Kocsis Katalin: Filmajánló a Somogyi-könyvtár állományából – Agatha Christie-filmek

A krimi királynője nem csak olvasáshoz jó választás.

A bűnügyi műfajcsaládon belül a krimi célozza leginkább a nézői intellektust: amíg a thrillerek elsősorban a feszültségkelésre utaznak, addig a csavaros észjárású magándetektíveket és kitartó nyomozókat mozgató krimik egy összetett bűnpuzzle kirakását mutatják be. Király Jenő pontos leírása szerint a krimi egy olyan történet, ami egy másik, múltbeli történet – vagyis egy bűntény – felépítéséből, rekonstruálásából áll. Minél érdekesebb a rejtély, annál jobban leköti a nézőt a megoldás folyamata, a műfaji népszerűség titka tehát látszólag igen egyszerű: csavaros és szokatlan megoldást kínáló talánnyal kell székhez szegezni a publikumot.[1]

Ahogy a legtöbb műfaj esetében, a kriminél is az irodalomban kell keresnünk az előzményeket, de a filmben is korán, már 1900-ban megjelent egy detektív: Sherlock Holmes szerepelt egy burleszkben. Az első komolyabb film 1921-es (A sátán kutyája).

 

A krimiirodalom első virágkora a két világháború közt volt, amikor Agatha Christie is kezdte a pályáját.

Agatha Christie Shakespeare és a Biblia szerzői után a harmadik legtöbb könyvet eladó szerző. (Valamint ő a szerzője a világ legrégebb óta egyfolytában játszott darabjának, mely Az Egérfogó címet viseli, és bemutatása, 1952 óta van színpadon Londonban). Christie a zseniális magándetektívet gyakran háttérfiguraként alkalmazta, és inkább a bűnügyhöz kötődő közösség bemutatására helyezte a hangsúlyt, így a szerző krimijeit szerették a társadalomkritikus filmesek és tévések is,[2] regényeinek elsöprő sikere mindenkor vonzotta a filmvászon és a képernyő alkotóit.

 

Hercule Poirot

 

Christie első regénye (A titokzatos stylesi eset) 1920 októberében jelent meg. A 19. század végén (1887-ben) született Holmes figurája után Agatha Christie krimijei épültek be leginkább a popkultúrába, közülük is elsősorban a Poirot és a Miss Marple-történetek. A „híres detektív” már az első könyvben megjelenik: „Fantasztikus kis ember. Mindig azt mondta, hogy a jó nyomozómunka egyszerűen módszer kérdése. … Fura emberke, rendkívül piperkőc, de csodálatos esze van.”[3]

A különös kis ember brit ikonná vált, és a főszereplésével készült regényeket sokféleképpen feldolgozták; hagyományos színházi, filmes és televíziós formában, illetve rendhagyóbb módon japán anime- vagy épp számítógépes játékként.

 

Az első sikeres filmadaptáció a Tíz kicsi négerből az És nem maradt egy sem… (And Then There Were None, 1945) készült, melyet René Clair rendezett. Újabb átütő filmsiker A vád tanúja 1957-ből Billy Wildertől és az ezt követő igazán zseniális Poirot-film a Gyilkosság az Orient Expresszen (1974) volt, amelyet Sidney Lumet dirigált. Albert Finneyt, aki a Gyilkosság az Orient Expresszen ebben a megfilmesítésében játszotta Poirot szerepét, megjelenésében és játékában is kiváló Poirot-nak tartja a kritika, de ő nem akarta többször vállalni.

 

Poirot alakját is többen megformálták. Sokak Peter Ustinov alakítását találták legjobbnak, aki három filmben és három tévéjátékban játszotta el a belga nyomozó szerepét (Halál a Níluson, 1978; Nyaraló gyilkosok, 1982; Vacsora tizenhármasban, 1985; Gloriett a hullának, 1986; Gyilkosság három felvonásban, 1986; Randevú a halállal, 1988).

 

Ustinov hívei a karakter szeretetreméltó derűjét és humorát tartják fő erényének, de többek szerint alkata és lezseren gondatlan öltözéke nem felel meg az írónő kistermetű, gondosan ápolt, precíz detektívjének. A Vacsora tizenhármasban (1985) c. Poirot-filmben David Suchet, a későbbi Poirot, Japp felügyelőt alakította.

 

„Peter és én sokat beszélgettünk Poirot-ról a felvételek között. Ő szerette ezt a szerepet, mivel kihozhatta belőle azt a komikumot, ami szerinte benne rejlett – de abban is biztos volt, hogy a játékának semmi köze nem volt ahhoz a figurához, akit Agatha Christie megteremtett. Peter túl nagy volt ehhez a szerephez, testileg is és karakterében is, nem volt igazi Poirot. Ám egy forgatási szünetben Peter így szólt hozzám: „Te eljátszhatnád Poirot-t, és remekelnél benne.”[4]

 

A BBC 25 évig tartó vállalkozásában, amely Christie összes Poirot-regényének és -novellájának megfilmesítését tűzte ki célul, végig David Suchet játszotta Poirot szerepét. A sorozat (Agatha Christie: Poirot) 1989-ben indult és 2013-ban ért véget, összesen hetven epizód készült el, és mindben Suchet volt a belga nyomozó megformálója. A Poirot-történetek a brit detektívregény klasszikus példái: jellegzetesen zártszituációs krimi alaphelyzetben játszódó történetek, amit a filmadaptációk megtartottak.[5] Poirot 33 regényben és 56 novellában szerepel, melyek mindegyikét feldolgozta az angol sorozat, egyes rövidebb elbeszéléseket összevonva.[6]

Agatha Christie detektívtörténetei mindig egyszerűek maradtak, nem lépett ki a műfaj szabta keretek közül.[7] Az adaptációk, bár a 30-as években játszódnak, reflektálnak a filmkészítők jelenére úgy, hogy közben az alkotók a legnagyobb tisztelettel voltak Christie regényei és elbeszélései iránt, komolyan vették az irodalmi alapot.

A brit sorozatban eredetileg csak az elbeszéléseket akarták feldolgozni, melyeket könnyebb volt fél – egy órás tévéfilmekké alakítani. A filmek nem követik sem a regényekben érzékelhető idő múlását, sem a megjelenésük sorrendjét, bár az utolsó epizód (a Függöny) Poirot utolsó esetét (és halálát) dolgozza fel. Poirot így már a sorozat első filmjében is nagy múlttal rendelkező nyomozóként jelenik meg, akinek már régóta ismerőse Hastings kapitány. A sorozatnak a kritikusok és a nézők körében elért sikerét látva a készítők úgy döntöttek, hogy 60 perces epizódokat fognak készíteni, majd 1990 szeptemberében, az írónő születésének centenáriumának alkalmából egész estés filmet is forgattak A titokzatos stylesi esetből, amely Poirot első története.

 

Mikor elfogytak az elbeszélések, elkezdték a regényeket is földolgozni, de a 60 perces forma ezekhez nem volt elég, ezért ezekből két órás nagyjátékfilmek készültek. Egyéb fontos döntéseket kellett hozniuk a forgatókönyvíróknak. Mivel a történetek nem az eredeti sorrendben követik egymást a sorozatban, az időfaktor érdekes fordulatot vesz: míg a regényekben a detektív alig korosodik, viszont a háttérben a valós idő 1918/19-től a 60-as évekig ível, a tévésorozatban a legtöbb történetet a 30-as évekbe helyezték. Ez kisebb változtatásokat igényelt a történet szintjén, amelyek ritkán érintik a történet lényegét: Poirot esetei olyan logikusan épülnek fel, hogy egyetlen elemét sem lehet megváltoztatni az egész összeomlása nélkül.[8] (Az újabb filmfeldolgozásoknak gyakran épp az a hibája, hogy ezt nem veszik figyelembe, és túl sokat változtatnak az eredeti történeten).

Egy másik különbség a regényekhez képest az elbeszélő személyének kérdése: a regények közül több történetét Hastings meséli el, vannak amik naplóformában íródtak és van, amikor magának a gyilkosnak a nézőpontjából ismerjük meg az eseményeket. Ezt a sokféleséget egységessé tették a sorozatban azzal, hogy minden történetet egy mindentudó narrátorral mondatnak el.

 

Linda Hutcheon Az adaptáció elmélete c. könyvében azt írja, hogy a jó adaptációnak két jellegzetessége kell, hogy legyen: felismerhetőnek kell maradnia az eredetivel való kapcsolatának, és egyedül is meg kell állnia a helyét, az alapmű ismerete nélkül. Az Agatha Christie: Poirot c. sorozat azért lehetett ennyire népszerű (és azért népszerű a mai napig), mert mindkét kritériumnak megfelel,[9] melyeknek teljesüléséhez és a népszerűséghez kétség kívül David Suchet remek alakítása is hozzájárult.

 

Miss Marple

 

Miss Marple először 1930-ban jelent meg a Gyilkosság a paplakban című regény lapjain, illetve korábban már néhány novellában is szerepelt, filmen pedig 1956-ban, a Gyilkosság meghirdetve című, 1950-es regény tévéfilmes feldolgozásában. Miss Marple figurája nem is annyira az őt szerepeltető regények, mint inkább az azokból készült filmek és tévésorozatok folytán vált ismertté.[10]

Miss Marple pedig tizenkét regény főszereplője, emellett mindketten számtalan novellában is felbukkan. Poirot-hoz hasonlóan ő is idős már első megjelenésekor is: Miss Marple a kíváncsi, kötekedő vidéken élő vénkisasszony figurája, Poirot személyében pedig egy Belgiumban már visszavonult rendőrfelügyelőt tisztelhetünk. Poirot-val 50, Miss Marple-lel pedig 40 évet töltött az írónő.

„Poirot az első világháború végén jelenik meg Angliában, Christie meglehetősen korrektül tükrözi a kor történelmi-társadalmi viszonyait, de a valós idő múlását inkább a Miss Marple-történetekből lehet követni. Ezek a vidéki középosztály időtlen rendjéről festenek képet. Poirot elvontabb logikai megoldásaival szemben Miss Marple történeteiben többször tapasztalhatjuk a számunkra ismerős hétköznapi események összejátszását, megjelenik a történetek hátterében a 2. világháború utáni depresszív hangulat (Gyilkosság meghirdetve), és gazdasági hanyatlás, mikor az egykor jómódú családok is megélhetési gondokkal küzdenek (Paddington 16.50). A történetek hátterének eseményei tökéletesen leképezik az idő múlását.”[11]

 

Miss Marple alakját is többen megszemélyesítették, közülük talán a Gyilkos sorok c. sorozatból is ismert Angela Lansbury (A kristálytükör meghasadt, 1980), illetve a Miss Marple alakját a BBC tévésorozatában 1984 és 1992 között alakító Joan Hickson a legismertebb. A BBC ragaszkodott az eredeti művekhez, a 12 Miss Marple-regényt 12 részben dolgozza fel a sorozat (Miss Marple).

 

2004-ben újabb tévéfilm-sorozatot indított egy kereskedelmi csatorna Geraldine McEwan főszereplésével (Marple, 2004-2013). Ebben is fölgdolgozták a 12 eredeti regény, valamint két novellát. Amivel a rajongók nem értettek egyet a sorozat kapcsán, az volt, hogy az alkotók beletették Miss Marple figuráját nyolc olyan regénybe, amelyikben sem Poirot, sem ő nem szerepelt, egy kilencedikbe pedig a Tommy-Tuppence nyomozópáros mellé harmadiknak. Bár így huszonháromra nőtt az epizódok száma, az eljárás azonban több mint kérdéses. A regények pszichológiai egyensúlyát sokszor megbillenti a változtatás, vagy súlyát veszti a történet a plusz szereplő miatt, többször pedig teljesen más lesz a történet, mint az eredeti regényben. A kritika Miss Marple megformálását sem tartja problémamentesnek; a színésznő mintha nem azt a csöndesen szemlélődő, pengeéles agyú személyiséget adná vissza, akire számítunk, hanem valóban az a habókos öreg hölgy lenne, akinek a környezete (a rendőrség) gondolja.[12]

 

 

[1] Varró Attila: Bezárt Szoba. Kortárs krimik. A kortárs krimi kudarca két friss Agatha Christie-adaptáció tükrében Filmvilág, 2017/ 12. 4-6. o.

[2] Benke Attila: A ferde ház. Filmvilág 2018/1. 62-63. o.

[3] Agatha Christie: A titokzatos styles-i eset.

[4] David Suchet: Poirot és én. Akadémiai Kiadó, 2014. 29-30. o.

[5] Kránicz Bence – Lichter Péter: Kalandos filmtörténet. 9. Krimi. Bp: Scolar, 2019 (35., 37. oldal)

[6] https://lareviewofbooks.org/article/a-time-lapse-detective-25-years-of-agatha-christies-poirot/

[7] Laura Thomson: How Agatha Christie moved with her times. The Times Literary Supplement:

https://www.the-tls.co.uk/articles/how-agatha-christie-moved-with-her-times-essay-laura-thompson/

[8] Zombory Erzsébet: Angol labirintus. Hercule Poirot és Miss Marple. Kuriózumok Agatha Christie legendás nyomozóiról. Filmvilág, 2016/1. 14. o.

[9] Serena Formica: Agatha Christie’s Poirot: narrative setting and tone in the long-lasting television series. https://www.academia.edu/3057881/Agatha_Christie_s_Poirot_narrative_setting_and_tone_in_the_long_lasting_television_series

[10] Zombory Erzsébet, 13. o.

[11] I.h.

[12] I.m. 15. o.