Kiss Norbert: Szerzetesi étkezés – szegedi gasztronómia 7.

Ferences szerzetesek a gasztronómiáról, hagyományokról, lehetőségekről

Gasztrotörténetünk befejező részéhez érkeztünk. A korábbi részekben igyekeztünk megismerni a gasztronómiát történelmi, társadalmi és kulturális oldalról. A városi jellegzetességek, a szerzetesi sajátosságok – étkezési szokások, alapanyagok tekintetében éppúgy, mint kulturális téren, mint például a barátkés[1]−, a török hatás, a Tisza formáló szerepe, az országos hírű szegedi piacok és vásárok áttekintése után szegedi ferences szerzeteseket kérdeztünk arról, hogy a mai gasztronómiai forradalom és szerzetesi hagyományok milyen kapcsolatban állnak egymással, az évszázados hagyományok ma mennyire élőek, és milyen lehetőséget rejt egy szerzetesi közösség számára maga a gasztronómia.

Beszélgetésünkben Szeged két ferences kolostorának szerzeteseit kérdeztük. Az Alsóvárosi Ferences Kolostorból Mátyás, Kelemen és Bertalan testvér, a Szeged Felsővárosi Minorita Kolostorból Artur atya beszélt a szerzetesek és gasztronómia kapcsolatáról, a hagyományokról és lehetőségekről.

Beszélgetés P. Wertheim Mátyás OFM alsóvárosi házfőnökkel és plébánossal.[2]

− A gasztronómia az elmúlt időszakban virágkorát éli, és szép lassan kulturális eseményé is válik. A szerzetesrendek az évszázadok során az életük részeként készítettek különböző termékeket. Hogy látod, hogy a gasztronómiai fellendülésben ezeknek a kialakult szerzetesi brandeknek ma milyen szerepe lehet?

− Az egyik irány, amit meg lehetne nézni, a szerzetesrendek szerepe. A rendek hálózatban voltak Európában és hozták, terjesztették a gasztrokultúrát is. A másik irány, hogy azokban az időkben, amikor a körülmények jobbak a társadalom számára, akkor az emberek jóra való igénye megjelenik az élet egész területén. Munkánk gyümölcse legyen esztétikus, legyen jó az Isten dicséretére, dicsőségére. És ez ma is igény, hogy ha főzünk valamit, akkor tegyük bele a legjobb tudásunkat a másik felé, és szánjuk oda az időt. A szeretetnek ez egy gesztusa, hogy dolgozunk a másikért. A gasztronómiában, mint az életünk minden területén, a munkánk visszatükrözi a megélt, megvalósított dolgoknak a minőségét, a lelkületünket. A gasztronómiának ez egy ilyen megközelítése vagy értelmezési lehetősége is lehet.

− A mai modern konyha elment egy kicsit a művészet irányába, a megjelenésben, tálalásában is. De fontos, hogy a fine diningban a külsőségek mellett legyen tartalom is.

− Külső és belső harmónia egyaránt szükséges. Az igazságnak, a jónak a keresése ez, hogy teljes legyen, és harmóniában legyen a külcsín a belbeccsel valamilyen szinten. Ez egy lelki igény is talán, önmagunkkal kapcsolatban is.

− Egy éve nyílt a Látogatóközpont időszaki kiállítása, „Mindennapi kenyerünk címmel”. Egy év távlatából miként látod, hogy mennyire lehet egy ilyen jellegű témával megszólítani az embereket, mennyire lehet általa közvetíteni a kívánt értékeket?

− Sajnos azt lehet látni, hogy ha az embereknek meg kell venni egy belépőt, amiért szellemi táplálékot kapnak, akkor ez érzékenyen érinti őket, de ha ugyanazért a pénzért megvehetnek egy csöppnyi ízletes valamit, akkor egyből inkább erre költenek. Azt tehát fölfedeztük, hogy van a mai embereknek egy értékvesztése. És tulajdonképpen erre építve, és minket is érdekelve, az ételeken, a gasztronómián keresztül próbáljuk átadni azokat a dolgokat, amelyek szerintünk tényleg értékesek.

− Akkor végül is az emberekben vagy egyfajta elcsodálkozás, hogy ennek nemcsak élvezeti értéke van, hanem lehet tartalma is.

− Igen. A liturgia bemutatásánál meg is jelenítjük, hogy a kenyér és a bor között ott van a lényeg, a közösség, az odaadottság is. Ma más értékekre figyelünk, mint korábban. Volt, amikor az aszkézis, az önmegtagadás lépte át az ingerküszöböt. Ma inkább a harmóniát keressük ezen keresztül is.

− A közösséget említetted. Szerzetesként a közösség több síkon is megjelenik az életetekben. A közösséggel való együttélés, közös munka ma hogyan tud kötődni a gasztronómiához? Akár használati eszközökön keresztül.

− Szerintem ezek nagyon nagy lelki tartalommal bíró dolgok. A dolgok, amikkel körbevesszük magunkat, valamint amit elfogyasztunk, az belső dolgainkat is tükrözik. Sőt vissza is hatnak ránk. Ha én felfedezem az élet különlegességét és ezért hálás vagyok, akkor ez megjelenik a környezetemben. Ilyenkor nagyon tudok örülni a különleges dolgoknak, és az egyszerűség szépségének, az egyedi dolgok szépségének. Más az értékszemlélet ezáltal. Értékesnek sokszor azt gondoljuk, ami divatos, vagy márkás. Ez egy torzult fogyasztás. Azért, mert valami divatos, nem biztos, hogy ki is fejez valamit, nem reflektál önmagunkra és a közösségre sem. Azt veszem észre, hogy ha értékként jelenik meg a közösség, akkor a valakitől kapott póló, vagy valami eseményt, programot visszatükröző póló az értékesebbé válhat bármiféle drága, és bármi nagyon menő dolognál. Nagyobb érték az, hogy tudom, hogy az engem körülvevő dolgok mögött van valaki, akihez valahogy kötődök, valahol tartunk a kapcsolati szinten, és ez emlékeztet is rá, hogy ott még esetleg dolgoznom kell a kapcsolaton. 

− Ezt is próbálja megjeleníteni a kolostori védjegy, a hely szellemiségét megjelenítve a termékeken. Minden rendnek van saját terméke. Van kapcsolat a többi renddel. Tudunk-e tanulni más rendektől?

− Én azt gondolom, hogy értéket közvetít, így kötelező is. Érdemes, azért megjegyezni, hogy a bencések egy monasztikus rend, más a rendszer felépítése. Tényleg eltérő a ferences, és bencés, de nem jobb, vagy értéktelenebb az egyik a másiknál. Szerintem örülni kell annak, hogy értékes dolgaink vannak.

Beszélgetés fr. Kálmán Bertalan OFM alsóvárosi ferences testvérrel.[3]

− Sekrestyésként, zarándoklatok szervezőjeként sokat találkozol a hívekkel. Ma mennyire jellemző szerinted az emberekre, hogy meghívjanak otthonaikba, meghívjanak közös étkezéseikre?

− Egyre ritkább ez a meghívás. Vidéki kolostoroknál még élőbb szokás, de a városban lévő kolostorainknál a hívek sokszor helyileg is távolabb laknak a kolostoroktól. Sokszor szinte „ismeretlenként” vagyunk velük együtt. A közös étkezésekre való meghívás inkább egy-két szorosabban kötődő család esetén, ünnepnapokon szokás. Viszont az az igazság, hogy nekünk az imádság, az étkezés, a közös asztal szerzetesként nagyon fontos. A ház minden tagja nem tud részt venni a meghívásokon. Ha valaki elmegy, akkor ő már nem tud részt venni a közös étkezésen. Tehát igazából nem is törekszünk arra, hogy a hívek meghívjanak minket. Egy érdekes szokás lett, hogy inkább mi szoktuk meghívni a híveket. Viszont amit tapasztalok, hogy zarándoklatokon nem is szoktam vinni magammal élelmet. Mindig kapok, tudom, hogy valaki fog hozni nekem is, italt, ételt, kávét, süteményt, mindent. Mintha az Úristen gondoskodna rólunk. Hogy más szerzetesrendeknél miként van ez, azt nem tudom, de nálunk, még mindig szokás, hogy a ferencesekre gondot viselnek.

− A zarándoklatok sokszor egy-egy ünnepre való készületként, annak idején kerülnek megszervezésre. Az egyházi ünnepek hatással voltak a régi ember étkezési szokásaira is. Te ezt hogyan látod, ma mennyire élő, és összefonódó hagyomány ez?

− Az emberek, ha nem is hívők, azért az ünnepeket megtartják, étkezési szokásaikban is. Már nem ragaszkodnak a hagyományokhoz teljesen, de jobbat esznek ilyenkor. Nekünk, ferences szerzeteseknek a világi dolgoktól függetlenül is tudnunk kell élni a magunk életét. De a világ zaja valahol mégis beszűrődik a kolostorba is. Kezdenek elmaradni a hagyományos dolgok. Ezt az is okozhatja, hogy már nem kell hetekig-hónapokig készülni egy-egy nagyobb ünnepre. Körülvesznek az üzletek, ahol mindig lehet pl. sonkát kapni, narancsot kapni, fügét kapni, ami máskor elképzelhetetlen volt.

− A régi kertek az önfenntartás mellett olyan szempontból is meghatározóak voltak az emberek életében, hogy „mindent a maga idejében”. Emellett minden felhasználásra került. A szerzetesi hármas fogadalom közül a szegénység fogadalma talán valahol ennek a megélését is jelenti. Véleményed szerint ezt hogyan lehet ma szerzetesként megélni?

− Ez lelki síkon is okozhat problémát. Szent Ferenc atyánk, de szerintem senki nem határozta meg, hogy a szegénység pontosan mit is jelent. Nincs meghatározva, hogy ha két tányérral eszünk meg a második féléből az túlzás-e, vagy sem? És ez lelki gondot okozhat. Hogy ha például kapunk valamit, és nem tudjuk továbbadni, nekünk kell megenni. Van, hogy egy hétig sem változtatunk az étrenden, hogy ne kelljen mást venni. Amit még most tapasztalok a világban, és a kolostoron belül is, hogy fizikálisan van ránk rossz hatással, hogy nincsenek szezonális alapanyagaink, amire az ember szervezete felkészült egy életen át, hogy ősszel esszük a szilvát, a narancsot télen karácsonykor. Ez jól is volt így. De ma van egy káosz. Ma szinte nem is tudunk mértéket tartani, mert most tulajdonképpen annyi van, amennyit akarunk. Erről eszembe jut egy történet − most 200 éve zarándokolt el Kiss István Szentföldre. Amikor betér egy kapucinus kolostorba már napok óta nem evett kenyeret, kívánta. A kapucinus gvárdián mondta, hogy testvér mi sem ettünk már kenyeret régóta, de fügénk van, tudunk adni 8 darabot. Ezzel kellett neki továbbmennie. Most kilószám vesszük a gyümölcsöket. Úgy gondolom, hogy az a káosz, ami most uralkodik, le fog csillapodni. Mi is, és a körülöttünk élők is egyre tudatosabban fogunk táplálkozni.

− Ha ti szerzetesként vendéget vártok, akár más szerzetesrendből zarándokhelyként, hogyan készültök az ő fogadásukra? Más kerül ekkor a ti asztalotokra is? A zarándoklatok sokszor böjttel egybekötött utak. A böjttel érkező zarándoklat és a vendégvárás, amikor a legjobbat próbáljuk adni, tud ez a kettő találkozni, vagy vannak-e belőle esetleges nehézségek?

− Nincsenek nehézségek, ennek így kell lennie. Maga a szentmise is tulajdonképpen egy vendégség, egy étkezés. De maga a vendégség, a vendégvárás, a vendégszeretet pl. fölment a böjt alól. Nincs böjtölés, ha utazunk, ha mi megyünk vendégségbe, vagy ha mi várunk vendéget. Ez érdekes, hogy sok ferences kolostor egyben kegyhely is, kegyhelynek az őre. Érdekes, hogy a kegyhelynek milyen hatása van a zarándokokra. Azok az emberek is, akik nem gyakorolják a vallásukat itt a mi templomunkban elcsodálkoznak, hogy milyen szép. Ők maguk sem tudják, hogy mi az az érzés, ami fölkavarja őket. mert csak nézik, hogy gyönyörű.

Érdekes, hogy a kegyhelyek ünnepeihez mindig hozzátartoztak a világi mulatságok is. A kegytemplomok körül sátrak, bazárok voltak. Cukrot, csokoládét, hurkát, kolbászt, sült húst árultak. 40 évig nem működött a rend, s az a generáció, aki kimaradt ebből a kavalkád-jellegből, nem értette, hogy a kegytemplom mellett sütik a hurkát, kolbászt. Nem értette, hogy miről szól. Itt az Alföldön, Petőfiszálláson a körmenet ma sem kerüli el a bazárt. Átmegy a körhinták mellett. Zúg a bazár, de ugyanúgy zúg a hívők éneke is. Keleten ez jobban meglátszik a keresztények életében, meg nyugaton, Spanyolország, Portugália, azokban az országokban, ahol temperamentumosabb népek élnek. Ott lehetetlen, hogy ne legyenek nagy körmenetek, nagy mulatságok. Lelkileg tehát nem zavaró, hogy a böjtöt hogyan követi a nagy vendéglátás, vagy a vendéglátást a böjt.

Beszélgetés P. Bezzegh Kelemen OFM alsóvárosi ferences testvérrel.[4]

− Szent Ferenc a regulában viszonylag kevés előírással él az étkezési szabályok tekintetében. A noviciátusban ti megkapjátok a rendi öltözetet, és fogadalmat tesztek. A szegedi rendház szerzetesi ebédlőjében olvasható a 145. zsoltár[5] nagyon szép részlete, melyben a hálaadás gondolata is kifejeződik. Hogyan látod szerzetesként, az étkezéshez, az ételekhez, az alapanyagokhoz való emberi hozzáállást?

− Szent Ferenc valóban csak annyit ír, ami egy evangéliumi idézetet, hogy „minden ételből ehetnek, amit eléjük tesznek”. Egyrészt ez az egyszerűségre való meghívás, talán olyan értelemben szegénységre, hogy elfogadni azt, amit kapunk. Mára biztos, hogy megváltozott a hozzáállásunk. Régen az emberek maguk termelték meg azt, amit elfogyasztottak. Így a földdel, a természettel egy sokkal közvetlenebb kapcsolat tudott kialakulni. Sokkal inkább megtapasztalható volt, hogy ha jó időjárás volt, akkor a jó termésért hálát adtak. Ez egy közvetlenebb kapcsolat volt, mint most, amikor ha bemegyünk egy szupermarketba, akkor minden termékből több változat közül tudunk választani. Ez a közvetlenebb kapcsolat talán, ami emiatt egy kicsit elveszik. Amit megtermeltem, azt fogyasztottam el, vagy azt készítettem el. Ma már sokszor elkészíteni sem kell. Nagyon sok ember élete pörgős és rohanós. Ma sokszor az embereknek arra sincs nagyon ideje, hogy főzzenek valamit. Emiatt az étkezés kultúrájából biztosan sok dolog elveszik. Régen − még akár saját gyerekkoromban is, habár akkor nem éltem át így −, de talán maga az egy ünnep volt, hogy együtt leültünk az asztalhoz és együtt ettünk, hogy ilyen módon a család együtt van.

− Habár Szent Ferenc az étkezés módjáról nem ír a regulában, akár a bencés regulával ellentétben, az évszázadok során kialakult egy szokás a kolostori közösségek étkezésére vonatkozóan. Ma öten éltek a szegedi kolostorban, mindenkinek megvan a saját feladata. Hogyan néz ki a ti étkezésetek, mennyire kötött, mennyire van kialakult rendje?

− A ferences renden belül ez is függ az adott közösségtől. Azt tudom, hogy pl. a Szécsényi rendházban ma is van felolvasás, lelki irodalmat olvasnak fel legalább az étkezés egy részében. Minden közösségnek van sajátossága. Itt igazából az ebéd olyan még, ami megmaradt. Aki itthon van, az össze szokott jönni, ilyenkor találkozunk, sok minden fel szokott jönni, aktuális kérdések, amiket megbeszélünk. Ez mindenképpen egy közösségi alkalom is. A reggeli mára már kevésbé, a vacsorák idejében viszont még sok plébániai program szokott lenni, ezekre emiatt is ritkábban tudunk összejönni.

− A hétköznapokon részetekre a főétkezéseket el szokták készíteni. Régen ennek a feladatnak is megvolt a saját felelőse a közösségből. Ti, szerzetesek mennyire kapcsolódtok ma be a főzésekbe, előkészítésekbe, alapanyagok beszerzésébe?

− Mi viszonylag kis közösség vagyunk, ezért ezek a feladatok beosztva nincsenek, inkább úgy, hogy aki ráér. Érdekes, hogy azért mindannyian szeretünk valamit csinálni a konyhában, főzni, sütni. Ez legtöbbször kikapcsolódás is, hogy nem szellemi munkát, hanem valami ilyen jellegű tevékenységet is csinálhatunk. Leginkább hobbiként, és azt természetesen el is fogyasztjuk. Nagyon sokszor azért úgy van, hogy az ételmaradékot esszük meg. Akár amikor működik a Szent Ferenc konyha, és ha ott is marad pl. leves, akkor másnap az a mi levesünk. Vagy van úgy, hogy egy nap nagyobb mennyiséget főznek, és az hétvégére megmarad. Hétvégén sokszor viszont tényleg magunk főzünk, inkább egyszerűbb ételeket. Sokszor ez is közösségi program, együtt csinálni a közös ebédet.

− Ha jól tudom, te az étkezésekben próbálod kerülni a húsnak a fogyasztását. Ezt hogyan fogadta a közösség? Mennyire kell a te részedre külön készülni az ebédek előkészítésénél? Ez okozott esetleg bármiféle problémát a közösségen belül?

− Szerintem örültek, hogy több hús marad meg nekik. Alapvetően nem okozott problémát, mert külön igényem nincs. A húst nem eszem meg, de akkor eszek levest vagy köretet. Nekem mondjuk tényleg nem volt olyan igényem, hogy külön készítsenek ételt, hanem akkor megeszem azt, ami nem húsos. És annyira nem is szigorú. Ha például valahova meghívnak vendégségbe és megkínálnak hússal, akkor természetesen elfogadom. Nincsenek így külön igényeim.

− Lelkigyakorlatok résztvevőjeként, szervezőjeként viszonylag többet kell utaznod, az ország más régióiban is sokat megfordulsz. Régen jellemző volt, hogy minden régiónak, minden városnak megvolt a saját, jellemző étele. Ma mennyire találkozhatunk ezzel?

− Szerintem ezt azért ápolják. Lehet, hogy már nem úgy, mint régen, akár hogy rendszeresen a helyi ételek kerüljenek az asztalra, de alkalmanként igen. Ide hozzánk is, ha vendég érkezik, akár barátaink, családtagok, akkor egy szegedi halászlé egy különleges dolog, amit itt esznek. A Mátrában talán inkább a krumplis ételek. Ezek szerintem így megtalálhatóak. A helyi ételeket, sajátosságokat számon tartják az emberek, főleg talán egy ünnepi étkezésnél, vagy egy távolabbról érkező vendég esetén. Ezzel megtisztelik a vendégeket.

− A közösség sokszor hozzájárul egy-egy szerzetesi közösség életéhez adományokkal. Korábban ez a szokás szintén meghatározta, a szerzetesek étkezését. Ma ez mennyire élő szokás itt Szeged Alsóvároson?

− Ez a szokás talán még ma is elég élő. Sokszor, ha valaki itt Alsóvároson a kertjében zöldséget, gyümölcsöt termeszt, gondol ránk, és ezt megosztja velünk. Ma azonban nagyon érezhető, hogy egyre kevesebben termelnek a saját maguk számára is. Ugye a termelés, ha lakásokról beszélünk nem is lehetséges. De ilyenkor sokan például süteményeket osztanak meg velünk. Ez a kapcsolat tehát még ma is megvan. Ezzel sokszor meghívások formájában találkozunk, főleg ünnepek alkalmával. Vízkeresztkor, ha meghívnak házszentelésre, ilyen formában is találkozunk. Ez a lelkipásztori szolgálat része is, de ilyenkor meg is vendégelnek. Ezt a szokást mi is meg szoktuk tartani. Egy-egy esemény zárásaként, ünnepek kapcsán a plébániai közösségek részére szeretetvendégséget, agapét szoktunk tartani. Ilyenkor a ferences közösség vendégeli meg az embereket.

Beszélgetés P. Artur Prenkiewicz OFM Conv. felsővárosi plébánossal.[6]

 − Szerzetesként, plébánosként sok emberrel találkozol. Ma mennyire jellemző az emberekre, hogy meghívjanak otthonaikba közös étkezésekre?

− Én azt gondolom, hogy mindig az adott alkalomtól függ. Mikor Miskolcon és Egerben dolgoztam, akkor még az emberek könnyebben „nyitottak” egyházi személyek felé. Szegeden más, de nem rosszabb a helyzet, mivel keresztelési ebédre, ballagásra, illetve esküvői vacsorára is ugyanúgy hívnak, mint egy hétköznapi étkezésre.

 − Ezeken az étkezéseken szerzetesként hogyan tudsz részt venni? Mennyire érinti a szerzetesi közösségeteket? Ezek a találkozások lehetnek eszközei a pasztorációnak?

− Igyekszem mindig a család és a saját értékrendemnek megfelelően képviselni szerzetességemet. Arra törekszem, hogy a szerzetesi regula és az évközi idő szerint üljük meg ezeket az alkalmakat. Minden alkalommal lehetőség nyílik a pasztorációra, hiszen minden barát, ismerős katolikus értékeket képvisel.

− Szent Ferenc a regulájában viszonylag keveset szól az étkezésről, az étkezés mikéntjéről és módjáról. A hármas fogadalom szerinti életformában Te hogyan állsz az étkezéshez? Mi lehet az az érték, melyet ebben a mindennapi cselekvésünkben, az étkezésben Szent Ferenc tanítani tud a ma emberének?

− Szent Ferenc regulájában ismeretes, hogy azt fogadd el, amit eléd tesznek szeretettel. Szent Ferenc azt tanítja nekünk, hogy szeretetközösséget alakítsunk, nem a mennyiség, hanem a „minőség” a fontos. A szeretet, a figyelem és a tisztelet.

− A szerzetesi mindennapoknak, a közösség életének a közös étkezések mennyire képezik szoros részét? Egy közösség számára a közös étkezés milyen pluszt tud adni?

− Ezek általában az ünnepektől, alkalmaktól függnek. Úgy tapasztalom, hogy mindig mindenki tanul a másiktól. Azt gondolom, hogy ebben a rohanó világban egy gyereknek sokkal több mondanivalója van, teljes őszinteséggel, tisztasággal, mint egy felnőttnek.

− Habár Szent Ferenc az étkezés módjáról nem ír a regulában, az évszázadok során kialakult egy szokás a kolostori közösségek étkezésére vonatkozóan. Ma hogyan néz ki a ti étkezésetek?

− Étkezéseink mindig közös imával kezdődnek és fejeződnek be. Ezt még kiegészítjük az évközbeni Mária-imádságokkal, Az Úr angyala köszönti… vagy Mennynek Királyné asszonya-imával (húsvéti időszakban). Illetve befejező imádságként még az elhunyt szerzetesekért és a szerzetesek családtagjaiért is elmondásra kerül.

 − Régen minden városnak, minden régiónak megvoltak a saját, helyi ételei, alapanyagai. Te Lengyelországból érkeztél, Miskolc és Eger után Szegedre. Mennyire tapasztalod ma ezt a helyi sajátosságot? Ez létezik még? Vagy a vásárlási szokásaink és az, hogy ma már mindig minden elérhető megváltoztatták ezt?

− Eddigi tapasztalatom alapján minden városnak megvan és igyekeznek megőrizni a helyi sajátosságokat. Például a szegedi halászlének nem nagyon van párja.

− Régen az egyházi ünnepek szintén meghatározói voltak étkezési szokásainknak. Az emberek készültek az ünnepekre. Böjtöt tartottak, lemondtak valamiről. Te hogyan látod, ma van ilyen meghatározó ereje az ünnepeinknek?

− Véleményem szerint, ahogy tapasztalom, mind a mai napig erősen meghatározza az emberek étkezési szokásait a böjt. Igen, az emberek hajlandóak lemondani sok dologról a nagyobb jóért.

Megjelent a folyóirat 2018. júniusi számában

Jegyzetek

[1] „A polgári készlethez tartozó, onnan leszivárgó, jellegzetes: nem keskenyedő pengéjű, lekerekített végű kést az alsóvárosi nép barátkés névvel illeti. A szó nyilván az alsóvárosi barátklastrom művelődési hatására mutat.” In: Bálint Sándor: A szögedi nemzet A szegedi nagytáj népélete. Második rész, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged, 1976/77-2, 193. o.

[2] Tanulmányait Szegeden és Budapesten folytatta. Örökfogadalmat 2006. október 14-én tett. 2007. június 16-án szentelték pappá. Zalaegerszegi, Pasaréti lelkipásztori szolgálat után 2012 óta a Szeged Alsóvárosi Ferences kolostor szerzetesi közösségének tagja. Házfőnök, plébános.

[3] Tanulmányait Szegeden és Budapesten folytatta. Örökfogadalmat 2004. szeptember 4-én tett. Mátraverebély-Szentkút, Sümeg után 2013 óta a Szeged Alsóvárosi Ferences kolostor szerzetesi közösségének tagja.

[4] Tanulmányait Szegeden folytatta. Örökfogadalmat 1995. szeptember 23-án tett. 2002. február 2-án szentelték pappá. Zalaegerszegi és Budapesti lelkipásztori, és házfőnöki szolgálatok után Szeged Alsóvároson folytat lelkipásztori szolgálatot.

[5] „Mindeneknek szemei tebenned bíznak, Úristen, mert te adsz nekik eledelt alkalmas időben.”

[6] Tanulmányait Krakkóban és Egerben végezte. 1997. augusztus 24-én szentelték pappá. Miskolci lelkipásztori és nevelői feladatok után Egerben plébános és házfőnök. 2010 óta a Szeged Felsővárosi Minorita közösség szerzetesi elöljárója és a közösség plébánosa.