Zoltánfi Zoltán: Algyő 168 – 1968

Ötven éve volt a nagy algyői kútkitörés

Ötven ével ezelőtt, 1968. december 19-én kitört az Algyő 168-as kőolajkút a szeged-algyői olajmezőn. Az alábbiakban tűz megfékezésének heroikus küzdelméről olvashatnak személyes hangvételű krónikát.

A 60-as évek végén, 70-es évek elején életutam néhány meghatározó évét töltöttem az algyői olajmezőn. A fúrótornyok 1965-ben jelentek meg Algyő környékén, az év végére már három dolgozott, majd sorra érkeztek az újabb berendezések, s 1966 végére 21-re nőtt az elkészült olajkutak száma. Az olajtermelés tulajdonképpen már 1965 augusztusban megkezdődött egy Tápé közelében eredetileg termálvíz termelésre szánt kútnál, s a perspektívák ismeretében az akkor Nagyalföldi Kőolajtermelő Vállalat 1966. augusztus 1-én szervezetileg is kialakította Juratovics Aladár vezetésével, közel 20 fő állományba vételével szegedi üzemét. Az üzem az alapítás évében 60 ezer tonna kőolajat és 10 millió köbméter földgázt termelt ideiglenes berendezésekkel. A létszám már a következő év elején bőven meghaladta a 100-at. Gyorsan nőttek a feladatok, az 1970-es évek legelejére a dolgozók létszáma közel 1600-ra futott fel s stabilizálódott majd 20 évig.

1967 őszén lettem a Nagyalföldi Kőolajtermelő Vállalat szegedi beruházási kirendeltségének munkatársa, az épülő területi olajgyűjtő állomások technológiai szerelését ellenőriztem. Azok a fiatal szakemberek, akik a 60-as évek végén, 70-es évek elején, úgymond az algyői olajmező hőskorában nagyjából velem egy időben kezdtek és Juratovics Aladár környezetében edződtek, sokra vitték. Szurmai Tibor – neki ugyan volt már némi olajipari tapasztalata − a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat vezérigazgatójaként fejezte be olajipari pályafutását. Pozsgai János (emlékét, akárcsak Juratovics Aladárét tábla őrzi Algyőn) kőolaj- és földgáztermelő üzem vezetője lett Kiskunhalason, Valastyán Pál Juratovics Aladár után üzemigazgató volt Algyőn, majd a MOL Rt igazgatóságának tagja lett. Lékai Gusztáv útja hajdúszoboszlói üzemigazgatóságon, míg Kugler Flóriáné a vállalat szolnoki központján át vezetett a MOL Rt igazgatóságába.

A térség geológiai adottságainak részletes feltárása után 1969-ben elkészült az olajmező termelési koncepciója, mely fő termékként legalább 20 évig évi 1 millió tonna kőolaj és 2,5 milliárd köbméter földgáz termelésével, majd utána két-három évtizedes távlatú csökkenéssel számolt.

 Az 1969-ben elkészült termelési koncepció ismeretében véglegesültek a már korábban is meglévő termelési, kiszolgáló és infrastrukturális beruházási tervek, melyek megvalósítására az 1967-ben tervezett 3,2 milliárd forintot megemelve 1970. évi határozatában 6,5 milliárd forintot irányzott elő a kormány gazdasági bizottsága.

1968 decemberében beruházási kirendeltségünk irodája még az úgynevezett barakktáborban, az egyes barakkban volt, a 47-es út falu felőli oldalán, a vasútállomás magasságában, de már folyamatban volt költözésünk az út másik oldalára, az épülő ipartelep közelébe, a 168-as kút közvetlen szomszédságába, a Z barakkba.

1968. december 19-én, nem sokkal az után, hogy – még az egyes barakkban − munkához fogtunk, ijesztő, morajló zajra, meg barakkban tartózkodó vezetők, termelési üzemegységi munkatársak szokatlan szaladgálására figyeltünk fel. Percek alatt elterjedt a hír, kitört a 168-as kút, melyen egy kútjavító berendezés december eleje óta a kút kettős kiképzésén, azaz egyidejűleg olajtermelést segítő vízbesajtolásra és olajtermelésre alkalmassá tételén dolgozott.

8 óra 20 perckor szakadt le az a tolózár, melynek vízszintes közdarabján az első pillanatokban iszap, majd szinte azonnal – 170 bar nyomás alól felszabadulva − olaj és gáz tört ki, nekicsapódva a kútakna betonfalának. Az aknában kavargó olajos gázsugár gyorsan szikrát kapott és begyulladt. Fél óra sem kellett ahhoz, hogy a lángtengerben a kútjavító berendezés tornya és a torony alépítménye összeroskadjon.

Csakhamar helyszínre érkeztek az Alföldi Kőolajfúrási Üzem szegedi egységének szakemberei is (Újvári Béla, Csizmeg István és még sokan mások), a főnök, Hingl József vezetésével, és megkezdték nagy teljesítményű erőgépekkel egy kettős föld védőgátrendszer építését és az összeomlott acélszerkezetek eltávolítását.

Nem sokkal később felvonult a tűzoltóság Szegedről, Hódmezővásárhelyről, Szolnokról, majd Budapestről is érkeztek egységek, s katonai műszaki alakulatok is bekapcsolódtak a mentésbe.

Már a kitörés napján a kútnál volt a zalai olajmezőkről a magyar olajbányászat élő legendája, a kitörések leküzdésében óriási tapasztalatokkal rendelkező Buda Ernő, s megérkezett Patsch Ferenc, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt fúrási főosztályvezetője is, aki az első napokban a mentési munkálatok operatív vezetője volt. Tőle Bán Ákos, a tröszt vezérigazgatóhelyettese vette át a marsallbotot, aki aztán a kitört kút teljes elfojtásáig többnyire a helyszínen irányította a munkálatokat.  

Az összeroskadt acélszerkezetek eltávolításakor leszakadt a kútfejszerelvény egy függőleges közdarabja, utat engedve egy második, már függőleges gázsugárnak is.

A két égő gázsugár 10-15 méter átmérőjű, 50 méter magas spirálisan kavargó lángoszlopot alkotott. Bár a terület gyorsan lezárásra került, sikerült eljutnom a Z barakkba, s néhány színes dián megörökíteni a pokol e felszínre került tüzét.

A letört közdarabokon utólagos becslések szerint napi 1000 köbméter (800-900 tonna) olaj került felszínre ill. 0,5-1 millió köbméter földgáz égett el. Csak összehasonlításképpen az algyői olajmező a teljes 1968. évben ötvenegynéhány termelésbe állított kútjával 543 ezer tonna olajat és 73-74 millió köbméter földgázt adott a népgazdaságnak.

A kitörés elfojtásához szükséges munkálatokat a helyszínen összegyűlt szakemberek négy szakaszba csoportosították:

1. A kút környékének megtisztítása vízfüggöny védelme alatt az izzó acéltárgyaktól s ehhez, valamint majd az oltáshoz megfelelő mennyiségű víz biztosítása, továbbá tűzterjedést gátló földgát építése. (Ezek a munkálatok egyébként már a kitörés délelőttjén megkezdődtek.)
2. A kút környékének előkészítése az oltáshoz, az olaj és hűtővíz, illetőleg a szétporlasztott víz elvezetésére alkalmas csatornák és tároló gödrök, valamint kútaknát megközelítő utak építése.
3. A tűz eloltása.
4. A kút elfojtása, majd végleges ellenőrzés alá helyezése.

A munkálatokat, a kitörés leküzdését az utókor számára részletes leírásban elsőként és első kézből Bán Ákos és Patsch Ferenc örökítették meg a Kőolaj és Földgáz című szakfolyóirat 1969. áprilisi számában, s nem maradtak ki a történtek Juratovics Aladár 1995-ben megjelent könyvéből (lásd a Felhasznált forrásokban!) sem, a kitöréssel harcoló embereknek pedig Matkó István, a Délmagyarország újságírója állított emléket a Tiszatáj 1969. évi 3-4. számában Tűz és az emberek címmel. A kitört kúttal folytatott küzdelemről ő írt folyamatosan a Délmagyarországban is, s megmaradt az utókornak a lap fotoriporterének, Somogyi Károlynénak számtalan felvétele.

Magam, bár az olajmezőn dolgoztam, munkakörömből következően részese nem, csak távoli szemlélője lehettem a mentési munkálatoknak, így a következőkben az említett forrásokra támaszkodtam.

Az égő kút közvetlen környezetét december 21-re sikerült nagyjából megtisztítani a szanaszét heverő acéltárgyaktól, csődaraboktól, a még ottmaradt tárgyak (lakóbódé, víztartályok, kitörésgátló, mérőtartály, kútaknába esett csigasor) eltávolítása azonban csak rendkívül erős vízvédelemmel látszott lehetségesnek.

Ekkor már gyakorlatilag korlátlan vízmennyiség állt rendelkezésre, így a még bennmaradt tárgyak kimentésére oltási kísérletnek is beillő erős tűzoltó támadás indulhatott meg e napon 42 kézi vízsugárral, egy nagyobb és két kisebb vízágyúval, azonban a kihozandó tárgyakat nem lehetett megközelíteni, bár ebben a kedvezőtlenül alakuló szélirány is közrejátszott.

A következő kísérlet egy további nagyteljesítményű vízágyúval és még öt háromszoros teljesítményű kézi sugárral megerősítve zajlott, ismét sikertelenül, s a helyzet annyival rosszabbodott, hogy a mentőcsoportok háta mögött meg-meggyulladt a földre csapódott olaj is.

A következő két napban azonban a dühöngő erős szél fordulatait kihasználva viszonylag gyengébb tűzoltóvédelemmel is sikerült kihozni azokat a kútközelben maradt tárgyakat, melyek egy sikeres oltás után felizzott állapotban újragyulladást okozhatnának, s nagy erőkkel folyt még ezután is napokig a lecsapódott illetve kiáramló olaj elvezetését biztosító árkok kialakítása, olajtároló gödrök mélyítése.

December 23-án két nagyteljesítményű poroltó kocsi is megpróbálta eloltani a tüzet, de nem jutottak kellően közel a kútfejhez, a kilőtt por nagy része el sem jutott a láng központjáig.

Talán ezen a napon fordult az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt vezérigazgatója, Bese Vilmos a szovjet nagykövetséghez segítségért. Két, olajkúttüzek leküzdésében tapasztalt szovjet tűzoltó és három olajipari szakember meg is érkezett katonai különgépen még karácsony előtt, s december 26-án már itt volt egy kis létszámú, de tapasztalt szovjet mentőcsapat is A. B. Timosuk minisztériumi főosztályvezető és K. I. Fatyejevics mentőbrigád-vezető vezetésével valamint egy speciális, világújdonságnak számító turboreaktív oltóberendezés, tulajdonképpen egy MIG-15-ös sugárhajtású vadászgép hajtóműve terepjáró ZIL teherautó platójára szerelve.

December 26-ra lényegében befejeződtek a kútelfojtáshoz szükséges munkálatok első két szakaszára tervezettek, itt volt a szovjet turboreaktív oltóberendezés, meg lehetett kezdeni az előkészületeket a harmadik szakaszba csoportosított feladat végrehajtásához, a tűz eloltásához. Ennek a napnak a délelőttjén a terület és a láng lehűtésében már kellően gyakorlott 160 tűzoltó és 150 katona a december 21-i teljesítményeket megismételve előkészítette és biztosította a turboreaktív oltóberendezés lángközeli beállítását.

Az első oltási kísérlet sikertelen volt, a sikertelenség okai: nem állt ideális irányban az oltóberendezés, távol álltak és nem voltak pontosak a vízágyúk, a hosszú előkészítő hűtés ideje alatt lecsapódó, majd meggyulladó olajfoltok rendre visszagyújtották a már eloltott két fősugarat és végül meghibásodott a turboreaktív oltóberendezés mozgatószerkezete is.

Az oltási kísérletet a délelőtti tapasztalatokból következő finomításokkal délután 14 óra 05 perckor ismét megkezdték. A láng és környezetének tíz perces intenzív hűtése után 14 óra 15 perckor a turboreaktív oltóberendezést a vízfüggöny védelme alatt 8 méterre a láng széléhez lehetett állítani, amikor is az maximális fordulatszám mellett egy-másfél perc alatt eloltotta, elfújta először a termelőcső függőleges, majd a csőköz vízszintes lángsugarát.

Véget ért ezzel a kitört kút elleni harc látványos szakasza, de a küzdelem neheze igazán csak ezután következett.

Az oltás után került sor a munkálatok negyedik, legnehezebb és legveszélyesebb szakaszára: a kitörő olaj folyamatos elszállításával biztosítani a kútaknában a lezárással és elfojtással kapcsolatos szerelési munkák előfeltételeit. Az aknafalnak ütköző vízszintes sugár által okozott turbulencia miatt az akna gyakorlatilag megközelíthetetlen volt, a beton aknafalat meg kellett bontani, hogy a sugár vízszintesen szabadon távozhasson, s sugár olajtartalma a megbontott aknafaltól induló árokban tároló gödörbe jusson. A két sugár így különvált, fel lehetett mérni a sérült kútfej állapotát, meg lehetett kezdeni a két sugarat majd lezáró gépészeti elemek tervezését, illetve azok elhelyezésének előkészítését.

E munkálatok különlegesen nehéz körülmények között – és a kiáramló gáz újragyulladásának elkerülése érdekében rendkívüli biztonsági intézkedések mellett − folytak.

A kútaknában folyó munkákat nagy mértékben nehezítette, hogy a szokatlan hidegben igencsak lassan, vagy inkább nem távozott a vízszintes sugár olajtartalma a tároló gödör felé, s a függőleges sugár olajtartalma is megdermedve visszahullva a kútakna körül csapódott le, helyenként méteres vastagságban.

December 29-től fűtőgőz csőkígyókat fektettek a dermedt olajrétegbe és az elvezető árkokba az olaj elszivattyúzhatóvá tétele érdekében.

December 31-én délutánra sikerült az akna környékén az olajszintet annyira lesüllyeszteni, hogy folytatható legyen a kútaknában a sérült kútfejszerelvény alkalmassá tétele a készülő záró szerelvények fogadására.

Elsőként biztonsági vízfüggöny védelme alatt a szovjet mentőcsapat állt munkába, derékig olajban állva, vízpárával, gázzal és olajpermettel teli, légzési nehézségeket, idő előtti fáradtságot okozó légkörben, húsz perc múlva váltani is kellett őket. Egy órás kemény munka kellett egyetlen csavar eltávolításához.

Január 7-re sikerült a sérült kútfejszerelvényt alkalmassá tenni az előkészített záró szerelvények fogadására.

Január 8-án −18 fokos fagy is akadályozta a kiáramló olaj visszacsurgását a kútaknába, s sikerült erős tűzoltó védelem mellett darus kocsival az előkészített kitörésgátlót a függőleges sugárra engedni, majd a kútfejszerelvényre rögzíteni, s még aznap este a kitörésgátló elzárásával a függőleges sugarat megszüntetni.

A rendkívüli hideg miatt másnap reggelre a gőz fűtőkígyók adta meleg sem volt elegendő a most már csak vízszintes sugárban kikerülő olaj elszivattyúzásához, az aknában az olajszint jóval a vízszintesen kitörő sugár fölé emelkedett, meggátolva az oda tervezett kitörésgátló szerelését.

Ekkor döntöttek úgy a szakemberek, hogy a függőleges sugarat már elzáró szerkezeten keresztül – mivel a technikai feltételek adottak voltak − víz és iszap visszanyomásával megkísérlik a kút elfojtását. Többszöri, egyre nagyobb teljesítményű technikai háttérrel végrehajtott sikertelen kísérlet után ismét szóba került a vízszintesen kiáramló sugár elzárása mechanikus zárószerkezet, kitörésgátló felszerelésével, ezt azonban lehetetlenné tette a január 11-én bekövetkezett enyhülés, a kútaknát ismét elárasztotta az olaj, melyet az elszivattyúzási erőfeszítések ellenére sem lehetett a következő napokban eltávolítani.

Közben a szakemberek arra jutottak, hogy a víz- és iszap-visszanyomásos elfojtási kísérletek azért maradtak eredménytelenek, mert a lesajtolt víz, illetve iszap nem megfelelő módon jutott át a termelőcső nagyjából 1900 méter mélységben lévő négy 15 mm átmérőjű furatán, a perforáción keresztül abba térbe, amelyből a leszakadt tolózár vízszintes közdarabja felé áramlott a gáz-olaj keverék. Úgy döntöttek, hogy a termelőcsövön nagyobb, jobb átáramlást biztosító nyílást kell robbantani a perforáció mélységében, s utána ismét víz és iszap visszasajtolásával megkísérelni a kút elfojtását.

A robbantást január 16-án – ekkor lehetett a kútaknát ismét megközelíteni − a függőleges sugarat elzáró kitörésgátlóra szerelt kiegészítő elemek segítségével leengedett félkilónyi töltettel végezték el.

Az 500 atmoszféra üzemi nyomásra képes berendezések megkezdték a víz visszasajtolását, másfél óra alatt 300 köbméter vizet nyomtak vissza, már ez alatt is érezhetően csökkent a kitörés erőssége. Fokozatosan álltak át iszap besajtolására, 80 köbméter iszap besajtolása után már lassítani kellett a berendezéseket, az iszapbesajtolás 40. percében végre gáz- és olajmentes iszap került a felszínre, a kitörés gyakorlatilag megszűnt, 17 óra 15 perckor az iszapbesajtoló berendezéseket is le lehetett állítani.

A következő napra, január 17-re maradt a december 19-én sérült közdarab leszerelése, illetve egy tolózár felszerelése. 29 nap küzdelem után az ember úrrá lett a kúton, de a kitörés következményeinek felszámolása még hónapokig tartott.

Ez a kitörés volt az algyői olajmező és talán a magyar kőolaj- és földgázbányászat legnagyobb – de a mentési munkálatok körültekintő irányítása következtében személyi sérülések nélkül felszámolt – műszaki balesete.

A kitörésre a 168-as kút mellett 1979 óta emlékmű is emlékeztet, Baranyó Sándor (1920 – 2001) szolnoki festőművész nagyméretű, 6×2 méteres betontáblára felvitt, tomboló lángokat ábrázoló színes sgrafittója. A sgrafittó melletti márványtáblán a következők olvashatók:

„Hősiesség, tudás és bátorság küzdelmének színtere ez a hely. Itt győztek a tűzoltók, olajbányászok és katonák szovjet olajbányászok segítségével a legnagyobb méretű magyarországi kútkitörés tomboló erői fölött. 1968. december 19. – 1969. január 16.”

A MOL Rt Szegedi Bányászati Üzemének félévszázados fennállását 2016 kora őszén ünnepelték Algyőn. Bár az olajtermelés már egy évvel korábban megkezdődött, maga az üzem 1966. augusztus 1-én jött létre Nagyalföldi Kőolajtermelő Vállalat szegedi üzeme néven. Az algyői ünnepségen elhangzott, hogy a térség ma is az ország legnagyobb, nemzetközi mércével mérve is még mindig jelentős kőolaj- és földgázlelőhelye, jelenleg is a hazai kőolaj- és földgáztermelés harmadát adja, az ország földgázigényének tizedét, olajigényének huszadát biztosítja. Az elmúlt 50 évben Algyő jelentette a magyar olajiparnak a csúcsát, aranykorát: múltját, jelenét és jövőjét – összegzett Szakál Tamás, a MOL Rt kutatás-termelés igazgatója az ünnepségen. Mint elmondta, fél évszázad után a jövőt is tudják ünnepelni, és ezt az elmúlt 50 év alapozta meg.

Megjelent a folyóirat 2018. decemberi számában

Felhasznált források:

Bán Ákos – Patsch Ferenc: Az Algyő-168. kút kitörésének leküzdése. In: Kőolaj és földgáz 1969. április 103-110. o.

Dr. Juratovics Aladár: A Szeged-Algyői szénhidrogénmezők kutatási-művelési története 1965-1990. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1995. 388-401. o.

A Délmagyarország 1968. december 20. – 1969. január 18. között megjelent lapszámai