Kiesz Réka: Világjárás vándorolva – iparoslegényeknek kötelező!

A Somogyi-könyvtár 400 év alatt a Föld körül… című kiállításán bemutatott vándorkönyvekről

A Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár nyári kiállításán 400 év utazási irodalmának gyöngyszemeiből tekinthettek meg kiállítást a látogatók. A tárlat egy része mesterlegények és inasok vándorlását mutatta be. Vándorkönyveik kisméretű füzetek voltak, amelyek útlevél, munkakönyv és bizonyítvány szerepet is betöltöttek. A Gyűjteményi és Helyismereti Osztály állományában található különböző mesterszintű és foglalkozású iparosok vándorkönyvét, tanuló- és szabadulólevelét az érdeklődők a Dóm téri épület földszinti kiállítóterében tekinthették meg.

Céhek és kézművesek a középkorban

A céhekbe rendeződött kézműveseknél az 1300-as évektől kialakult szokás volt a vándorlás. Ez az embert próbáló gyakorlat az 1700-as évekre a mesterré válás általános előfeltétele lett. Számos kézműves foglalkozásra igaz a mai napig, hogy az inast, tanoncot, majd mesterlegényt kötelezik, hogy tanulóhelyén kívüli munkavállalással alapozza meg, bővítse szakmai ismereteit. Ezt a gyakorlatot az ipartörténeti és céhtörténeti szakirodalom legényvándorlásként emlegeti. A vándorlást dokumentáló vándorkönyvek a munkavállalások helyeiről és időtartamáról tudósítanak.

A középkorban még a céhek szabályozták a kézművesek képzését. A vándorló inas vándoréveinek felénél kapott lehetőséget egy céh kötelékébe lépni. A vándorévek leteltével a céh egyik tagjának műhelyében dolgozott hosszú éveken keresztül. Ezután nyílt lehetősége mesterművének elkészítésére, annak bemutatására a céh előtt. A céh egyhangú szavazatára nevezték ki mesteremberré, ezután kereshetett lehetőséget saját műhely nyitására egy városon belül. Míg 1370–1380 körül egyes német kézműveseknél a vándorlás még egyéni kedvtelés alapján történt, 1389-re már a lüneburgi vargák rendeletben szabályozták a mesterré váláshoz szükséges remeklés és vándorlás folyamatát. Amikor egy legény tanulmányai és gyakorlata végeztével remekelni akart, azaz elkészíteni mesterművét és bemutatni azt a céh előtt, a céh tagjai közösen bírálták el művét. Amennyiben nem sikerült jól a mestermű, a legényt további egy év vándorlásra kötelezték.

Európa más országaiban a legtöbb kézművesség esetében csak később, a XVI. században alakult ki a vándorlás kötelezettsége. Magyarországon egyik legkorábbi említése 1429-ből való. Némileg későbbről, a XVI. sz. elejéről van adat arról, hogy a pozsonyi vargalegények rendszeresen vándorútra keltek.[1]

Az inasra szigorú szabályok vonatkoztak. Egyedülállónak, gyermektelennek, adósság nélkülinek kellett lennie, mesterét elkötelezetten szolgálta éveken keresztül. Az inas-mester viszonyát kölcsönös felelősségvállalás jellemezte, amely igaz volt az inasok és mesterlegények egymás között fennálló hierarchiájára is. Németországban az inas tanulópénzt fizetett mesterének, akinek háztartásában élt koszt-kvártély ellátás formájában. Letöltött inasévei után az ifjú iparos nem vállhatott önálló mesterré a kötelezően előírt vándorlás teljesítése nélkül. Amennyiben nem akart vándorolni, munkába állhatott, de csak és kizárólag egy mester beosztottjaként, s nem emelkedhetett a városi polgárok sorába sem.[2]

Magyarkoronaország [2-ik] szám vándorkönyv az 1816-iki julius 16-án kelt helytartósági intézvény, s más későbbi rendeletek következtében. (Buda, Egyetemi Nyomda, 1851.) A vándorló neve: Tápai Antal csizmadia

Németországban a XVII. század harmincas éveitől az inasnak mesterhez való szegődésekor keresztlevelét, esetleg más, származását igazoló okmányát a céh ládájába kellett helyeznie.

Tanulmányainak és gyakorlatának végeztével, azaz felszabadításakor keresztlevele mellé felszabadító levelét (Lehr-Brief) is a céh ládájába kellett helyeznie. Ezeket addig őrizték itt, amíg a már felszabadított legény magát mesterként kérte felvenni vagy abba a céhbe, amelynek ládájában iratait őrizték, vagy egy másik városban lévő céh tagjai közé.

Amikor a legény megkezdte vándorlását, a kereszt- és felszabadító levelét őrző céh vezetője (Ober-Meister) aláírásával és a céh pecsétjével hitelesített másolatot adott neki iratairól. Ezekért a másolatokért legfeljebb 45 krajcár írásdíj megfizetésére kötelezhették a legényt. A céh vezetője köteles volt a legény magaviseletéről szóló, formanyomtatvány alakú bizonyítványt kitölteni. Ez volt a Kundschaft, illetve az Attestatum. Ezek az egylapos dokumentumok azonban nem voltak alkalmasak a vándorló személyének azonosítására.[3]

Fodor István szegedi szabólegény tanuló- és felszabadító levele a Somogyi-könyvtár állományából

Amikor egy legény egy új város céhébe kérte felvételét, magaviseletéről kiállított bizonyítványát fel kellett mutatnia annak a mesternek, aki őt alkalmazni akarta. Amennyiben a felkeresett helységben nem volt számára munkalehetőség, bizonyítványára az ottani céh vezetőjének rá kellett jegyeznie, hogy nem volt mester, aki alkalmazni tudta volna. Ekkor a legénynek tovább kellett vándorolnia.

Ha akadt olyan mester, aki az érkezett legényt alkalmazni kívánta, akkor a legénynek munkája megkezdésekor keresztlevele és felszabadító levele magával hozott másolatát és a magaviseletéről magával hozott bizonyítványt megőrzésre a céh ládájába kellett tennie, s tovább vándorlásáig ott kellett hagynia. A legények így vándorlásaik során bizonyítványaikról folyamatosan újabb- és újabb másolatokat helyeztek el különböző céhek ládáiban, így ezek az ipartörténeti dokumentumok kiválóan megőrizték egy vándorló útvonalát.

Annak a legénynek, akinél nem volt keresztleveléről és felszabadító leveléről másolata, 20 német birodalmi tallér büntetés terhe mellett egyetlen mester sem adhatott munkát.[4]

Újkori vándorlások

A XIX. századi Európában az államhatalom arra törekedett, hogy ellenőrzött rendészeti ellenőrzés alá vonja a mesterlegények vándorlását.  Ennek hatékonyságához már nem felelt meg a Kundschaft használata, így más, kielégítőbb azonosítási és követési mód megteremtésére lett szükség. Az új típusú ellenőrzési rendszer eszköze a Svájcban 1810-től fokozatosan életbe lépő vándorkönyvek használata lett. Ez a fajta dokumentum került egyes német államokban rendszeresítésre. Amennyiben a vándorlónak nem volt vándorkönyve, gyakorlatilag csavargónak számított a hatóságok szemében. Akárhol szeretett volna munkát vállalni, kötelezték, hogy be- és kijelentse magát a rendőrhatóságnál.[5]

A vándorkönyv rendszeresítése és használata Magyarországon

Magyarországon időrendben legkorábban Nagyszeben (1376), Pozsony (1411), Kassa (1411) és Sopron (1447) rendelkezett a legényekre vonatkozó szabályokról. A 3-tól 5 évig terjedő inasidőt ugyanennyi bel- és külföldi vándorút kellett kövesse, melynek végezetével a legény mesterművének elkészítésével próbálkozhatott. Ez volt az úgynevezett remeklés. Ha ez nem sikerült, további hetekre szóló vándorlást írtak elő neki. Sikeres vizsga után négy mesternek kellett kezességet vállalnia a szabó vagy varga polgárok sorába való felvételekor.[6]

1816. június 16-án Helytartó­tanács a következőket közölte a törvényhatóságokkal:

A Czéheknél megkívántató jó rendnek behozatala végett, de azért is: hogy ama rendetlenségek, visszaélések, és faggatások, mellyeknek a’ Mester-Legények akkor, midőn Mesteri állapotra kivannak jutni, a’ Czéhek által gyakorta kitétetnek, — elháríttassanak: Ő Felsége’ Parancsolatjából meghagyatik: hogy minden Czéheknél vándorló Könyvecskék, mellyekben nyilván föl kelletik jegyezni: hogy a’ Mester-Legény hol, mikép, és meddig dolgozott? ‘s azon idő alatt mikép viselte légyen magát? – hozatassanak bé; – mely Kegyelm[es] Kir[ályi] Rendelés olly meghagyással közöltetik a’ Törvényhatóságokkal, hogy a’ hoz képest a’ kebelőkben levő Czéheknél szükséges rendeletiket megtegyék.[7]

Az 1826. évi 22.491. számú rendelet kifejezetten megmondja, hogy a vándorkönyvet útlevél helyett elfogadni nem lehet. A nyomtatványokba egységesen a következőket kellett nyomtatni:

a) Az olyan külföldi mesterlegények, akiknek vándorkönyve nincs, „tartoznak Inasi felszabadulásukról vagy a’ Czéhtül kapott bizonyító Leveleket a legközelebbi határhelyen levő Törvényhatóságnak általadni, és azok helyett magoknak Vándorló Könyvecskéket, mellyekbe az említett Bizonyság leveleket feljegyezni kelletik, adatni.

  1. b) Az olyan mestert, aki mesterlegényt vándorkönyv nélkül felfogad, keményen meg kell büntetni.
  2. c) A vándorkönyv kiadásáért mérsékelt, tehát csak a nyomtatásért és bekötésért, nem különben az alá­ írásért és pecsétért való taksát lehet szedni.
  3. d) Minden legény akkor, amikor szolgálatba lép, köteles vándorkönyvét a mesterének megőrzésre átadni. Szolgálatából kilépésekor pedig azt magához veheti, s a mester köteles abban a munkaviszony idejét elismerni, s a legény ügyességéről, serénységéről és magaviseletéről bizonyságot tenni.
  4. e) Ha a vándorkönyv a törvényhatóságok bejegyzésével (Visa) és egyéb bizonyítványokkal megtelne, a legénynek új vándorkönyvet kell adni, a korábbinak folytatásaként.
  5. f) Ha a legény a vándorkönyvet elvesztené, köteles ezt azon törvényhatóság tisztviselőjének, ahol elvesztette, bejelenteni, az pedig köteles a szükséges vizsgálatot, amennyiben lehetséges, megtenni, és hogy ha a legény előadását megalapozottnak találja, a könyv elvesztéséről bizonyítványt adni, amelynek ellenében a legény azon törvényhatóságtól, amely az eredetit kiadta, másolatot kaphat.
  6. g) Az olyan mesterlegénynek vándorkönyvét, aki valamely rendellenességet, vagy olyan vétket követett el, amely büntetést von maga után, minekutána azt kiállotta, részére vissza kell adni.”[8]

A vándorkönyvről

A vándorkönyvek felépítésüket tekintve három részből álltak. Az első fejezetben: „Szabások, mellyeket a’ Vándorló Mester legény büntetés alatt megtartani köteles” – ez a rész tartalmazza azokat a követelményeket, amelyek a könyv tulajdonosára nézve érvényesek. Ide tartozott a vándorló mesterlegény munkavégzésére vonatkozó földrajzi, szakmai, és erkölcsi szabályozás.

Ezt követte a vándorló „Személy-le irása”. Ebben kifejtésre került a termet, ábrázat, családi állapot, születésihely, és életkor. Legfontosabb azonban a mesterség megjelölése volt, amelyet saját kézírással hitelesített a vándorló. Ezen részek után németül is felsoroltattak a korábbi rendelkezések.

A könyvecske további részében az utazásokra vonatkozó adatok, leírások következtek, melyeket a mester, vagy foglalkoztató város bocsátott ki, írt alá és sokszor pecsételt le. A vándorló mester vagy segédlegény egy-egy városba érkezésekor köteles volt a városi hivatalnál jelenteni, hogy átutazóban van.[9]

Tápai Antal csizmadia vándorkönyvében található ismertető a vándorkönyv használatáról és szerepéről magyar és német nyelven (1851)

A XIX. század derekán így írt Kossuth Hirlapja a vándorkönyvekről:

„8. Iparüzö ifjaknál a vándorkönyv útlevél erejű, melly, miként az útlevél, kizárólag csak a törvényhatóság által adalhalik ki, és az országban útazásra a hatósági elnök, külföldre pedig a budapesti kormány által láttamoztatik; ez okból vándorkönyveket a czéhek többé ogyátalában ki nem adhatnak, hanem ezek bizonyítványára az illetö törvényhatóság.

  1. A vándorkönyvekben a személyleirás minden rovata kiegészítendő, s a külföldre utazók biztosítása végett szabályszerű fordítással ellátandó, és a vándorkönyv zsinórral álhúzatván, a kiadó hatóság által lepecsétlendő s aláírandó.”[10]

Kossuth Hirlapja (forrás: Arcanum)

A vándorkönyv a Kundschafttal szemben azt az előnyt is nyújtotta, hogy a legény valamennyi munkaviszonyáról szóló igazolás, és a vándorlás alatti valamennyi hatósági ellenőrzés egy helyen lett bejegyeztetve. Aláírása és személyleírása mindenkor pontosan azonosította a vándorlót.[11]

Magyarkoronaország [2-ik] szám vándorkönyv az 1816-iki julius 16-án kelt helytartósági intézvény, s más későbbi rendeletek következtében. (Buda, Egyetemi Nyomda, 1851.) A vándorló neve: Tápai Antal csizmadia

Vándorlókönyv … számára. Wanderbuch … für. (Pest: Bucsánszky Alajos, 1861.) A vándorló neve: Frantsik Károly molnárlegény

Idézet Frantsik Károly vándorkönyvéből:

Ezen vándor könyv tulalydonosa Frantsik Károly ki is a mesterségit tanulván a Czeglidi áts és molnár Egyesült Czéhben kebelezett Frantsik Jozsef ur nál 3 évekig mely idő alatt magátt hűségesen viselvén és az említett Czéhben Fölszabadult 1871dik oktober 8dik melynek a bizonságára adjuk saját kezünk aláirásátt és Czéhünk Petsétyivel meg erősitlyük

Fő Czéhmester Török Jozséf
al Czéhmester Szeletzki János
Czéh jegyző
Nyiri István”

Egy szegedi vándor

Kronstein János szegedi születésű, zsidó vallású aranyműves volt. 19 éves korában állította ki vándorkönyvét Szabad királyi Sopron Városa Tanácsa. Személyesen Pfeiffer Péter városkapitány írta alá a könyvecskét 1846. július 1-én.

Vándorló könyv, melly a’ Fő-Méltóságu Magyar királyi Helytartó Tanács rendeléséhez képest, az ennek előtte szokásban volt czéhbéli levél gyanánt szolgál, ’s xxx részére szabad királyi Sopron Városa Tanácsától kiadatott. ([s.l.]: [s.n.], [s.a.]) A vándorló neve: Kronstein János aranyműves

E dúsan teleírt vándorkönyv folytatása egy korábbinak. Kronstein János vándorlását követve egy hihetetlenül termékeny ifjú aranyműves útja tárul elénk. Felszabadulásának időpontja: 1846. augusztus 14.

Kronstein János utazásai

  1. július 1. Sopronból szándékozott Bécsbe utazni − Bécs
  2. július 8. Sopron, Pápa
  3. augusztus 31. Pápa, Eger
  4. szeptember 15. Eger, Miskolc
  5. szeptember 17. Miskolc − „Láttatott midőn Putnokon keresztül Rimaszombath város felé utazni szándéklott”
  6. szeptember 20. Putnok − Jelenti magát Balassagyarmat felé Rimaszombaton keresztül.
  7. október 1. Balassagyarmat
  8. október 14. Pápa, Székesfehérvár
  9. november 9. Székesfehérvár
  10. április 21. Szabadka, Bécs
  11. május 12. Pest, Pozsony
  12. május 13. Pozsony, Sopron
  13. május 19. Sopron
  14. május 21. Kőszeg
  15. június 28. Warasdin (ma Varaždin, Horvátország)
  16. június 28. Warasdin, Eszék (ma Osijek, Horvátország)
  17. július 8. Eszék, Szeged
  18. október 16. Szeged, Pest
  19. október 21. Pest, Pozsony
  20. november Pozsonyban Linzig kap engedélyt
  21. november 9. Bécs (Schwechat-ba utazhat)
  22. november Graz (Ausztria)
  23. február 25-ig Anton Gerstnernél tanul
  24. február 29. Oedenburgh (Sopron)
  25. március 18. Bécsújhely
  26. március Brünn (Brno, Csehország)
  27. április Iglau (ma Jihlava, Csehország)
  28. május Prága (Csehország)
  29. május 1-13. Pilsen (Csehország)
  30. május Boskovice (Csehország)
  31. június Brünn, Bécs
  32. június 30. Pest, Szeged

Napjainkban

Az utazás eme formája a mai napig él. Németországban az ácsok tartották meg kötelező jelleggel a vándorlás gyakorlatát. Általánosan elfogadottan három év és egy nap a kiszabott vándorlóidő. Vándorlása alatt az iparoslegény nem közelítheti meg 50 km-nél közelebb saját lakóhelyét. Vándorlásának kezdetén mindösszesen 5 Eurót vihet magával, s hazatértekor pontosan ennyivel szabad megérkeznie.

A vándorló mesterlegények egyenruháján arany gombok és egy arany karperec található, melyeket biztosítékként viselnek egy nem várt tragédia esetén. Ezekből fedezik ugyanis saját temetésük költségeit. Vándorlása során a legény egy egységesen elismert vándorló-mondóka előadása után ételt, s italt kap pékségbe vagy henteshez betérvén.

Olvasmányajánló:

Arany-tanácsok vándorló mesterlegényeknek útravalóul. Pest, 1852.

Domonkos Ottó: Külföldiek Sopronban – soproniak külföldön (A mesterlegények európai kapcsolatai). In: Soproni Szemle. 2001.

Heltai Ferencz: Az ipartörvény revisiója. In: Nemzetgazdasági szemle, 7. évf. 4. sz. 1883.

Kassics Ignác: A’ Magyar Országi Mester-Embereket, ezeknek Legényeit, és Tanítványait, nem külömben a’ Mester-Czéheket illető Kegyelmes Királyi Rendelésnek Kivonatai. Bécs, 1835.

Kossuth Hirlapja. Pest, 155. sz. (1848. december 29.)

Nagybákay Péter: Magyarországi céhbehívótáblák. Budapest, 1981.

Szádeczky-Kardoss Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon. Budapest, 1913.

Szokolay István: Czéhek és iparszabadság. Pest, 1846.

Megjelent a folyóirat 2019. novemberi számában

Jegyzetek

[1] Rózsa Miklós: Vándorkönyvek a Nagykanizsai Thúry György Múzeumban. In: Zalai Múzeum, 1992/4. 223. o.

[2] Domonkos Ottó: Külföldiek Sopronban – soproniak külföldön (A mesterlegények európai kapcsolatai). In: Soproni Szemle, 55/3. 2001. 319-321. o.

[3] Rózsa Miklós i. m.  223-224. o.

[4] Rózsa Miklós i. m.  224-225. o.

[5] Rózsa Miklós i. m.  227. o.

[6] Domonkos Ottó i. m. 320. o.

[7] A magyar királyi Helytartó tanács 21.080 számú rendelete

[8] Rózsa Miklós i. m.  228. o.

[9] Rózsa Miklós i. m.  245. o.

[10] Kossuth Hirlapja. 155. 1848. december 29. 1. o.

[11] Rózsa Miklós i. m. 229. o.