Révész T. Mihály: Ördögh Szilveszter, a Tekintet folyóirat szerkesztője

Elmélkedés egy függő folyóiratról és teremtő atyjáról, Ördögh Szilveszterről

A Szegedi Írók Társasága folyóiratunkkal és a Szegedi Akadémiai Bizottság Művészeti Szakbizottsága Szépírói Munkacsoportjával együttműködve 2018. október 30-án emlékülést tartott a szegedi születésű kiváló író, Ördögh Szilveszter születésének 70. évfordulója alkalmából a Szegedi Akadémiai Bizottság Székházában. Elmúlt lapszámainkban már olvashatták a konferencián elhangzott előadások szerkesztett változatait (Veszelka Attila, Bogoly József Ágoston, Kiss Ernő és Bene Zoltán írásait). Az emlékezést Révész T. Mihály, a Tekintet, Ördögh Szilveszter Alapítvány elnökének emlékező tanulmányával zárjuk.

I. A genezis

A múlt század nyolcvanas évtizedének vége táján, a tektonikus társadalmi változások közepette – közel, s távol – felbolydult a minket körülvevő világ. Idehaza réges-régóta tetszhalott pártok, vagy korábban soha nem látott politikai formációk, szervezetek léptek színre majdnem elfeledett embereivel, vagy új – a többség által – teljesen ismeretlen aktoraival. Ekkortájt történt, hogy a korszak emblematikus névadóját, Kádár Jánost, elvtársai elébb „felbuktatják” majd kisvártatva – lelkileg megtörten – maga mond le megmaradt hatalmáról. Történészbizottság – hivatalos felkérésre – hónapokon keresztül vizsgálja, végül értékeli át a teljes állampárti múltat, s mindeközben leteszi az esküt Magyarország utolsó „kommunista” gyökerű kormánya. Megmozdul az egész ország, a közélet a második világháború utáni koalíciós évekre emlékeztetően pezseg, emberek tíz-, ha ugyan nem százezrei vállalnak tevékeny szerepet a nyilvánosság régi és új terein.

A „sistergőn kreatív” szellemi élet gazdag hétköznapjaiban plánumok és programok garmada fogalmazódott meg. „A gondolatok piacának” friss hajtásaiként új folyóiratok keltek életre, szökkentek szárba. A legalitás ígéretes mezejére lépő Beszélő mellett ekkor vehették kézbe olvasóik, a szabad és értelmes szóra áhítozó közönség, az Eszméletet, az Ezredvéget, a Hitelt, a Holmit, a 2000-et, a Magyar Naplót, a Ligetet, a Hiányt, s végül a sorban, – de csak az alfabetikus névsorban – utolsóként, a talányos névre „keresztelt” Tekintetet.[1]

Színes és jobbára széttartó orgánumok palettája tárult az olvasóközönség elé, ám ezek egyenként és együttesen is új szellemiséget hoztak és új nyilvánosságot teremtettek.[2] A Tekintet a maga őszinteségével, vállalásainak eredetiségével jobbára osztatlan rokonszenvet vívott ki magának.[3] Akik némileg erőtlenül fenntartásaikat hangsúlyozták, azok is legföljebb csak a születés nehézségeit érzékeltették. Ám még ők is tudták, hogy a szerkesztő széles körben ismert tiszta szándékai, értékközpontú szemlélete, korábbi, az irodalmi szerkesztőségek háza táján szerzett és mutatott, praxisa, s különösképpen írói ars poeticája, mind-mind megannyi kapaszkodó a megelőlegezhető bizalomhoz.

A várakozások hőfokát tovább emelte aztán a nyitószám küldetés-nyilatkozata. Igazi program volt ez a legnemesebb fajtából, még ha az – szülőatyjának megszokott szerénységével magyarázhatóan – csupán szándéknyilatkozatnak titulálta magát. Ebből látható volt, hogy a Tekintet nem szegődött az aktuálpolitikai agora reprezentánsai mellé, nem adta magát a pártok egyikének sem, hanem élvén a „kulturális szemle” öndefiníciójával „tágas értékszemlélet képviselőjeként mutatkozott be”.[4]

E profilról szólván aztán Ördögh Szilveszter – mintegy magyarázatként is, de szinte máig ható érvénnyel – fontosnak tartotta aláhúzni választása-vállalása létjogosultságát, s rugóit: „… napjainkban különös jelentőségű lehet a kultúra jelenléte, épp a kényszerítő, [a] kultúrát háttérbe szorító gondok miatt. A kultúra az emberi történelem és a mindenkori emberiség életgazdagító szellemi teremtése. Olyan sok módon és formában megtestesült fogalom, amely az embert az emberrel összeköti, egymásra utalja függve-függetlenül a szétválasztó tájtól, származástól, fajtajellegtől és történelmi meghatározottságtól.” Ám hogy új folyóiratával a „teremtő” szerkesztő hatni és használni akart a kortársak közönségének-közösségének az programadó nyilatkozatának további részéből jól kiolvasható volt. Ebben a rövid huszadik század[5] alkonyán a felerősödő „szétválasztó és széthúzó tendenciáknak” üzent hadat, „mert mi – hangsúlyozta – az együvé tartozást valljuk a különbségek gazdagító felmutatásával.”[6]

Évek múltával aztán a Kulturális Szemle alcímet az állhatatos szerkesztő dacosan ironikus, kortárs-pukkasztó epitheton ornansszal toldotta meg, s immáron „függő folyóiratként” aposztrofálta teremtményét.[7] Szelíd iróniának szánta ezt a sok-sok függetlenségét fitogtató új orgánum címére adresszálva, másrészt a „függő elkötelezettség” önkéntes és köntörfalazás nélküli vállalása szuverén gesztus, egyszersmind önérzetes főhajtás volt „az értékek, a humánum moralitása” előtt.[8]

Emberöltönyi idővel ezelőtti történéseket idéztünk most meg. Azóta megfordult körülöttünk – a szűkebb, s a tágabb térben – a világ, s igencsak sok víz folyt le nemcsak a Dunán, de még a Tiszán is. Jó negyedszázad megannyi gondosan megrágott írása, a folyóirat gazdag választéka hiteles és pontos lenyomata lett mögöttünk hagyott éveinknek.

Eleinte – barátságunk hajnalán – egyenként, szerkesztői gondoskodás révén majdhogynem a nyomdafesték illatával vehettem kézbe a figyelmes és empatikus kézzel megválogatott füzetek frissen nyomott számait. Szilveszter szerényen, majdhogynem pironkodó szemérmességgel nyújtotta át ezeket a példányokat, s halk szavak kíséretében csupán egy-egy írásra hívta föl a figyelmemet, mint amelyek a többi mellett – ezért, vagy azért, de – különösen kiérdemelhették a kitüntető érdeklődést, az elmélyült csendes meditációt.

„Az értelembe vetett remény eltökéltségével” megálmodott példányokkal Ördögh Szilveszter, s a köréje gyülekezők bátran, egyenes derékkal kiálthatták a már megidézett küldetés-nyilatkozatban: „Töprengésre, eszméltetésre szánt, élményt adó olvasnivalót szeretnénk kínálni. Nem kikapcsoló szórakoztatást, nem kánonos agitációt. Sem urbánusok, sem népiesek nem vagyunk, de kozmopoliták sem akarunk lenni, s még kevésbé elveket váltogató kibicei valami politikai sakk- vagy kártyajátszmának. Az értéket keressük, az értéket kínáljuk – tudva, hogy tévedhetünk, s tudva, hogy szenzációkra neuralgikus korunkban ez szinte eleve hátrány. Nekünk – s reméljük, hogy sokaknak még – hitünk, hogy nem csupán egymás mellett, de egymással is megférhetnek az egyfelé tartó, de különböző helyről indult jobbító szándékú akarások. Ezért és emiatt közlünk mindent, gondolati egységbe társítva, ami megismerendő érték a szemünkben. Irodalmat és memoárt, esszét és kritikát, dokumentumot és vallomást, magyart és nem magyart, bármilyen nemzetiségit, vagy nemzetbelit. Emberit szeretnénk közölni, előítélektől, elfogultságoktól menteset, tudva, hogy van előítélet és elfogultság talán bennünk is, s tudva, hogy a valóság és igazság együttes jelzésének a szándéka megköveteli tőlünk az ítéletet.”[9]

II. A termés

Három évtized – melynek kétharmada az alapítónak engedélyeztetett – gazdagon hömpölygő publikációiból ehelyütt – a szorító terjedelmi korlátok parancsából következően – lehetetlen részletes leltárt készíteni. A majd három és félezer cikk, vers, könyv-részlet, másféle- mondjuk úgy-valóságirodalmi közlemény, esszé,[10] dokumentum-közlés, szociográfia, és kritika szerzői kaptak megjelenési lehetőséget, megszólalási esélyt. Van miben elmélyedni, újra töltekezni, történelmi időutazást vállalva megint egyszer ismét kézbe venni a még köztünk lévő kortárs-szerzők írásait, de ugyanígy okkal tarthatnak számot érdeklődésünkre a minket földi pályánkon ideje korán magunkra hagyók munkái is.

A bőség zavarával küzdve, valamiféle rendezőelvbe kapaszkodva a tematikus számok felidézésével keressük a menekülés mégoly szűk ösvényét. E körben lehetetlen nem szólnunk a József Attilának szentelt számról, amely az 1991-es esztendőben 4.-ikként került az olvasó asztalára.[11] Ebben „harmincnyolc szerző versben, prózában, tanulmányban, kiselőadásban” vallotta meg „intim vagy éppenséggel nagyon is elkötelezett politikai kapcsolatát a költővel.”[12]

A Veres Péter munkásságának szentelt füzet, 1996-ból,[13] különösen közel állt a szerkesztőhöz. Nem lehetett véletlen, sem pedig valamiféle szerkesztői szeszély – az utóbbi egyébként is távol állt tőle –, hogy kedvenc szerzője előtt, egyetemi szakdolgozatának egykori hőse előtt, tematikus különszámmal tisztelgett. Beszélgetéseinkben majd minden alkalommal előkerült a legendás „Péter bácsi” egy-egy időtálló mondata, vagy akár teljes életműve, amelynek legodaadóbb védelmezője is volt.[14]

Ám emlékezetes marad az Illyés Gyulát megidéző szám megannyi izgalmas olvasmánya,[15] vagy a 2008-ban hármas számmal jelentkező és Juhász Ferencet, a lap és a kortárs irodalom óriását – Ördögh Szilveszter szellemében – visszatérően köszöntő évfordulós füzet.[16]

A tematikus kötetek szemléjét nem is zárhatnám illőbben, mint az Ördögh Szilvesztertől fájdalmas búcsút vevő füzet felemlegetésével. Ebben a szerkesztő novella-részlete, Juhász Ferenc szívbe markoló monológja, Tarján Tamás halotti beszéde, Kiss Anna – az eltávozotthoz címzett – evilági üzenete, Bihari Sándor Keresztes Ágnes és Marc Delouze versei, valamint Fejes Endre – még lentebb idézendő – „gyászszavai” voltak olvashatók.[17]

Ördögh Szilveszter két évtizedes szerkesztői teljesítményét mi sem példázhatná jobban, mint a Tekintet műfaji gazdagságának színes, eleven és nívós palettája. A lapot valóban elkerülte az elitista fennhéjázás, a divathullámoknak való behódolás. A szerkesztőt csak a tehetség, a mondanivaló és a teljesítmény esztétikuma mozgatta. Ebből következően a „népfrontosság” némiképp önként és dacosan felmutatott attitűd volt nála, minek vállalása belülről, s egész életszemléletéből is fakadt.[18] Ennek köszönhetően szekértáborokon túllépve jelentkezhetett itt Határ Győző és Baranyi Ferenc, Hubay Miklós és Kertész Ákos, Csák Gyula és Fejes Endre, Bihari Sándor és Gyurkó László, Szakonyi Károly és Tandori Dezső, hogy csak néhányat ragadjunk ki az illusztris körből. E távolról sem teljes névsor bizton igazolhatja, hogy a lap sok száz meg száz oldalán mennyire jól megfért egymással a népi és az urbánus gondolat, a veretesen konzervatív és a markánsan baloldali eszmekör. Ám publikálhattak itt számosan a hazai irodalmat évtizedeken át gazdagabbá tevő idősebb alkotók köréből,[19] vagy az újabban, mondhatni a Tekintettel együtt felnövő, ám azóta az irodalmi teret jól belakó író-költő generációk reprezentánsai,[20] továbbá a szegedi alkotótársak közül számosan,[21]de viszontláthatták a folyóirat hasábjain írásaikat azok is, akik „nemzedékeken kívül”, vagy az irodalom egyik törzsébe sem skatulyázottan élték mindennapjaikat.[22]

A lap első tizenöt esztendejében gazdag világirodalmi kínálattal is találkozhatott az olvasó. Különösen a lírai vonulat volt erős. Arab, francia, német, román és vietnámi szerzők írásai sorjáztak. A vietnami irodalom felkarolásával a Tekintet különös misszió teljesítésére szánta el magát, de „nem annyira esztétikai, mint inkább etikai misszionáriusa, követe” lett „a vietnami irodalomnak, egy nép sorsának.”  

Az irodalmi közléseken túl erős történelmi, szociográfiai, jelenkortörténeti profil is jellemezte a lapot. A gazdag memoár kínálat a küldetéses eredettel volt magyarázható. Ördögh Szilveszterben magára, s szerkesztői ars politicae-jére nézve is kötelezően élt a múlt feltárásának szándéka és igénye. S konzekvensen ragaszkodott ahhoz, amit 1988-ban maga mondott – József Attilával szólván – Kádár Jánosnak: „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.”[23]S ebben szövetségesek seregére talált. Társadalomtudósok, publicisták és visszaemlékezők sora segédkezett, vállalt részt e program megvalósításában. Elég itt Romány Pál, Pünkösti Árpád, Demény Pál, Fekete Sándor, Gyertyán Ervin, Donáth László, Tőkei Ferenc, Kósa Ferenc, Papp Zsolt, Bánlaky Pál, Laki László írásaira hivatkoznom.

Az immáron harminc éves Tekintet hiteles tükre, értékőrző tára lett a közelmúlt hazai irodalma izgalmas, pezsgő élettel teli szegmensének, s egyben egyik fontos támasza a nemzeti önismeretnek, legalább annyira, mint a legdivatosabb, vagy legzajosabb társai a folyóiratok piacán.[24]

III. Post Scriptum

Nehéz írni valakiről, aki ugyan jó évtizede már, hogy elment, és mégis, nem múlik el nap, hogy ne idéznéd föl egy-egy jellegzetesen szarkasztikus mondatát, ne villanna be pillantása, halvány, sápadtan fakó arcán felsejlő mosolya. Vagy, hogy gyerekeid keretes képe mellett a könyvespolcodon ne találnál rá az ő fiatalon elmélázó cigarettás portréjára, alul a brutálisan mellbevágó életrajzi adattal: Ördögh Szilveszter 1948 – 2007.

Aztán előjönnek – felvételem is van róluk – az évvégi Tekintet-vacsorák emlékképei. Uram Isten, hogy ki mindenki volt is ott jelen, jött el hívó szavára. Költők és színészóriások, tudósok és művészek, meg néha mutatóban egy-egy politikus. Juhász Ferenc, Csukás István, Fejes Endre[25], Kiss Anna, Hubay Miklós, Szakonyi Károly, Bihari József, Baranyi Ferenc, Kertész Ákos, Bárdos Pál, Sumonyi Zoltán, Nógrádi Gábor, Garas Dezső és Hegedűs D. Géza, Kósa Ferenc a rendező és még sokan mások. S az asztalt, amit ő teríttetett meg, körül ülték hívei, barátai fegyver- és sorstársai.[26] Mert hisz integráló ember volt, akire sokan figyeltek, akinek hívó szava sokaknak jelentett ösztönzést, vagy biztatást,[27] s néha még ennél is többet: életet.[28] Sokakat, nagyon sokakat gyűjtött maga és a LAP köré, ami – írta Kertész Ákos – „több is, mint lap, mert szinte akol a hófuvásos pusztán.”[29]

Szerkesztő és teremtménye tökéletes és közös önazonossága volt ez a „függő” folyóirat. „A Tekintet Ő maga volt, a más-megvalósítás hite és bizonyossága! A teremtés mámora és szerelme.” Ezt míves nekrológjában írta róla Juhász Ferenc, majd így folytatta: „volt szerkesztő, politikus, folyóirat szervező és a szellem-szolgálat koldusaként pénzt kalapozó hűség.”

S valóban „a pénzt a megvalósításra Ő… koldulta össze… ez a folyóirat, ez a szellemi szép szivárvány küldetéses magaslat volt, vihar utáni szín – félgyűrű az ég szennyétől megtisztult fényes, fölöttünk áradó örök-kék, lehetetlen csöndben.”[30]

Megjelent a folyóirat 2019. márciusi számában

A kiemelt fotó Kocsis András Sándor alkotása.

Jegyzetek

[1] A folyóirat nevének megfejtésére napjainkig több kísérlet történt. Találgatások és mendemondák övezik a lap névadását. Vannak olyanok – így köztük e sorok írója is – akik úgy vélik, a talányos titok birtokában vannak, ám kegyeleti okokból, annak közzétételére nem érzik magukat feljogosítva. De legyen bárhogy is, helyesen jegyezte meg a folyóirat jóindulatúan tárgyilagos méltatója, Agárdi Péter a negyedszázados múltról értekezvén, hogy a névválasztás „25 év múltán is találónak, egyúttal bensőségesnek bizonyult.” − Agárdi Péter: Tekintet negyed százada. In: Tekintet 2012/6. 10. o.

[2] Ha e lapok sorsán végig tekintünk, szomorú szívvel állapíthatjuk meg, hogy többségük mára már csendben kimúlt. Ez történt a Beszélővel, az Eszmélettel, a Holmival, a 2000-rel, a Hiánnyal, a Ligettel, a Színházzal.

[3] A halkan fanyalgók között voltak, akik a jövevény küllemét tették szóvá, mások politikai hátszélről beszéltek. Ám abban azért unisono egyet értettek, hogy „értéket kereső és felmutatni szándékozó” orgánumot tarthat kezében az irodalom iránt fogékony és érdeklődő olvasó. Tükör, 1988. október 2. 23. o. Magyar Nemzet, 1988. június 23. 4. o. Az élesszemű, bár nem túl jóindulatú kritikus „a nem kis terjedelmű” lapról meglehetősen tartózkodóan nyilatkozott. Ezen közben azonban leszögezte: a Tekintetről nem mondható el, „hogy bármely irodalmi, politikai, vagy akárcsak stílusirányzat képviselője lenne”.

[4] Agárdi Péter: Tekintet negyed százada. In: Tekintet 2012/6. 10. o.

[5] A rövid huszadik század teóriájának legnevesebb atyja, a „közismerten baloldali angol historikus”, Eric Hobsbawm volt. L. erre: Hobsbawm, Eric: A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története 1919 – 1991. Pannonica., 1998. 13., és 16. Idézi: Gyáni Gábor: A 20. század, mint emlékezeti „esemény” In: Forrás 2009/7-8. 3-15. o.

[6] Tekintet, 1988/1. 2. o. 

[7] Majd két tucatnyi szám tartalmának ismeretében írhatta e küldetéses őszinteségről Donáth László: „Ezt az elkötelezettséget – furcsa paradoxon – éppen egyfajta függetlenség, a divatoktól, a diktátor korszellem […] véleményt, elveket fordító erőszakosságától való szabadság jellemzi.” Tekintet 1992/6.

[8] Ördögh Szilveszter minderről Lőkös Zoltánnak nyilatkozott a reá jellemző kendőzetlen őszinteséggel: „Már hogyne függnénk sok mindentől… Az olvasóktól, a támogatóktól, a saját lelkiismeretünktől, szerzőink ízlésétől, világszemléletétől.” Osztovits Ágnes a folyóirat tízéves jubileumán nyugtázta jóleső szavakkal a lap működését: „Függő folyóiratnak mondja magát nem csekély iróniával a Tekintet, elhatárolódva megannyi független társától. Ebben a lapban egyszerre munkál az értékmentés nemes szándéka és a dacos szembenállás a kordivattal.” Magyar Nemzet, 1998. augusztus 31. 11. o.

[9] Tekintet 1988/1. 3. o. A küldetés-nyilatkozat nem maradt ígéret, megvalósítását – az első dekád végén – tárgyilagosan igazolta vissza a Magyar Nemzet munkatársa. „Ördögh Szilveszter főszerkesztő dicséretére legyen mondva, hogy az elmúlt négy év hatalmi pozíciójában (Horn Gyula irodalmi tanácsadónak kérte fel a szocialisták korányra kerülése után) sem gondolkodott másként, mint ellenzékben: fórumot biztosított mindazoknak, kiknek rangját kikezdte a „mérvadó” kritika.” Magyar Nemzet, 1998. augusztus 31. 11. o.

[10] E műfajban Spiró György Fejes Endrét, vagy Juhász Ferencet méltató írásai ez alkalommal sem maradhatnak említés nélkül. Tekintet 2003/4.)

[11] Nem akárkik fémjelezték e kötetet. Olvashattuk benne ugyanis Dobai Péter, Fejes Endre, Határ Győző, Hubay Miklós, Kántor Péter, Kertész Ákos, Páskándi Géza, Simonyi Imre, Szilágyi Ákos és Tandori Dezső Tar Sándor és Veress Miklós írásait.

[12] Magyar Nemzet, 1991. június 10. 10. o.

[13] Tekintet 1996/5-6.

[14] Tarján Tamás: Ördögh, Bor. In: Tekintet 2012/ 6. 21-22. o.

[15] Tekintet 2002/4-5.

[16] A nyolcvanéves költőfejedelem köszöntésére – elégtétel szolgáltatásának szándékával – már tíz esztendővel korábban is sort kerített a szerkesztőség. 1998-ban Kiss Anna versével tisztelgett, majd irodalomtörténészek, tudós barátok (Pomogáts Béla, Marx György, Farkas László, Bodnár György, Bata Imre, Tőkei Ferenc, Sumonyi Zoltán, Bihari Sándor, Kiss Benedek, Pintér Lajos és Temesi Ferenc) vallottak a kortárs magyar líra egyik legnagyobb alkotójáról. Magyar Nemzet 2008. augusztus 31. 11. o.

[17] Tekintet 2008/1.

[18] A fanyalgók, ha valamiért, hát akkor a Tekintet e nyíltan megvallott „népfrontosságáért” húzták el szájukat. Lásd: Agárdi Péter: Tekintet negyed százada. In: Tekintet 2012/6. 10. o. 12. o.

[19] A már említetteken túl, s csupán távirati stílusban: Hegedűs Géza, Horváth Elemér, Bor Ambrus, Gyimesi László, s a kezdet-kezdetén Mocsár Gábor.

[20] A lista itt igencsak hosszúra nyúlhatna, eltekintve teljes közlésétől, ehelyütt csupán a lapban legtöbbet jelentkezőkre fókuszálhatunk: Dobai Péter, Horváth Péter, Kiss Anna, Marafkó László, Pintér Lajos, Sárándi József, Sumonyi Zoltán, Vári Attila.

[21] E körben említhető: Bárdos Pál, Polner Zoltán és Temesi Ferenc.

[22] Báthori Csaba, Birtalan Ferenc, Csukás István, Keresztes Ágnes, Lászlóffy Csaba.

[23] Népszava 1993. március 20. 6. o. 

[24] Ördögh Szilveszter utóda a szerkesztői székben az, azóta e világból szintén eltávozott, hűséges és nagyszerű Hovanyecz László a folyóiratot jellemezve szögezte le, hogy a Tekintetet – noha baloldali fórumként könyvelték el, de addigi két évtizedes története során „minden tisztességes irányzat lapja lett.” Népszabadság, 2007. november 17. 13. o.

[25] Ördögh Szilvesztert Fejeshez különös, misztikus szálak fűzték. Bensőséges barátságuk a hűség példaértékét hordozta. A nagy prózaíró súlyos betegségében és reménytelen magányában kiszakadt búcsúüzenetében írta: „Szilvi nagyon hiányzik… Remek ember volt.” Tekintet 2008/1. 9. o.

[26] Ezért szakadhatott ki a fohászos sóhaj „Ördögh Szilveszter koporsójánál” Tarján Tamásból: „Szilveszter, Barátunk, ezután ki gyűjt össze minket?” Tekintet 2008/1. 6. o.

[27] „Hány versem inspiráltad! – S most ezt is, – de hogyan! – és ezt már közlésre nem te kéred – ha egyáltalán kéri valaki! – írta búcsúversében Bihari Sándor. Tekintet 2008/1. 10. o.

[28] Erről vallott Kertész Ákos Ördögh Szilveszter hatvanadik születésnapjára írott levelében: „…hogy mégsem haltam bele, azt a feleségemen és néhány jóbaráton kívül Neked köszönhetem.”

[29] Uo.

[30] Juhász Ferenc: Huszonöt év. In: Tekintet, 2012/6. 3. o.