Miklós Péter: Kálmány Lajos és a katolikus egyház

Kálmány Lajos és a katolikus egyház kapcsolatának több dimenziója van. Én magam lassan két évtizede tekintettem át a tudós néprajzkutató, Móra Ferenc szavaival „az utolsó magyar sámán” lelkipásztori tevékenységének – csanádpalotai plébánosi szolgálatának – időszakát (a Szeged-Csanádi Püspöki Levéltár dokumentumai alapján). Ez a tanulmány aztán önálló kiadványként is megjelent Tóth Ferenc egykori makói múzeumigazgató szerkesztésében, a Makói Keresztény Értelmiségiek Szövetsége füzeteinek huszonhatodik darabjaként.[1]

Érdekes recepcióeleme volt ennek a kötetemnek, hogy egy, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz tanszékének a gondozásában publikált kiadványban néhány évvel ezelőtt megjelent egy írás, amely Kálmánynak a tudománytörténetben elfoglalt helyéről szólt, s amelyben azt állították, hogy megpróbáltam a katolikus egyháznak „kisajátítani” Kálmány Lajost, valamint emlékezetét és életművét.[2] Pedig semmi ilyen szándékom nem volt – és természetesen most sincs. Több okból sem. Leginkább azért, mert úgy vélem, hogy ennek maga Kálmány Lajos örülne a legkevésbé. Tudjuk ugyanis róla, hogy nem szeretett volna pap lenni, csupán édesanyja kérését és akaratát teljesítve vállalta a teológiai tanulmányokat és az egyházi szolgálatot. Az is közismert, hogy élete végén éveken át „hadakozott” – még Glattfelder Gyula csanádi püspökkel (akinek köszönhetjük a szegedi püspöki székhely és a hittudományi főiskola létrehozását) és Csernoch János esztergomi érsekkel, a történelmi Magyarország utolsó hercegprímásával is – elmaradt jövedelmei (évi párezer koronás nyugdíja) miatt. Kálmány Lajos viszonya a katolikus vezetéssel ambivalens volt, hiszen pap létére sem erkölcsi, sem anyagi elismerésre és megbecsülésre nem számíthatott az intézményes egyháztól.

A következőkben három dimenzióját tekintem át Kálmány Lajos katolikus egyházzal való kapcsolatának. Az egyik az oktatás világa: hiszen a szegedi piarista gimnáziumba járt, majd a temesvári papneveldének volt a hallgatója. A másik: a lelkészpásztori szolgálata. Számos helyszínen dolgozott káplánként, s a sok áthelyezés nyilván az ő életét nem egyszerűsítette le, viszont a gyűjtésének jót tett, hiszen szinte az egész Temesköz magyar népi szellemi örökségét megismerte. A harmadik szempont pedig az, hogy katolikus elkötelezettsége mennyire hatott munkásságára.

Lássuk tehát először a katolikus oktatás világát és annak hatását Kálmány személyiségére és munkásságára! Szegedi piarista diákként akkor járt a kegyesrendi papok iskolájába, amikor annak az igazgatója Csaplár Benedek volt. Csaplár szegedi éveiről az 1970-es évek elején jelent meg egy tanulmány, amely rámutat arra, hogy a piarista tudós nemcsak Ipolyi Arnolddal (katolikus püspökkel, a magyar ősvallás és archaikus hiedelemvilág egyik első kutatójával), akivel földiek voltak, és nemcsak Kriza Jánossal (a Vadrózsák című legendás székely népköltési gyűjtemény összeállítójával), akivel Kolozsvárott ismerkedett meg, volt személyes és szakmai kapcsolatban, hanem a szegedi diákokat – éppen Kálmány Lajost, vagy Lőw Immánuelt – buzdította, hogy gyűjtsék szülőföldjük hagyományvilágát.[3] (Nem véletlen, hogy Lőw Immánuel is – a növényvilág és a keleti filológia mellett – foglalkozott a közép-európai, s kifejezetten a magyar zsidó folklórral is.)

Csaplár Benedek akadémikus, mint irodalomtörténész Révai Miklós munkásságával, illetve a tizennyolcadik századi irodalommal foglalkozott. Ő alapította meg a Dugonics Társaságot az 1840-es években. Ez azonban nem azonos az 1892-ben létrehozott – és napjainkban is működő – szegedi Dugonics Társasággal, hanem a piarista rend papnövendékei számára szervezett csoport volt. Csaplár éppen azért hozta létre, hogy tagjai gyűjtést folytassanak: mindenki a maga születési vagy szolgálati helyén, ahogy tette azt maga Dugonics András, aki a Felvidéktől kezdve egészen Szeged környékéig – ahol éppen megfordult paptanárként – gyűjtött. Csaplár tehát arra sarkallta szerzetesnövendék társait, hogy buzdítsák a saját tanítványaikat is, hogy a helyi hagyományt örökítsék meg. Tegyük hozzá: Bálint Sándor ugyanezt tette szegedi katolikus tanítóképző intézeti tanárként. Tanítványait, a leendő tanítókat a helyi értékeknek az összegyűjtésére és megőrzésére bíztatta.

Csaplár Benedeknek ennek az informális „önképzőkörébe” csapódott a fiatal Kálmány Lajos, s bizonyosan hatott rá a korabeli piarista szellemiség is: Dugonicsnak a nemzeti nyelv és kultúra melletti elkötelezettsége, a piarista rendnek az a törekvése – amely a tizennyolcadik századtól megfigyelhető –, amely a magyar nemzeti törekvéseket vállalta föl, s amelynek egyik jelensége és megnyilvánulása volt a rend oktatási intézményeiben a Kálmány korában is aktívan jelenlévő függetlenségi gondolatot is. Kálmány maga is függetlenségi érzelmű családból származott, s a Lajos keresztnevet is édesapja Kossuth iránti tiszteletének kifejezéseként kapta.

Kálmány a szegedi piarista gimnáziumban ismerkedett meg Lőw Immánuellel, akivel életre szóló barátságot kötött. Kutatóként később kikérte a tudós rabbi véleményét, amikor zsidó, közel-keleti vagy muszlim motívumokat vélt fölfedezni a magyar hagyományban.[4]

Temesvárt – ahol Kálmány Lajos 1870 és 1875 között volt papnövendék – ebben az időszakban „kis Bécsnek” nevezték. Az akkoriban a csanádi egyházmegye élén álló Bonnaz Sándor püspök (aki francia származású volt, de teljes mértékben elnémetesedett, sőt a neoabszolutizmus idején a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság „kormányának” a tagja volt) a temesvári szemináriumban a latin mellett a német nyelvet tette kötelezővé. Egyetlenegy tanára volt Kálmánynak, aki magyarul tanította tárgyait (az egyháztörténetet és a homlietikát, vagyis az egyházi szónoklattant): Csiky Gergely, aki sikeres drámaíróként aztán előbb laicizált, majd evangélikus hitet tért, végül nem sokkal a halála előtt meg is nősült.

Nézzük a katolikus pap Kálmány Lajos lelkipásztori állomáshelyeit! Önmagában az, hogy sok helyen szolgál egy klerikus káplánként, nem bír túl nagy jelentőséggel. Az egyházmegyés papoknak a száma a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján is gyakran alakult és változott. Akkoriban általában az volt a lelkipásztori szempont, hogy térben, kultúrában, felekezeti összetételben is eltérő helyeken szolgáljanak a lelkészek: tehát faluban, városban, katolikus többségű, ortodox többségű vidéken, németek lakta, magyarok lakta, vagy éppen szerbek, románok lakta vidéken. Éppen azért, hogy megismerjék az egyházmegye adottságait, s később bármelyik plébániára pályázhassanak. Akár a püspök nevezi ki oda, akár pedig a helyi egyházi infrastruktúrát finanszírozó kegyúr prezentálja, jelöli – mint mondjuk történt az évszázadokon keresztül Szeged esetében.

Kálmány szokatlanul hosszú ideig, csaknem húsz évig szolgált káplánként. Segédlelkészi állomáshelyeit Péter László gyűjtötte össze: Pécska 1875. augusztus 15. – 1877. április 14., Csanádapáca 1877. április 15. – 1878. március 31., Battonya 1878. április 1. – 1878. október 25., Szeged-Rókus 1879. február 1. – 1879. március 23., Szaján 1879. március 24. – 1880. december 20., Törökbecse 1880. december 20. – 1881. április 30., Apátfalva 1881. május 1. – 1882. augusztus 9., Szőreg 1882. augusztus 10. – 1885. október 15., Csanádpalota 1885. december 1. – 1886. december 15., Mezőkovácsháza 1887. február 15. – 1887. április 30., Csóka 1887. május 1. – 1891. szeptember 9., Magyarszentmárton 1891. szeptember 10. – 1892. március 31., Németelemér 1892. március 31. – 1894. április 30.[5]

Kápláni működése alatt háromszor volt betegszabadságon. Először 1878 októbere és 1879 januárja, másodszor 1885 októbere és novembere, végül 1886 decembere és 1887 februárja között. A – sajnos nem évenként kiadott – sematizmusokból (egyházmegyei névtárak, összeírások) tudjuk, hogy segédlelkészi állomásain kik voltak plébánosai, elöljárói. Pécskán (1877) a szegedi születésű Szabados József (1818–1898) teológia és filozófia doktor, a külső-aradi kerület esperese, akit 1849-ben a szegedi városatyák a konzervatív érzelmű Kreminger Antal (1804–1885) prépost helyett palánki plébánossá választottak. Vele anyagi ügyek miatt keveredett ellentétbe Kálmány. Innentől kezdve erőszakos, összeférhetetlen természetű emberként kezelték elöljárói, s emiatt mindig bizalmatlanok voltak vele. Szeged-Rókuson a történetíró Rózsa Ferenc (1838–1893), Szajánon (1880) Kristóf János (1827–1903) volt a principálisa. Törökbecsén (1881) a csanádi egyházmegye és a Délvidék legnagyobb történésze, Szentkláray Jenő (1843–1925), Szőregen (1883) pedig Radics Pál (1813–1895) pápai kamarás, a szabadságharc résztvevője, jeles alapítványtevő mellett tevékenykedett. Csókán (1889) Hoffmann János (1845–1919), Magyarszentmártonban (1892) Szabó Antal (1832–1901), Németeleméren (1894) a Történelmi és Földrajzi Tár szerkesztője, Szabó Ferenc (1843–1905) történész volt a plébánosa.

Körülük két elöljárója – plébánosa – kitűnő, s a csanádi egyházmegye kutatástörténetében is számon tartott történetíró volt. Szentkláray Jenő akadémikus, a tizennyolcadik századi Magyarország történetének jeles kutatója volt, aki nemcsak Temesvár és a Temesi Bánság, hanem Pozsony, illetve a királyi Magyarország történetének is tekintélyes ismerője, s a csanádi egyházmegyei plébániákról szóló adattárnak az egyik kezdeményezője és szerkesztője volt. Ennek sajnos csak az első kötete jelent meg, de azt gondolom, hogy amit tudni lehetett – források és alapkutatások szintjén – a csanádi egyházmegyéről az 1800–1900-as évek fordulóján, az a könyvében (amely még csonkaságában is lenyűgöző munka) benne van. Rózsa Ferenc szeged-rókusi, majd szeged-belvárosi plébános pedig nemcsak Németcsernye község történetét foglalta össze – s számos közleménye temesvári, szegedi és más délvidéki orgánumokban jelent meg –, de Szeged egyházközségeinek történetéről is írt.[6]

Szegeden a megürült rókusi plébániára a kegyúr város 1893. március közepére írta ki a pályázatot. 1892-ben – akárcsak 1885-ban – ismét egyszerre választottak belvárosi és rókusi plébánost. Az előbbi Rózsa Ferenc halála, az utóbbi Ivánkovits János (1846–1910) Budapestre távozása miatt volt betöltetlen. Szeged törvényhatósága 1893. április 26-án választotta meg az új lelkészeket. Dessewffy Sándor püspök 1164/1893. számú levelében küldte meg a jelöltek névsorát, s kijelentette, kifogása egyikük ellen sincs. A belvárosi plébániára Nagy Pál, Varga Ferenc és ifj. Oltványi Pál, a rókusi lelkészi javadalomra Bokor József, Rózsa József, Mihályffy Gyula, Kálmány Lajos, Jászai Géza és ifj. Oltványi Pál pályáztak. A Szegedi Napló tudósítója szerint a rókusi jelöltek Kálmány Lajos, Varga Ferenc, Jászai Géza, Várhelyi József, Szekrényi Lajos és Rózsa József voltak. Belvárosi plébános Varga Ferenc lett.[7]

A Rókussal kapcsolatos szavazás bonyolultabb volt. Ifj. Oltványi Pál 3, Mihályffy Gyula 4, Rózsa József 13, Kálmány Lajos 29, Bokor József 79, Jászai Géza 101 szavazatot kapott. Az első körben a hat jelölt közül „egyik pályázó sem nyerte el a kívánt általános többséget.” Ezért második választásra került sor a két legtöbb voksot nyerő – Jászai Géza és Bokor József – között. Szoros küzdelem után végül Jászai Géza (1857–1914) belvárosi plébános-helyettest választották meg, aki később megírta a plébánia történetét, s belvárosi plébános, címzetes püspök lett. „A szavazás eredményéhez képest Jászai Géza szeged-belvárosi id. plébános helyettes a 219 szavazatból 125 szavazatot nyervén, ennek megfelelőleg határozatilag kimondatott miként a szeged-rókusi róm. kath. lelkészi javadalomra a város közönsége mint kegyuraság által, a folyamodók közül Jászai Géza szeged-belvárosi id. plébános helyettes jelöltetik ki és mutattatik be a csanádmegyei püspöki hatóságnak.”[8]

Kálmány Lajos mellett hiába járt közben Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos és a néprajzi gyűjtést támogató József főherceg. A szegedi törvényhatóság tagjainak csak az ismeretség és a kapcsolat számított. A korabeli napilap tudósítója szerint: „Hanem azt mégis el kell mondani, Kálmány Lajost nem méltányolták a szegediek érdem szerint. Hogy az ő előkelő írói neve kisebbségben maradt annak a bizonysága újra, hogy irodalmi sikerekkel nagy elismerést lehet aratni a tudó társaságokban és a sajtóban, de nem lehet voksokat aratni a szegedi közgyűlésen és talán más közgyűlésen sem.”[9]

Kálmány Lajos csanádpalotai éveiről ezen a helyen nem írok, hiszen már említett kötetemben megfelelő részletességgel áttekintettem életének ezt a periódusát, valamint valamennyi olyan levelét, ami bármilyen történetileg tanulságos relevanciával bír, közöltem, illetve közreadtam a helyi plébániai Historia domusba tett bejegyzéseit is. Annyit azért szükségesnek érzek megemlíteni, hogy Kálmány plébánosként – akár a községgel, akár az állammal, akár a hívekkel szemben markánsan és határozottan képviselte a saját (plébánosi) és egyházának (plébániai) érdekeit, s védelmezte jogait és javadalmát. Megfigyelhető tehát az a dichotómia, hogy miközben ő lelkészként védelmezte az egyházi érdeket, úgy – betegsége, szélütése után – a katolikus egyház vezetése igyekezett ezeket őt jogaiban korlátozni és jogos javadalmától (nyugdíjától) megfosztani.

Végezetül: tetten érhető-e a katolikus szellemiség és hittartalom Kálmány Lajos munkásságában. Úgy vélem, a témaválasztás (az archaikus imádságok és a szakrális hagyományvilág kutatása) kivételével, nem. Kálmány kutatói és egyéni alapállását és szemléletét mind felekezetileg, mind nyelvileg, etnikailag és kulturálisan egyaránt a nyitottság jellemezte. S megpróbálta a maga munkáiban a nyugati és a keleti hatásokat kiegyenlítve kezelni a magyar népéletben és népi hagyományvilágban. Tehát sem a keleti, sem a nyugati, sem az északi vagy uráli rokonságot nem próbálta nyelvi, etnogenetikai vagy bármilyen más tartalommal bizonyítani, hanem helyette ezeknek az együttélését igyekezett kimutatni: felekezeti, vallási, vagy éppen emlékezetpolitikai elfogultság nélkül.

Megjelent a folyóirat 2020. februári számában

Jegyzetek

[1] Miklós Péter: Kálmány Lajos csanádpalotai évei. (Makói Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Füzetei 26.) Makó, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége makói csoportja, 2003.

[2] Tompos Krisztina: Kálmány Lajos a megítélések tükrében. Első Század 2013. ősz 249–381. o.

[3] Schram Ferenc: Csaplár Benedek szegedi éveiből. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1972–73. 1. köt. 193–207. o.

[4] Péter László: Lőw Immánuel. Tanulmányok. (Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 49.) Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék 2015. 33–64. o.

[5] Péter László: Kálmány Lajos. Egy nagy magyar folklorista élete. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1952.

[6] Vö. Lotz Antal: Történetíró papok Csanád egyházmegyében. In: Zombori István (szerk.): Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 3. kötet. Budapest, 1992. 259–280. o.

[7] Szegedi Napló, 1892. december 17.

[8] Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltár. Szeged város közgyűlésének jegyzőkönyvei. 22. köt. 1893. április 26.

[9] Szegedi Napló, 1893. április 27.