a saját életéből rámolta ki magát. Se a csoda nem jön, se a végrehajtó. Ami jön, az a függöny.”

Herczeg Tamás rendezése is így zárja a darabot, másképp szólva: nyitja ki a valóságra. A művet két felvonásban, mintegy két órában játsszák a Reök-palota kis, kamaradarabok bemutatására épp alkalmas színháztermében. Háromszor láttam eddig. Kamaszokkal, gimnazista osztállyal és barátokkal, fölnőttekkel. Mindenkit sokkolt. Persze nem kamaradarab, de a klasszicista szabálykövetés elve azt diktálja, hogy nagy szerkezeti fegyelemmel szűkre szabva teret és időt, feszes tempóban hömpölyögjön benne a lélektani dráma: a világot mérgező képmutatás fondorlatos útvesztője nagyon közel zárja magához a nézőt, sőt: szinte (mondhatnánk baljóslatosan, hiszen indokolja a végkifejlet is) magába veszejti.

Herczeg Tamás rendezése lebilincselő, kihasznál minden komikumforrást, amit Parti Nagy és Molière kettőse kínál. Díszletet alig használ, szerény, geometrikus térelemek közé szorítja a vakablakkal és sötét falakkal keretezett színpadképet, a néző látószöge mindent befog. Beépít viszont erős tónusú, olykor megrendítő erővel ható fényeket, játszatja a homályt és az élességet, mintha a megvilágítás (Szabó Dániel) a majdnem üres, csak jelzés értékű tárgyakkal szimulált életteret sarkosabbá, észleleteinket élesebbé tenné.

Az ismertetőkben olvasható a rendezői irány: a brechti és meyerholdi látásmód. Emellett azonban a Parti Nagy-átirat szövegvilágának eklektikája, vadul burjánzó nyelvgalaktikája mintha minden díszletnél jobban belakná, benépesítené a teret. A rendezői koncepció a végletekig tarkított nyelvi regiszter használóját, a színészt saját mondataival, saját szövegével újfajta, ironikus, humoros, erősen reflexív viszonyba helyezi: rendszeresen visszatérő módon rácsodálkoztatja saját kimondott szavaira. Mintegy kiszólva a nézőnek, ez a nyelvre rámutató, a cselekmény egyes jeleneteiből kimutató gesztus a nézőt cinkosságba helyezi a színésszel: az önreflexió a darab visszatérő komikumforrása, a hangsúlyeltolódás a kód irányába pedig újabb jelentésréteget húz a cselekménybe. Ahol látszólag ugyanaz történik, amit a Tartuffe-ről egyébként is tudunk. Mindez felülíródik azonban a mai magyarországi és világészleletek kontextusában, kibővül, átértelmeződik: aktualizálódik és leszűkül, időtlenedik és elmélyül, ha végiggondolom: ott a színpadon katartikusan igazul.

A színészi alakítások egytől egyig ezt szolgálják, nincs kivétel, mindenki hitelesen játszik: talpig őszintén, sallangmentesen azonosul. A markáns Dorine, az igazmondó, éleslátó komorna („alkalmazott”) alakja is több, árnyaltabb lesz a tipi fissinél, és bár Shakespeare józan eszű dadái is eszünkbe juthatnak, Farkas Andrea mégis leginkább a jóakarat hiteles megformálója. Ezt jelzi az is, hogy Tartuffe-ön kívül ő az egyetlen, aki nem kap a jelmez mellé fehér arcfestéket smink gyanánt. Tisztán látja a helyzetet, és mint kívülálló, Tartuffe semmilyen hatással nem tud lenni rá: kettejük groteszk szimmetriáját jelzi arcuk festetlenül hagyása.

Göblyös Sára pótcselekvésbe (kényszeres chipsevésbe) ágyazott, leginkább ezzel meghatározott Marianne karaktere egyedi, és épp a látszólagos cselekvéssel elpalástolt tehetetlenség teszi a komikusan ismétlődő kényszeres evés motívumát tragikussá. A lelassuló és felgyorsuló rágás-evés, amely a szereplőt mozgatja, rendezői-színészi bravúr: a naivitástól elvisz az önkéntelenül is sorsul jutó mártíriumig.

A Damist alakító Barnák László a kezdeti felszínesen ficsúrosnak tűnő, szándékoltan dekadenssé karikírozott, pipogya karakterből igazi tragikumot hív elő: a kiátkozás és az orrvérzés jelenetének letisztult, gyámoltalan őszintesége hőst csinál Damisból. Távozása sokkolja a nézőt, szinte mennénk zsebkendőt adni, utána.

Hallgatás és replika feszes tempója mozgatja a finomságot, nádszálkönnyűséget hangsúlyozóan kosztümözött, de frizurájával és sminkjével Marianne-hoz hasonlóan az abszurdba mutató Elmira alakját. Csorba Kata színpadi jelenléte intenzív, Elmira csendjei és megszólalásai mindig lendítenek egyet a cselekményen: a tragikum irányába.

Cléante nagy jelenete a találkozás Tartuffe-fel, amelyben az ő révén tanúi lehetünk Tartuffe egyik önleleplezésének. Kosztolányi József, aki a darabban a szabadelvűség megtestesítőjeként piros farmert és tornacipőt visel, a szembesítő jelenetben Tartuffe hirtelen, szerzetesi kapucniját lerántó mozdulatára ugyanolyan gyors mozdulattal veszi fel a zsidó hitet jelképező, eddig mindig a kezében szorongatott kipát. Ez újabb idézőjelet nyit a darabban: az álszentség itt nem a racionalitással, a naivitással vagy a jóhiszeműséggel kel birokra (hisz ne feledjük, ebből mindig győztesen jön ki Tartuffe), hanem a perifériáról csendben figyelő, történelmet megjárt kíméletlen józansággal. A darab itt allúziók sokaságára mutat ki, magánéletiből társadalmi tapasztalattá szélesedik. Tartuffe itt csatavesztetten távozik.

Orgon figurája központi, hiszen ő van döntési helyzetekben, és sorozatosan rosszul dönt. Minden következmény összefügg ezzel, csomóponti elemként, tehát a karakter jelenléte mindig várakozást kelt. Kancsár József ezt úgy oldja meg, hogy nem felel meg a várakozásnak: talán ő a legvisszafogottabb figura, és ebben rejlik a színészi alakítás ereje is. A nyelvileg és jellemben is túlrajzolt vakhit Kancsár József Orgonjában fegyelmezett, iszonyatosan feszült, dinamikus alakítással domborodik ki. Orgon járja be a darabban a legnagyobb utat: magasság és mélység szélsőséges végletei közt. A jóhiszemű, önáltató szemfényvesztéstől meredek az út a józan borzalomig. Hiteles és rémisztő az összeomlás hangtalansága: az egyfelől krisztusi szimbólumként is számon tartott, másfelől a nejlon, illetve akvárium kettős, szimbolikus izolációjában öntudatlan magabiztossággal úszkáló hallal kifejezett áldozatiság némasága.

A kettős szerepet (a legelvakultabb hívőt, Pernelle-nét és az álszent Tartuffe-öt egyszersmind) alakító Balog József két arca két bebetonozottan statikus figura, két szélsőséges véglet, két végpont megjelenítése. Közös bennük, hogy nem változnak. Sőt, mintha a Pernelle-né után színre lépő Tartuffe maga Pernelle-né baljóslatú torzlátásának szüleményeként valami különös tudati játék folytán épp annak külső vetülete, folytatása lenne. De amíg Orgon hosszú és tragikus lélektani utat jár be, addig ez a két végletes figura egymás kölcsönös kiegészítéseképp megrögzötten önmaga, mondhatnánk: önazonos. Ám a zseniális színészi alakítás azt is elárulja: hazugságukban önazonosak. Egyikük önmagát, másikuk a kívülállókat áltatja hamislátásban. A karakterek itt is önmaguk karikatúráját adják, a manipulált személy és manipulálója, a becsapott és a hazug, a vakon hívő és az álszent egymást feltételező pólusai az önmagát ekképp működtető, torz világrendnek. Ebben a világrendben pedig csak az orcátlan hazugság győzedelmeskedhet. Balog József és Kancsár József nagy jelenete Damis elűzése után a dialógus Tartuffe és Orgon között, melyet egészében mesterkélten magas, egybefolyó, hangsúlytalan hangon mondanak el, valami bénítóan ható, groteszk, mégis nevetésre ingerlő recitativban.  A darab egyik csúcspontja ez, felejthetetlen színészi alakítás, rendezői bravúr. Kivenni a teátralitásból a drámaiságot, idézőjelezni az üzenetet az intonációval, ezáltal az abszurditásig vinni a komikumot − a módszer nem új. Színpadi alkalmazása erre a kontextusra mégis varázslatos és egyedi.  Ezt látja a néző, miközben keserves szörnyűség balsejtelme dereng a színpadon, Tartuffe delejes magabiztossággal elhangzó szavai miatt.

Papp Janó jelmezei abszurdan beszédesek, sokatmondóak. A behatárolt látást és korlátolt gondolkodást üzenő jelmezek viselői: a merev gallérba kényszerített Pernelle-né és Orgon az egyik véglet. Mozgásuk, látásuk, világészleletük egyaránt korlátos, szűkös, merev. Kiemelésük fura jelmezükkel és szembeállításuk a szerzetesi csuha alatt surranót viselő Tartuffe-el igen látványos. Ezt az élményt fokozza a szélsőségesen laza Marianne és konzervatív Elmira jelmeze is, mindegyikbe kerül azonban elrajzolt, túlnagyított elem is. „Nem egészséges” – véli magában a néző. Itt minden beteges. Tünetegyüttes ez a dráma, egészében. Ez a benyomásunk, miközben szünet nélkül van derülni való is, a nyelvi humoron mindenképp.

A mindenéből kiforgatott, földönfutóvá lett Orgon néma sikolya, a „jogállam az jogállam” poentírozott cinizmusával távozó Tartuffe sikamlós felkiáltása ott visszhangzik a néző fülében, nemzeti imánk egy sora is feldereng valahol az emlékeink közt, miközben zseniális dalválasztással épp a mesék hazug mivoltát búgja fülünkbe a kiürült színpad zenéje.

Nem volt erőm tapsolni. Felállni se. Kimenni se. Aztán persze, muszáj, az ember kimegy a térre, leül a Reök előtt a padra. Várja, hátha jön valaki. Akihez nem kell beszélni. Jön,igen, érkezik a  rendezőasszisztens-súgó, Pávleti Szilvia (lehetett dolga a rengeteg szöveggel, de ez a színészi munkán nem látszik, megtanulták nagyon Parti Nagy félelmesszép mondatcirkalmait). Aztán szállingóznak a színészek. Még mindig ott ülök. Sziasztok, mondanám, ha bírnám. Köszönöm, mondanám, de még nem tudok megszólalni, még látom Orgont, némán sikolt, amint ráomlott a világ… Vajon hányan lehetnek ma így ebben a csodálatos nyelvű és kultúrájú, gyönyörű kis országban is, az én hazámban, ebben a jogállamban? Köszönöm, mondanám… Köszönöm… és hallgatok.

Megjelent a folyóirat 2017. decemberi számában