Bátyi Zoltán: Hetvenöt éve született Zoltánfy István

Szegedi festmények a világ falán

„Zoltánfyval először Temesi Ferenc Por című könyvén találkoztam. Az első kötet borítóján ugyanis a Kocsma című alkotás szerepel. Olyasmi volt az a kép, mint egy időablak. Az éppen valami ismeretlen felé átbillenni készülő világunkban az eltűnőfélben lévő múlt egy hiteles szelete.   Pár évre rá, egy régiségkereskedésben korai műtermi, hiperrealista csendélet ragadott meg. Letisztultsága, az éles kontúrok, a fények játéka, a rengeteg apró, kidolgozott részlet azonnal megfogott. Ez lett az első saját tulajdonú Zoltánfy képem. 

Zoltánfy egyediségét a stílus és a megjelenített témák egyedisége adja. Nem ismerek másik festőt, aki ennyire plasztikusan jelenítené meg a saját, vagy fiktív családtörténetek egy képbe való sűrítésével − ezek között a triptichon jellegű művei jelentik a csúcsot − a szocializmus egyik legérdekesebb kérdését, a társadalmi osztályok közötti átjárhatóságot. Olyanok ezek a képek, mintha egy 60-as évek eleji magyar filmet nézne az ember, csak azok fekete-fehérek, a képek pedig színesek.”

Zoltánfy István képeinek egyik szegedi gyűjtője ajándékozott meg ezekkel az emlékekkel és gondolatokkal. Amiért pedig fontosnak tartottam e születésnapi megemlékezésbe beilleszteni: a 75 éve született festőről alkotott vélemény minden szavával egyetértve ajánlom minden művészetbarát figyelmébe Zoltánfyt, az Alkotót. Hiszen Szegednek, a Tisza-parti nagyvárost övező alföldi világnak nem csupán egyéni látásmódú megörökítője volt ő, hanem olyan kordokumentumokat kínált a falakra, amelyből egy letűnt világ tájai, emberei, otthonai, mosolyai, nyílt, tiszta tekintetei idézhetők fel. Zoltánfy, bár Deszken született 1944. szeptember 17-én, és egy távoli ausztriai autópályán ragadta el a halál 1988. augusztus 13-án, ismerői, tisztelői szemében Szegedet testesíti meg életművével. Azt a Szegedet, ahol művészetet tanult a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1963-1967) Vinkler László tanítványaként, Szegedet, ahol művészetet oktatott a Tömörkényben. Első önálló kiállítása a szegedi Sajtóházban nyílt meg (1969), a szegedi nyári tárlaton ismerték el először munkásságát (1969), Szegedtől kapta a város alkotói díját (1973), a Juhász Gyula-díjat (1985), hogy csak néhány hivatalos elismerést emeljek ki, nem megfeledkezve arról, hogy Szegeden utcát neveztek el róla. Deszken pedig az általános iskolába járók „zoltánfysoknak” vallhatják magukat.  

De ennél is fontosabb, hogy Zoltánfy ikonszerű, hol realista, hol a népi naiv művészek látásmódját tükröző, hol a reneszánsz alkotóit felidéző munkáit ma is rengetegen csodálják ámulattal minden kiállításon.

Rengetegen, de nem elegen. Nekünk, kiket szokás nevezni utókornak is, éppen az a feladatunk és kötelességünk, hogy minél szélesebb körben népszerűsítsük ezt az egyedülálló munkásságot. Méghozzá olyan erővel, hogy szegediségét megőrizve méltó módon elismert legyen nem csupán egész hazánkban, hanem a határokon túl is a 2016-ban Magyar Örökség Díjjal posztumusz kitüntetett művész.

Megjelent a folyóirat 2019. szeptemberi számában