Gyémánt Csilla: Giuseppe Verdi Aida című operája a Szegedi Szabadtéri Játékokon

A Szegedi Szabadtéri Játékok 2019. július 26-27.-i előadásáról

Verdi Aidája visszatérő sikerdarabja a Szegedi Szabadtéri Játékoknak. Nyolcvan évvel ezelőtt, 1939-ben Ferencsik János vezényletével, Nádasdy Kálmán rendezésében debütált az opera a Dóm téri színpadon. Ez volt a Szegedi Szabadtéri utolsó évada a II. világháború előtt. Az 1959-es újraindulást követően, 1962-től évtizedeken keresztül újra és újra elbűvölte a nézőket ez a monumentalitásában is érzelmekre ható olasz opera. Vaszy Viktor, aki kiharcolta a Játékok újraindítását háromszor vezényelte (1962, 1964, 1968), Piergiorgio Morandi és Fürst János egy-egy évadban (1993, 2003).

Az idén Pál Tamás − akinek nemzetközi karrierje beindulásánál is jelentős szerepet játszott ez az opera − az 1977-es és a 1997-es Aida után harmadszorra vette át a produkció zenei irányítását. A rendezést is beavatott zenei szakember, a karmester-rendező Kesselyák Gergely vállalta, aki 2006 óta mintegy tíz produkció zenei irányítója, és két sikeres, attraktív, egyéni megközelítésű operaelőadás rendezője is volt (Verdi: Nabucco, 2004, Puccini: Turandot, 2008).

Változik a világ, régen elmúlt már az az idő, amikor külföldi, neves vendégművészek − Gina Cigna, Margaret Tynes, Peter Glossop, Marcello Giordani, Gianfranco Checcele, Montserrat Caballé, José Cura neve fémjelezte az opera műfaját a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Elszaladtak az árak, egy mai nemzetközi sztár, egy Anna Netrebko, egy Elina Garanca felléptetése szinte megfizethetetlennek tűnik. Legyünk őszinték, akik régebben eljöttek letűnő, avagy felívelő pályájuk elején tartó csillagok voltak, mint például az 1988-as Don Carlos fiatal címszereplője, az olasz Marcello Giordani, aki időközben nemzetközi karriert futott be, őt a közelmúltban a New Yorki Metropolitain Opera sztárjaként láthattunk, hallhattunk Puccini A Nyugat lánya című operájában.

Nem mintha a hazai állócsillagok − Székely Mihály, Svéd Sándor, Simándy József, Ágay Karola, Gregor József, Melis György, Tokody Ilona, Rost Andrea… − nem jelentenének ugyanilyen minőséget, értékeket az opera egén.

A 2019-es Aidába is a magyar zenei élet kiválóságaival találkozhattunk. Gál Erika mezzoszoprán, László Boldizsár tenor, Kálmándy Mihály bariton, Kovács István basszus − Amneris, Radames, Amonasro és a Fáraó megformálói − a világ bármely táján elismerést vívhatnának ki, ahogy legutóbbi külföldi sikereik pl. a magyar opera 2018-as New York-i vendégjátéka is bizonyította.

A címszereplő Ádám Zsuzsanna a szegedi zenei iskolából röppent fel, Andrejcsik István, Pál Tamás, a SZTE ZMK Magánének Tanszékének vezetője Temesi Mária és oktatói formálták tehetségét. Rangos zenei versenyeken vett részt, részesült a Gregor Alapítvány és a Szegedi Operabarátok Egyesületének anyagi támogatásában. A bizalomra rászolgált, mert díjakkal tért haza. Megnyerte a neves Marton Éva Nemzetközi Énekversenyt, elénekelt már Szegeden, Miskolcon, Kolozsvárott, Budapesten néhány igényes szerepet.

Kálnay Zsófia mezzoszoprán (Főpapnő), Kiss András basszus (Ramfis főpap) felívelő karrierje is a szegedi énekképzés ütőképességét igazolja.

Kesselyák Gergely rendezése egyéni úton közelíti meg Verdi Aidáját, mégsem kockáztat, mert a történetet maradéktalanul „elmeséli”, hű az irodalmi alaphoz, a zenei megfogalmazáshoz, látványvilága is esztétikus. Teszi ezt olyan korban, amikor a mitikus hősök tépet farmerben, esőkabátban flangálnak a Wagner-operák színpadán, a rendezői önkény szekrény tetején trilláztatja Rossini szopránjait, vagy kiállítási hosztesznek öltözeti a Trubadur tragikus sorsú Leonóráját.

Kesselyák tudatosan eltér a biztos sikert jelentő tradicionális felfogás reprezentatív fogásaitól is. Nem vonultat fel elefántokat, tevéket, nincsenek színpadán hatalmas egyiptomi paloták, templomok, a balett-jelenetek is visszafogottak, szerényen simulnak a cselekményhez. Jó szemmel veszi észre Verdi zenéjének keleties egyiptomi koloritja csupán hangulati utalás. Verdi mindig túlmutat a „történelmieskedésen”, őt az emberi szenvedélyek érdeklik, a történetek korokon átívelő szellemi, érzelmi kisugárzása. A zenész-rendezőt nagy valószínűséggel éppen ez a ráérzés indíthatta el az Aida színpadra álmodásakor. Misztikusabb, a múltban és a jelenben egyaránt érvényes általános igazságot fogalmazott meg egy letűnő civilizációról, a nyers erőről, a természethez még közelálló népekről, és ami megmarad az elsüllyedő világokból − amit örök emberinek nevezünk.

Kesselyák Gergely vallja, a zene víziókat vált ki belőle, hallgat belső sugallataira, rendezői koncepciójának kialakításakor. Verdi operáját spirituálisan közelíti meg, Egyiptomot olyan magas rendű civilizációnak láttatja, amely már a hanyatlás pillanatához érkezett, s a mű végén megsemmisül, akár a legendás tengerbe merülő Atlantisz. Ebben a pillanatban lépünk be a történetbe, az uralkodói pompa színpadán a szerelmes királylány, Amneris vívódik. Radames után, az ifjú, kiválasztott hadvezér után vágyakozik, aki viszont másba, a szép etióp rabszolgalányba, Aidába szerelmes. A származását titkolni kényszerülő etióp királylány, Aida a vetélytársa a büszke fáraó-lánynak. Ádám Zsuzsanna Aidája nem szenvelgő, szomorkodó áldozat. Büszkén vállalja sorsát. Az első felvonásbeli három részes nagy áriájában tökéletesen érzékelteti, átlátja helyzetét: lehetetlen választania szerelme és hazája között. Nincs esélye, csak a halál.

Verdi nem akart ókori „történelmi” operát írni, a Fáraót többnyire Il Ré, azaz általánosan király névvel illeti, nem nevezi meg. Jóllehet alaposan tanulmányozta a kort. Egyiptom földrajzát, szertartásait, hogy megteremthesse az opera egyedi hangulatát, de librettistájához, a költő Ghislanzonihoz írt levelei bizonyítják, őt elsősorban a mű hősei érdeklik. A drámai igazság kedvéért tömörséget követel, tisztázott, egyértelmű dramaturgiai viszonyrendszereket. Felvázolja a jeleneteket, gyakran még a párbeszédeket is megírja, a túlzott költői szóvirágokat irgalmatlanul kigyomlálja a szövegből.

Aida − Radames − Amneris! E szerelmi háromszögnek nyertese nem lehet. A hatalmas birodalmat már konfliktusok tépázzák, a határon be-betörnek az etiópok „a föld gyermekei”, a természethez még közelálló népek, s rabolnak, gyilkolnak, a fejlett civilizáció ellen fordulnak.

Tudja-e megfelelően kezelni az újonnan kialakult helyzetet a Birodalom? A kiválasztott hadvezér Radames pillanatnyilag visszaveri az etióp hadakat, rabláncra fűzi még Aida apját, Amonasrot, az etióp királyt is, de ez a győzelem eltávolítja eltitkolt szerelmétől, Aidától. Amnerist, a királylányt kapja majd nőül diadalmi jutalomként.

Az igazán zseniális művek kimeríthetetlenek! A belső vívódásokkal küzdő hősök egytől-egyig igazságok hordozói. A honvágytól gyötört, szerelmes Aida hazája és népe iránt éppúgy elkötelezett, mint apja, Amonasro és szerelmese, Radames iránt. Amneris, mindent uralhat, megalázhatja rabszolgáját, macska-egér játékot játszhat Aidával, de soha nem lehet övé, amire legjobban vágyik, Radames szerelme. A főpap Ramfis (Kiss András) jogosan védelmezi hazáját, a háború és az ellenség elpusztítása, vagy leigázása hazája érdekét szolgálná.

Kesselyák színpadán, az elvakult, bigott ideológiát képviselő papok képviselik az igazi hatalmat: fekete ruhás alakjukkal, mélykék színben villogó „hit-pajzsukkal” félelmetes erőt érzékeltetnek. Zárt csoportot képezve vonulnak Ramfisszal az élen, hatásos kórusuk maga a megdönthetetlen ítélet.  Kiss András megjelenését, hangjának volumenét tekintve egyaránt impozáns főpap. A hazaárulót, a hadititok kiszolgáltatóját meg kell büntetni, ki kell iktatni az élők sorából. A vágyaitól megszédült, hazájáról megfeledkező, a szerelem miatt árulóvá vált hős Radamest halára ítélik.

Kesselyák értelmezésében nincsenek sem győztesek, sem vesztesek: ez a világ elsüllyed Radamesszel és az őt a halálba elkísérő szerelmesével, Aidával együtt.

Az éteri tisztaságú búcsúkeltős zenéje, a szerelmi halál nem csupán a szerelmeseket emeli transzcendentális magasságokba; eltűnik egy magas kultúrát létrehozó civilizáció a földgolyóról, főpapostól, fáraóstól építő, dolgozó egyszerű népeivel együtt.

Hogyan lehet ezt a látomást színpadi eszközökkel kifejezni? Zeke Edit díszlettervező a mű általános érvényű elvonatkoztatott üzenetéhez alkalmazkodott. Látszólag puritán egyszerűségű, fehér lépcsősorokat, sötét színekben játszó háttér- és oldalfalakat tervezett. A cselekmény folyamán derül ki, mennyi mindent fejez ki a rejtett hátsó és oldalsó lépcsőkkel, a LED-fallal, a fénycsíkok célirányos alkalmazásával. A piramisszerűen vertikálisan építkező fehér lépcsősor hatásosan érzékelteti az erőviszonyokat, a „fent” és a „lent” világát.

Az elidegenedett hatalom képviselői a magasban jelennek meg, ritkán szállnak alá. A színpad elején, a lépcsős gúla tövében a természeti szférát, Aida világát „virágoltár” szimbolizálja. Itt rejtőzik majd el Amonasro is a Nílus-parti jelenetben. Ez Aida menedéke, énekszólamban kifejezett belső vívódásainak, fohászainak is ez a szűkebb helyszíne, ezek a virágok díszítik majd a nászi és síri fekhelyet.

A LED-fal képei, az oldalépítmény absztrakt fénycsíkjaival gyors váltakozással érzékeltetnek sivatagot, piramist, égboltot, folyóvizet, a fogoly Radames börtönrácsait. A magasba törő baloldali lépcsősor felső szintjén énekel az aranyba öltöztetett Főpapnő (Kálnay Zsófia), ide vonul majd fel Ramfis kíséretében a fénykapun át Ízisz szentélyébe a nászért fohászkodó Amnerisz (Gál Erika). A nézőtéri jobb hátsó, belső magasából hangzik fel a papok fenyegető kórusa, halálos ítélete. Nincs szoros emberközelség, a hatalom elkülönült.

Az elhelyezés, a távolságok tudatos változtatása dramaturgiai érvényű, világosan kifejezi a rendezői koncepciót. Ugyanakkor annak a veszélye is fennáll, hogy a tágas térben a szereplők túl messzire kerülnek egymástól. A hangosítás hivatott (amennyiben tökéletesen működött volna) az intimitás hiányát pótolni, a zenekari hangzást, a kórust, az énekszólamokat ideális mértékben hangerőben, színben „kikeverni”. Ez nem mindig sikerült, a technika ördöge időnként szorgoskodott.

A színpadra vezető külső oldalfeljárón hajtják be a rabláncra vetett etiópokat. Az inkognitóba kényszerülő etióp király és népe, csak a fehér lépcsősor elejéig jut el. A tradicionális díszes bevonulási jelenet, attraktív balett helyett ebben a felfogásban szintén mást kapunk. A fúvós-hangszerek elhelyezése, a fény dinamikus váltása a LED-képek, az udvari pompát jelző, gyönyörű fehér-arany „legyező-ruhát” viselő papnő-táncosok, a katonai erőt megjelenítő tánckar ekonomikus mozgatása nyújt újszerű komplexitást.

Velich Rita jelmezei felerősítik az egységes látványvilágot: a fehérbe öltöztetett statiszták, a „nép”, a hétköznapi élet, a munka, az építés kellékeivel jelennek meg. A korsók, vízhordó vödrök, mérőeszközök kelléktárából nem hiányoznak a kultúra jelképei sem, a hangszerek. A statisztéria mozgatása az előképben és az utolsó jelentben, hangsúlyos. A nagy létszámú csoportos szereplők jelmezei változatos szabásúak, egyénitettek. Gyönyörű, ibolyakék-arany köntösben pompázik Amneris, hosszú kék-arany fátyol palástja szinte önálló életet él a fehér lépcsősoron. Aida nincs feketére mázolva, ezüst-türkiz jelmeze kiemeli őt a tömegből. Hosszú vörösesbarna-göndör hajfonatai, fülbevalói adnak megjelenésének némi egzotikus jelleget. Mind Gál Erika (Amneris), mind Ádám Zsuzsanna (Aida) méltósággal viselik jelmezeiket, és az operairodalom két jelentős énekes feladatának súlyát.

Gál Erika az érettebb, tapasztaltabb művész, érzelmi tartalékaiból bőven futja a szerep hiteles megformálására. Mezzoszopránjából lírai és drámai erő szárnyal. Szerelmes, ravaszkodó, kegyetlen, ha kell, áthatóan robban a Nílus-parti jelenetben, végső összeomlása részvétet kelt. Ádám Zsuzsanna felívelő pályájának eddigi legnagyobb kihívása Aida szerepe. Vágyott rá, készült rá, hiteles is, igazi Verdi-szoprán, bírja hanggal, áténekli a zenekart, éteri magasságokban is hallatszik pianója. Még óvatos, erejét beosztja, fokozatosan oldódik. Akkor a legjobb, amikor már nem kell óvnia tartalékait, sodorja a szenvedély ereje, eggyé válik a figurával, megfeledkezik a 4000 néző előtti szereplés kihívásairól.

A szerencsés operarajongó nézők július 18-án egy héttel a bemutató előtt a Reök- palotában élőben is hallhatták az Aida főszereplőit. A közönségtalálkozón a pótszékeket kellett behordani a terembe, sokaknak így sem jutott hely, végig állták a bő másfélórás előzetest. A produkciói alkotói − Kesselyák Gergely, Pál Tamás, Gyüdi Sándor − és énekesei − Gál Erika, Kálmándy Mihály, Ádám Zsuzsanna, László Boldizsár, Kiss András −, valamint Zalánki Rita zongoraművész minden várakozást felülmúltak.

László Boldizsár remekül intonált Celeste Aidája adta meg azt az alaphangulatot, amely ezt követően egyre csak fokozódott. Kesselyák díszletmakettel, jelmezfotókkal érkezett, így érzékletesen és magas színvonalon avatta be a közönséget rendezői elképzeléseibe. Pál Tamás az érett Verdi zenei eszközeiről szólt, arról, hogy a mester egyre gazdagodva hogyan foglalta szigorú rendszerbe az inspirációt, rendelte alá dallambőségét, a hangszerelést a drámai helyzeteknek. Gyüdi Sándor a kórus kiemelt feladatairól, jelentőségéről beszélt. A „beavatást” az énekesek szereplése valóságos koncertté, lelkes ünnepléssé avatta. Gál Erika és Ádám Zsuzsa Aida−Amneris összecsapását gyönyörű hangon énekelték, el is játszották. Igazi hangverseny kerekedett, ahol a profizmus, a művészi lelkesedés, a kollegialitás szép példáiból is bemutatót tartottak. A sokáig hallgatag csendbe ülő friss Kossuth-díjas Kálmándy Mihály (Amonasro) is felengedett, helyzetbe hozta fiatal kolleganőjét Ádám Zsuzsát a Nílus-parti jelenet apa-leány duettjében. Zengő baritonja méltán váltott ki tomboló lelkesedést. Senki nem távozott a nézők közül, bár sokaknak csak állóhely jutott.

Van-e jövője az opera műfajának? Megnyugtató volt azt látni, hogy a kipirult arcú közönség soraiban 14 éves tinédzser éppúgy felfedezhető volt, mint szülei és nagyszülei nemzedéke. A művészekre is átragadt a felfokozott hangulat bemutató előtt pár nappal, hangjukat nem kímélve ráadást is adtak: László Boldizsár és Ádám Zsuzsanna tolmácsolásában még felcsendült Aida és Radames búcsú-duettje. A közönség tombolva bravózott, az Operabarátok apró ajándékokkal, virágokkal, desszerttel, borral fejezték ki hálájukat a felejthetetlen művészi élményért. Ők kaptak igazi ajándékot, élőben hangosítás nélkül élvezhették a világklasszis énekhangokat, elsőként hallhatták az alkotók értékes gondolatait.

Miért tértem ki mindenre?  Nem véletlenül idéztem fel ezt a közönségtalálkozót. Emlékszem, hajdanán még Nikolényi István igazgatósága idején, mindig szerveztek a Városháza udvarán hangversenyeket, ahol a közönség hangosítás nélkül, élőben is meghallgathatta az operák sztárjait. A szegediek így hallhatták annak idején a fiatal Marcello Giordanit, Igor Morozovot, Mario Malagninit, Gail Gilmort… Ki mennyit ér, ki milyen énekszólamban brillírozik, saját fülünkkel erősítés nélkül hallhattuk. Örömmel nyugtáztuk, az említett énekesek idővel nemzetközi sztárok lettek, vártuk, hogy visszahívják őket Szegedre, újabb szerepekre. A későbbiekben sajnos eljutottunk odáig, hogy a jól megfizetett olasz bariton már a főpróbán sem akart énekelni, mert menedzsere az akkori szokás szerint a „részben” nyilvános próba lelkes zenekibiceit „közönségnek” minősítette.

Akkor Kelemen Zoltán szegedi bariton és Vajda Júlia szoprán partitúrából spontán blattolta le a Nabucco sztárénekeseinek szólamait, mert nem akartak csalódást okozni az összegyűlt ezer főnyi operaimádónak. Megnyugtató, hogy ez a közönség valahogyan még mindig létezik Szegeden – remélhetően az országban is.

Sajnos 2019-ben, csak két estén, nyolcezer ember láthatta ezt a produkciót. Hogy mennyire nem egy szűk szekta magánügye a műfaj, nevezetesen Verdi operája, azt mutatja a kívül rekedtek szép száma. A próbák során estéről-estére ácsorogtak a téren a nézőteret elválasztó kerítés mellett, ücsörögtek az árkádok alatti padokon az érdeklődők. Sokszor már kora estétől lehetett látni ezeket a csoportokat. Türelmesen várakoztak, hogy elcsípjék a kihallatszó dallamfoszlányokat, ajándékul hallhatták időnként a szólisták áriáit, együtteseit − már ha nem kímélték éppen a hangjukat. László Boldizsár, Kiss András, Kálmándy többnyire nem „spórolt”. László Boldizsár a kerítésen túl is jól hallhatóan szárnyalt.

A szerencsések a nézőtérről élvezhették az előadást. Az első este maradéktalanul, a másodikon, július 27-én az időjárás nem volt kegyes, elmosta a felejthetetlen zárójelenetet. Sokan remélik, hogy hamarosan visszatér ez a különlegesen szép Aida produkció a Dóm tér színpadára.

A Honvéd Férfikarral megerősített fesztivál kórus egységesen jó teljesítményt nyújtott, kiegyenlítetten, tömören szólt. Gyüdi Sándor, mint mindig, most is bebizonyította, mennyire vérében van az énekkar irányítása.

Pál Tamás karmesterről köztudott, ha a zenekar élén ő dirigál, nem érhet csalódás bennünket. Magas szintű művészi igényessége, profizmusa garancia erre. Rossini-szakértő, Erkel-szakértő, Verdi-szakértő! Még sorolhatnánk….

Mélység és könnyedség, tragikum és játékos derű színeiből keveri a zenei hangzást. Az idei Aidánál a letisztultság, az az éteri hangzás fogott meg, ami a finálé hegedűhangzatainál volt leginkább érzékelhető.

A produkció legszebb jelenetét felértékelte az a harmónia, amely a látvánnyal összesimuló zenei hangzással érte el a kívánt transzcendentális hatást. A közönség úgy érezhette, hogy a sötét égbolton felemelkedő, távolodó „csillaglelkek” Tejútja több, mint egy hatásos rendezői ötlet. Aida, Amneris, Radames szerelmének siratnivaló szépsége az elsüllyedő ókori világ együttes látványával felerősödött.

Igen, így tűnnek el a nagy civilizációk, a régmúlt korok emberei a történelem színpadáról.  Ezért máig hatóan érvényes Verdi operájának üzenete, ezért torokszorító, mélyen emberi Kesselyák színpadán ez a búcsú.

Az előadáson készült képek Dusha Béla munkái.

Megjelent a folyóirat 2019. szeptemberi számában