Döme Barbara: Júdás csókja a szegedi író szemével
Bátyi Zoltán nem fél a valóságtól, és meg is mutatja
„Szíp lú vót az, ezerszer níztem a gádurbúl, ahogy kivezetik az istólúbúl…” Hányszor kellett életem során elmondanom ezt a mondatot, amikor megtudták, hogy Debrecenben születtem. Megfogattam, én soha nem leszek olyan, mint akik engem nyaggatnak, aztán mikor először találkoztam született szegedi emberrel, naná, hogy én sem tudtam kihagyni, beszéljen már egy kicsit azzal a szép tájszólással. Bátyi Zoltán új novelláskötete több ízben is hozza ezt az élményt, nem csoda, ha egyebek mellett, emiatt is gyorsan a kedvencemmé vált.
Aztán ott a címe: Csókolj meg, Júdás! Vonzódom minden írásműhöz, amely bármilyen formában emlékeztet a Bibliára. Azonnal meg akarom fejteni, mit rejthet az adott cím, vagy utalás. Így aztán ezt a kötetet is nagy izgalommal vettem kézbe és szinte egy lendülettel végig olvastam. Ezzel elárultam, hogy Bátyi Zoltán legújabb novelláskötete, amely az elmúlt években született írásait tartalmazza, igazán olvasmányos, izgalmas történeteket gyűjt egybe. S, ha még ez sem volna elég ahhoz, hogy mostantól Bátyi Zoltán elkötelezett olvasójává avanzsáljak, akkor ott van, hogy ezen kötet írásai gyakran emlékeztetnek egyik kedvenc íróm, Lázár Ervin novelláira. Talán nem mindenki tudja, hogy Lázár Ervin 1973-ban zseniális novelláskötettel rukkolt elő, amely a Buddha szomorú címet kapta. Bátyi Zoltán hősei, novelláinak játékossága, nyelvezete sokszor idézi Lázár Ervin említett írásait, legalábbis számomra.
A címadó írás, amely elsőként kapott helyet a kötetben, terjedelmét nézve akár kisregény is lehetne. De ez engem egyáltalán nem zavart az olvasásakor, főként azért nem, mert a történet lendületes, tele van izgalmakkal, szép hasonlatokkal, amelyek még akkor is simogatják az ember lelkét, amikor a főhősökről kiderül, hogy gyilkosságot követtek el. Ez a novella nem csupán egy krimi, de társadalmi kórkép is, mint ahogyan ennek a kötetnek több írása. Magam szintén ismerek nem egy házaspárt, akik – a meggazdagodás reményében – az elmúlt években lerobban épületeket, malmot, csűrt vásároltak, hogy aztán abból jól menő kocsmát vagy szórakozóhelyet csináljanak. Miben különbözik ettől a fogadóvá alakított világítótorony? Szinte semmiben! A való világban ugyan úgy nyomja az emberek vállát a hitel és a jelzálog, mint ahogyan a Csókolj meg, Júdás! szereplőijét. A Bátyi-novellák nem csupán ebben a tekintetben idézik mai társadalmunkat. Míg a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években elborzadtunk, ha egy-egy gyilkosságról hallottunk, ma már szinte fel sem kapjuk rá a fejünket. Mondanám, hogy csak erős idegzetűeknek ajánlom a Csókolj meg, Júdást!, de azt hiszem annyira edzettek vagyunk már a bűn és a szörnyűségek tekintetében, hogy ezek a novellák, bár időnként valóban megrázó történeteket dolgoznak fel, mégsem rettentik majd el az átlagolvasót attól, hogy tovább lapozzon a következő fejezetre.
Aki ismer, tudja, hogy vesszőparipám az írásművek hitelessége. Ha valamit hamisnak, vagy mesterkéltnek érzek, nem olvasom tovább. Bátyi Zoltán novellái azonban hitelesek, már-már dokumentaristák, tárgyilagosak. Újságíróként, bírósági tudósítóként magam is számtalan tárgyalást ültem végig, így meg tudom ítélni: az említett sztorik bizony nagyon is a valóságról szólnak. A történeteket olvasva újra ott találtam magam a gyilkossági helyszíneken, a kihallgatásokon és a tárgyalótermekben. Bátyi Zoltán olyan részletesen, precízen és aprólékosan írja le ezeket az eseteket, hogy az olvasó maga is aktív részesévé válik a történetnek, mintha akaratlanul belecsöppent volna egy filmforgatásba. Nem véletlenül írom ezt. A Bátyi-novellák egy része valóban olyan, mintha egy jól megrendezett filmet nézne az ember. Nem túlzok, ha azt mondom, ezek az írásművek a hangulatok, az atmoszféra rajzai.
Ugyanakkor ezek az írásművek a hagyományokat, illetve azok hiányát is felidézik, melyek ugyan Szegedre, a szegedi emberekre vannak levetítve, de tágabb értelemben az egész társadalomra nézve szintén jellemzőek. A történetek szereplői például berzenkednek a mobiltelefonok óriási térnyerése miatt, de ez nem azt jelenti, hogy a fejlődéssel akarnak szembemenni, sokkal inkább a hagyományos értékek elvesztése nyugtalanítja őket.
A Csókolj meg, Júdás! című kötet novellái nem csak krimik. Gyakran megjelenik bennük a humor, a szatíra. Személyes kedvencem a majom, aki kávézni szeretne, s miután beül egy vendéglőbe, felforgatja az egész kisváros életét. Ezt a novellát, ha akarom, értelmezhetem abszurdként, de akár a mai politikai élet, társadalom bírálataként is, és épp ez benne a szép. Ha pedig az író azt mondja, kedves recenzióíró, maga mit okoskodik itt, én csak egy beszélő majomról akartam mesélni, nos, legyen, én azt is elfogadom!
S ha már ennyi mindent felsoroltam ezekkel a novellákkal kapcsolatban, arról sem hallgathatok, hogy Bátyi Zoltán írásait a mély empátia szövi át. Az ember nehezen tudja megállni, hogy ne könnyezzen a feleségét elvesztett, idős férfi történetén, aki a piacon sonkát szeretne vásárolni. De Bátyi Zoltán egyik írásából azt is megtudhatjuk, hogy a Szeretet, bizony ma is köztünk járkál, csakis rajtunk múlik, befogadjuk-e. És ott van az idős házaspár, aki éveken keresztül a hideg, sötét utcáról, az ablakon keresztül lesi meg mások karácsonyi boldogságát, s így szerez magának képzelt, majd valódi családot. Sorolhatnám még a hasonló történeteket, de azt hiszem, elég, ha annyit mondok, Bátyi Zoltán legújabb kötetében, ha nem is patikamérlegre téve, mégis egyensúlyba került a bűn és a jóság, így alkotva egy remek, olvasmányos novelláskönyvet. S, hogy kinek ajánlom? Mindenkinek, aki nem fél szembesülni önmagával, mert igen, mindenki szereplője a Csókolj meg, Júdás!-nak, még akkor is, ha első olvasatra nem ismeri magára.
Bátyi Zoltán: Csókolj meg, Júdás! Szeged, Areión Könyvek, 2018.
Megjelent a folyóirat 2019. márciusi számában