Hegedűs Réka: Interjú Kakuszi B. Péterrel

„Az iskola újraindítása egy szívből jövő ügy volt számomra”
Interjú Kakuszi B. Péterrel, az újraindult Dugonics András Piarista Gimnázium első igazgatójával

Dugonics András halálának 200. évfordulójára emlékezve, büszkék lehetünk arra, hogy Szegeden létezik egy gimnázium, amely az ő nevét viseli. Az iskola majd 300 éves történelmét nehéz lenne teljes valójában bemutatni, erre nem is vállalkozik jelen cikk. 1949-es bezárását követően, több mint negyven év várakozás után, 1991. augusztus 25-én új szakasz kezdődött az iskola életében, erről az időszakról beszélgettem Dr. Kakuszi B. Péterrel, az újrainduló Dugonics András Piarista Gimnázium első igazgatójával.

‒ Egy több részes tanulmánykötet sem lenne elegendő ahhoz, hogy összefoglaljuk a Dugonics András Piarista Gimnázium több száz éves történelmét, de ahhoz, hogy az újrakezdésről beszélhessünk, ismernünk kell az előzményeket. Mely folyamatok vezettek ahhoz, hogy sok egyházi oktatási intézménnyel egyetemben, a szegedi gimnázium sem várta nyitott kapukkal az ’50-es éveket?

‒ 1948. június 16-án a magyar Országgyűlés elfogadta az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt, amelynek következtében ezernél is több, addig jól működő egyházi oktatási intézmény került állami fennhatóság alá, majd egy éven belül a legtöbbjüknek felfüggesztették a működését. A szerzetes pedagógusokat hivatásuk gyakorlásától megfosztották, valamint többségüknek megtiltották, hogy világi tanintézményekben vállaljanak munkát. 1949-ben a szerzetesnövendékeket kitiltották az egyetemekről, tömegével hurcoltak el szerzeteseket – köztük több piaristát ‒, egyeseket deportáltak. Két évre rá, 1950-ben az egyház és az állam között született egy furcsa megegyezés, ami elsősorban Sík Sándor piarista tartományfőnöknek Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterrel ápolt jó viszonyának volt köszönhető. Ennek következtében nyolc katolikus iskolának – ebből csupán kettő, egy kecskeméti és egy pesti intézmény volt piarista – lehetősége nyílt az újrakezdésre, amelyek ugyan elviekben visszakapták önállóságukat, ám működésüket továbbra is korlátok köré szorították. Így például két osztályban, 40-40 főre limitálták a felvehető diákok számát, de a tanári kar – és az összes szerződtethető dolgozó, így a konyhalányok, a nevelők és a takarítók – létszámát is korlátozták. A tanárok „működési engedélyét” évente hosszabbították. A két világháború között tíz piarista gimnázium működött Magyarországon. A megmaradt két piarista gimnáziumban többségükben a korábbi tíz iskola legjobb pedagógusait foglalkoztatták, mondhatni az piarista oktatók elitjét.

Kakuszi B. Péter

‒ Ugrunk egy nagyot az időben. Minek vagy kinek köszönhető, hogy Szegeden felmerült az iskola újraindításának gondolata? Hogyan került Ön az igazgatói székbe?

‒ Szegeden egészen a rendszerváltásig kellett várni arra, hogy a nagy múlttal rendelkező piarista gimnázium újra megkezdhesse működését. 1991-ben nem a város ‒ ahogyan ez az első induláskor történt – hívta a rendet, hanem az öregdiákok nagyon aktív, kimondhatatlanul lelkes szervezete, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, valamint nagyon sok szegedi keresztény. A rend visszatérésére a város életébe már korábban is voltak kezdeményezések. A felsővárosi templomban már piarista volt a plébános és a káplán is. Ők plébániai szolgálatot láttak el. Bennük fogalmazódott meg elsőként a gondolat, hogy újra kellene indítani az iskolát. Megkezdődtek az egyeztetések a rend pesti vezetőivel és a helyi városanyákkal. Engem 1991. januárjában kértek fel az újrainduló iskola igazgatására, annak ellenére, hogy nem voltam piarista diák. Akkoriban a Ságvári (ma SZTE) Gyakorló Gimnáziumban szakvezetőként tevékenykedtem, 30 évesen ez egy olyan felkérés volt, amire nem mondhattam nemet, azonban kétségtelen, hogy hatalmas felelősséggel járt egy ilyen hosszú múltra visszatekintő, komoly hagyományokkal rendelkező iskola újraindítása. Hat hét gondolkodási időt kértem, erre szükségem volt ahhoz, hogy saját magam előtt is tisztázzam, ahogy szokták mondani: „tényleg akarom-e, amit akarok”. Végül kértem a Szegeden elő piaristákat – mindenek előtt Kovács Mihály plébánost, akinek meghatározó szerepe volt az újraindításban ‒, hogy szervezzenek egy beszélgetést Pesten a piarista gimnáziumok újraindításában (is) meghatározó szerepet játszó piarista tartományfőnökkel, dr. Jelenits Istvánnal. Egy, a pesti Mikszáth téri épületben átbeszélgetett éjszaka után végleges döntést hoztam. Jelenits István személyisége, tisztaságot, egyenességet sugárzó egyénisége nagy szerepet játszott elhatározásomban. S elkezdődött a szervező munka. Az iskolát újrateremtők őszinte küldetéstudata háttérbe szorította az egyéni érdekeket és ambíciókat. Az élet több területén volt ez így a rendszerváltást követően. Ez ma már hihetetlennek tűnik. Ahogy mondtuk kicsit később: egyesek templomot vagy iskolát építettek (a szó szoros vagy átvitt értelmében), míg nem kevesen a zsebüket igyekeztek megtömni vagy magukat „helyzetbe hozni”.

A piarista rend Rómában székelő vezetőjének első látogatása a gimnáziumban

‒ A város vezetése támogatta az újraindulást?

‒ A város vezetése kezdetben ódzkodott az újraindulástól, különböző nézetek feszültek egymásnak, s nem titok, hogy voltak küzdelmeink azért, hogy végül megkaphassuk a felsővárosi plébániának azt az épületét, amely akkoriban az Erdészeti Szakközépiskola kollégiumaként működött. Utolsó pillanatban kaptuk meg az épületet, ahol elfért a két osztály, valamint a kollégium, ám mivel sokáig húzódott az engedélyeztetés, csak júniusban tudtuk meghirdetni a felvételi vizsgákat, amikor már minden más gimnázium rég túl volt ezen a procedúrán a városban. De végül minden úgy, ment, ahogy mennie kellett, s ebben a városnak is része volt.

‒ A pályázatának megírásakor melyek voltak azok az alapvető kérdések, amelyeket tisztáznia kellett leendő igazgatóként?

‒ Akkoriban vita tárgyát képezte, nem volt eldöntött kérdés, hogy marad-e az addigi 8+4-es oktatási struktúra, ami az Alföldön még megszokottabb volt, vagy inkább a 4+8-as vagy 6+6-os irányába mozdulunk el, ami a Dunántúlon már elterjedtebb volt. Mi nem zárkóztunk volna el a változásoktól sem, ezt a pályázatomban is kihangsúlyoztam. Sok alapkérdésről kellett döntenem, a struktúrán kívül, hogy mely tantárgyakat, hány óraszámban tanítsunk és milyen tartalommal. Hogy milyen szerepe legyen a hitéletnek az iskolában, milyen rendezvényeket szervezzünk, valamint, hogy mi az elképzelésünk egy esetleges új iskolaépület kapcsán, ragaszkodunk-e egy régi épülethez a városközpontban, vagy egy funkcionális, kifejezetten iskolának tervezett épületben gondolkodunk, akár egy, a központtól távolabb eső helyen is. Ezeket mind tisztáznom kellett már a pályázatban, így nyugodtabban láthattunk neki a munkának.

‒ A gimnázium hosszú történelme előírt az új iskola számára is egy lehetséges működési irányvonalat. Hogy csak egyetlen aspektust említsek: a magas szintű oktatási színvonal, a mindenkori diákok sikeres, értelmiségi pályákon való elindítása. Ennek meg tudtak / meg akartak felelni, vagy egy új úton kívántak haladni?

− Az indulásnál mindenekelőtt azt kellett eldöntenünk, hogyan határozzuk meg önmagunkat, mint oktatási intézmény. A két világháború között a szegedi piarista gimnáziumot a legjobb iskolák között tartották számon, s mind az oktatókból, mind a diákokból kiindulva kijelenthető, hogy csak a legfelkészültebbek és legalkalmasabbak kerülhettek be, elitképzés folyt az intézményben. Az öregdiákok – mivel maguk is ebben a szellemben nevelkedtek – ezen a vonalon szerették volna az újrainduló iskolát is vezetni. A felvételi vizsgákon folyamatos túljelentkezés mutatkozott évről-évre. A jelentkezőkkel személyesen beszélgettünk el, a bizonyítványukat megnéztük, felmérőt írattunk velük, valamint hitoktatói ajánlást is kértünk tőlük. Hallgatólagos megegyezéssel, csak olyan jelentkezőket engedtünk tovább, akinél szülő és diák együttesen szerette volna a sikeres bekerülést. Visszagondolva az iskola számos egykori diákja „komoly karriert” futott be. Annak ellenére, hogy a magas minőségű oktatás biztosítása fontos célunk volt, a legfontosabb mégis az volt, hogy az a diák is merjen jelentkezni hozzánk, aki nem „tudós emberré” szeretne válni, hanem jó kőművesként, asztalosként, vagy akár mozdonyvezetőként látja magát a jövőben. E két véglet között szerettük volna megteremteni az egészséges egyensúlyt, ami okozott olykor nehézségeket. 1995 tájékán egy kollégám szájából például szerencsétlen kicsengéssel hangzott el egy mondat, mi szerint az iskolánknak nem célja az egyetemi felkészítés. Már másnap kapkodnom kellett az aggódó szülőktől a telefont, hogy magyarázzam meg, mit takar ez a kijelentés. Egyetlen rosszul elsült kijelentés megdöbbentette a közvéleményt, s ez elég volt ahhoz, hogy visszaesés mutatkozzon a jelentkezők számában. Holott nyilvánvalóan, arról szó nem volt, hogy nem támogatjuk diákjaink egyetemi előmenetelét, csak azoknak is szerettünk volna lehetőséget adni, akik mást képzeltek el jövőbeli életükről.

‒ Egy korábbi nyilatkozatában elhangzott egy mondat, amire felfigyeltem: „A piarista hagyományok, s azok tisztelete legalább akkora terhet is jelentenek, mint áldást”. Az újrainduláskor hogyan tudtak azonosulni azokhoz a piarista hagyományokhoz, amelyek a múltban is működtek az iskolában?

‒ Minden családban, nemzetben stb. vannak hagyományok, amelyekbe beleszületünk. Ezeket nem magunk választjuk, hanem − olyan kész, bár mindig formálódó – adottságok, amelyeket az egyéniséggé válás folyamatában újra és újra átgondolunk, értékelünk elválasztva a lényegest a kevésbé lényegestől a mély tartalmat a felszínesebb rétegektől. Bizonyos dolgokat félreteszünk belőlük, míg másokat magunkévá teszünk. Valahogy így volt ez a piarista hagyományokkal is. Már önmagában azt is át kellett gondolni, a 21. század felé lépkedve, hogy mit jelent abban az adott korban piarista szerzetesnek lenni. Hogyan tudnak egymás mellett, szoros együttműködésben dolgozni a szerzetesek és a civilek, amely két teljesen más élet-, és olykor gondolkodásformát is jelent. Civil és szerzetes: két teljesen különböző életforma. Mi bennük mégis a közös? Szóval átgondolandó kérdések akadtak bőven és ma is akadnak. S természetesen akadnak válaszok, amelyeket majd „lesöpör a történelem” és akadnak olyanok, amelyeket igazol. Ezeknek a problémaköröknek igen komoly irodalma van. Ha ezekről őszinte párbeszéd folyik, és nem alakulnak ki véleménydiktatúrák, hanem az egyszerűséget és hitelességet sugárzó nyitott emberek párbeszéde folyik, akkor annak eredménye is lesz. Az előbbi jelzőket nagyon komolyan gondolom. Azok érvényesüléséért mindig, minden értékekről folyó diskurzusban folyamatosan meg kell küzdeni. Ha nincs egyszerűség, hitelesség és nyitottság, akkor bármely közösség halálra van ítélve, mint értékhordozó. Akkor marad a közösség tagjai számára az örökös bizonytalanság, a helyet nem találás, a zsákutca. Ez nem egy-egy egyházi közösség folyamatos veszélye, hanem minden értékalapú közösségé. Abban biztos vagyok, hogy annak idején sokakat meglepett, hogy civilként én kerültem az igazgatói székbe, de a rend bizalmat szavazott nekem, nagyon jól tudtunk együtt működni.

Életkép a tanáriban, óraközi szünetben

‒ Hogyan állt össze a tanári kar?

‒ A rendszerváltás után komoly tanárhiány – főként nyelvtanárhiány – volt. Engem is beleértve, négy státuszt kapó tanárral indultunk, ebből egy piarista volt és három civil, a többi oktatót pedig óraadóként alkalmaztam. Akkoriban – főként a rendszerváltás előtt néhány évvel ‒ a felsőoktatás nagyon más volt abból a szempontból is, hogy mi például 86-an végeztünk a BTK-n. Nem egyetlen szakon, hanem az egész bölcsészkaron. Nyugati idegen nyelv szakos hallgató pedig alig végzett. Szóval… nem volt egyszerű a megfelelő tanárok felkutatása.

‒ Milyen feleletet adna arra a kérdésre, hogy kit tart (vagy kit tartott a tanárfelvételek idején) jó tanárnak. Egyáltalán lehet egy ilyen kérdésre „jól” válaszolni? Ha valakinek fel lehet tenni egy ilyen kérdést, akkor annak biztosan, aki éveken át Szeged egyik gimnáziumának igazgatója volt.

‒ Természetesen csak arra tudok válaszolni, hogy én kit tartok jó tanárnak, mégpedig 2018-as fejemmel. Bennem is formálódik, alakul ez (is). Mindenek előtt szoktak/szoktunk beszélni ilyenkor az elkötelezettségről. Szeret gyerekek között lenni, tanítani. Nem lerázni akarja magáról az órákat ezer más feladatra hivatkozva. Ez alap. A legfontosabb kiindulás azonban az, hogy a kolléga „helyén legyen”. Ez nem általánosságokat pufogtató megjegyzés, hanem a legfontosabb. Az a személyiség, aki állandóan a depresszió és a világmegváltás között ingadozik, nem tudja, mit is kellene, hogyan kellene stb. az biztos, hogy alkalmatlan tanárnak. Ne értsen félre. Én nem arról beszélek, hogy nincsenek rossz napjaink, heteink, hónapjaink. Másik. A gyakorló iskolában egy kitűnő történelem szakos kollégámat egyszer megkérdezték, hogy a napi ‒ hangsúlyozom oktatói – rutinjában mire a legbüszkébb. Azt válaszolta, hogy sohasem adunk fel olyan kötelező tanulnivalót, amit magunk nem adtunk le. Ezt alapnak tartom. És még egy harmadik: a következetesség és az átgondoltság az óra minden pillanatában az oktatói és nevelői munkában. Nagy szavak? Nem. A tanári pálya nem a hirtelen ötletelések helye, vagy legalábbis meg kell tennünk mindent azért, hogy minél ritkábban legyen az. Ahogyan a tanóra nem az indulataink levezetésére alkalmas idő. A tanórán használt eszközök pedig nem a tanítást unó tanárt helyettesítik, hanem kiegészít(he)tik. Ezek a „kívánalmak” természetesen nem a piarista gimnáziumra vonatkoznak csak, hanem bármely iskolában tanító tanárra.

‒ Már az újraindulást követő években komoly érdeklődés mutatkozott a gimnázium felé a diákok részéről. Saját épület nélkül, hogyan oldották meg, hogy folyamatosan bővülni tudjanak?

‒ A kezdeti érdektelenség után szinte özönleni kezdtek a diákok, így teljes létszámmal, negyven-negyven fővel tudtuk elindítani az első tanévünket. Egy-két év múlva ebből az évfolyamból már csak az igazán elköteleződött diákok maradtak, így két nagyon erős osztálynak sikerült kialakulnia. Már az induláskor tudtuk, hogy bővítésre lesz szükségünk, mert a főépületben nem lehet megfelelő számú osztálytermet kialakítani. A Maros utcában hoztak létre számunkra egy két osztály számára alkalmas konténer épületet, amely a következő évben újabb két teremmel bővült. Továbbá a plébánia tulajdonában volt még egy kisebb épület a Munkácsy utcában, ahol újabb két osztály kapott helyet. Nagy nehézségeket okozott azonban, hogy ennyire szétszóródott az iskola, hiszen három különböző helyen folyt az oktatás, a tanároknak pedig néha a szünetekben kellett átszaladniuk egyik épületből a másikba. Ezt még tovább tetézte, hogy az épületek rossz állapotban voltak, a körülmények eléggé primitívek voltak. Szinte olyan volt ez az állapot, mint a rend évszázadokkal korábbi szegedi megtelepedése idején. Elég csak az egykori pestis kórházat említenem, amely egy ideig helyet biztosított az iskolának a távoli múltban.

‒ Arra nem volt lehetőségük, hogy visszakapják azt az épületet, amelyben a gimnázium a ’49-es bezárásig működött?

‒ Talán igen. A kárpótlási törvény értelmében – kissé leegyszerűsítve – vagy az épületet kötelesek visszaszolgáltatni az iskola számára, amelyben az korábban is működött, vagy pénzbeli kárpótlást kellett kapnia a rendnek, amelyet iskolaépítés céljára hasznosíthatott. A régi épület azonban a mai Bolyai Intézet épülete volt, amelyben az egyetem már régen berendezkedett. Semmiképpen sem szerettük volna, ha feszültséget szítunk azáltal, hogy visszaköveteljük, ezt már az igazgatói pályázatomban is kihangsúlyoztam. A város próbált épületet biztosítani, de nem volt a felajánlott épületek között olyan, ami az iskola céljaira alkalmas lett volna. Így egy idő után megkezdődtek az új iskola építéséről szóló tárgyalások.

‒ Bár igazgatóként már nem volt hivatalban amikor az új iskolaépület megnyitotta a kapuit, a tervezés munkálatairól szóló megbeszéléseken még jelen volt, kivette a részét az építtetés folyamatából. Hogyan zajlott az új iskola kialakítása?

‒ A meghívásos pályázatot, amelyet az új iskola építésére írtak ki, egy pesti vállalkozói csoport nyerte el, amely a kezdetektől fogva jó kooperációban működött együtt a tanári karral. Kikérték a véleményünket a tervezésnél, tudták, hogy mi jobban átlátjuk, hol lesz a legjobb kialakítani a kémiai labort, mekkora osztálytermek lesznek szükségesek. Persze vannak dolgok, amiket – a mai rendelkezéseket ismerve – másként alakítanánk. (Ilyen például a tantermek nagysága, hiszen meggyőződésünk volt, hogy a jövő iskolája a 25-27 fős csoportlétszámot nem haladhatja meg. stb.) Az épületet kifejezetten iskolának alakították ki a város által biztosított több mint két hektáros területen. Ez nagyon jó dolog. Az addigi bizonytalanság, hogy megszűnik vagy megmarad az iskola 1996-ra végleg elmúlt.

Az új iskolaépület atadásakor, 1999. augusztus 25-én, Orbán Viktor miniszterelnök a diákok gyűrűjében

‒ Miért döntött a továbblépés mellett 1998-ban?

‒ 30 évesen, amikor felkértek a feladatra, bár tudtam, hogy óriási felelősséggel jár, hiszen egy ilyen nagy múltú oktatási intézmény felélesztése teljes embert követel. Segített, hogy teljesen megbíztam a rend budapesti vezetésében – és ez kölcsönös volt ‒, akikkel az együttműködésem folyamatosan jól alakult. Az iskola újraindítása számomra egy szívből jövő ügy volt, amelyben örömmel és elkötelezetten vettem részt. 38 évesen, hét és fél évnyi igazgatói lét után azonban el kellett döntenem, milyen jövőt szánok magamnak. Addigra három gyerekem volt már, e mellett pedig elkezdtem a doktori iskolát is végezni, letettem a doktori szigorlatot, sőt a tanárképző főiskola magyar irodalom tanszékén állást is ajánlott a tanszékvezető. Az oktatói-kutatói munka az akkori életemmel összeegyeztethetőbbnek tűnt, mint egy iskola vezetése. Az új épület falai már álltak. Tudtam, hogy az iskola épületének „materializálódásával” visszavonhatatlanul lesz piarista gimnázium Szegeden. Hogy ez milyen spirituális tartalommal töltődik meg, ‒ kissé patetikusan hangzik talán – a jövő évtizedek ott dolgozó tanárai, munkatársai, diákjai formálják. 1998-ban úgy döntöttem, átadom a stafétát az utánam jövőknek.

‒ Mit érez a legnagyobb változásnak az iskolában az Ön idejéhez képest? Egyáltalán komoly nehézséget okoztak az iskola életében ezek a változások?

‒ Itt a kérdés nem az, hogy a meg kell e küzdeni a változásokkal kapcsolatos új „kihívásokkal”, hanem az, hogy miért vannak változások egy struktúrában és/vagy a spiritualitásban egy közösség életében. Kissé „végletesen” fogalmazok. Abban az esetben, ha kétségbeesetten próbálunk „valami újat” kitalálni a túlélés kedvéért és azt ideológiai alapokra helyezni, az nem vezet sehova hosszútávon, csak elbizonytalanít. Ugyanakkor abban az esetben, ha a változások mozgatója nem a túlélési kényszer, hanem a „jobbá tétel” belső meggyőződése által vezérelt dolog és mindez átgondoltan megalapozottan történik, akkor nem lehet baj. Persze könnyű ezt „nagyvonalúan” szétválasztani, a gyakorlatban ez sokkal nehezebb. Néha lehetetlen. Majd az idő lesz az, ami biztos eldönti. Persze célszerű, ha bármely munkahelyen stb. a változtatás, átalakulás olyan személytől, személyektől jön, akik a világban a helyükön vannak. Itt elsősorban a megalapozott belső stabilitásra gondolok. Ez bárhol, bármelyik munkahelyen alapvetően fontos. A legfontosabb változások közül kettőt kiemelek. Az élsportolók megjelenése az iskolában önmagában is komoly szemléletmódbeli változást jelent. Ennek hatása nem korlátozódik csak a testnevelés órákra, hanem például a magyar órákon is – így vagy úgy – átalakítja a nevelőmunka tartalmát. Komoly változás az is, hogy a 2013/14-es tanévtől kezdve lányok is tanulhatnak az iskolában, ez is egy más felkészültséget, más hozzáállást igényel.

‒ A JGYPK egyik intézetvezetőjeként közel 700 hallgató és közel 50 kollégájának munkáját koordinálja. Jelenleg, ezzel együtt is részese az iskola életének?

‒ Kisebb-nagyobb kihagyásokkal óraadó tanárként dolgozom a gimnáziumban. Jelenleg egy kis csoportom van, akiket emelt szintű érettségire készítek. Magyarból azonban, a nehézsége miatt, nagyon kevesen jelentkeznek emelt szintű érettségire. 5-6 gyerekkel foglalkozni – bár lelkesedéssel tölt el – úgy érzem, nem jelent igazi jelenlétet az iskolában. Én magamat inkább – gimnáziumi tanárként ‒ történelem szakosnak tartom, hiszen első munkahelyemen a gyakorló gimnáziumban is ebből voltam szakvezető. Így szívesen vállalnám el egy, vagy akár több osztályban is a történelem órák tanítását, csak remélni tudom, hogy erre lesz lehetőségem a jövőben.

‒ Tervezi, hogy összegyűjti a gimnázium első éveiből származó emlékeit és leírja? A szegediek egy részét biztosan érdekelné.

‒ A kezdetektől szisztematikusan folyamatosan rögzítettem sok mindent az iskola történéseiből. Események, ünnepélyekkel kapcsolatos érdekességek, értekezletek feszítő témái, eseményei, de még a legutolsó ott tartott záró értekezletet is. Manapság is egy-egy kollégám figyelemre méltó megjegyzését egy értekezleten ‒ amin érdemes elgondolkodni, átgondolni ‒ azonnal leírom este. A rögzítettek között valóban nagyon sok az érdekesség, sőt talán a gimnázium történetéhez, az együttgondolkodáshoz is sok mindent hozzáad. Terveim szerint ezeket egyszer közzé is fogom tenni.

− Köszönöm a beszélgetést.

Megjelent a folyóirat 2018. július-augusztusi számában