Kiss Ernő: „A művészet mindig szent volt számára”

Dr. Kiss Ernőné Demeter Márta énekesnő, a Szegedi Nemzeti Színház egykori művésze élete

Más, egészen más ez az életrajzi tanulmány, mint amilyeneket az elmúlt közel három évtizedben írtam. Ezúttal lehetetlen számomra a máskor szinte kötelező távolságtartás − bár születésemig elsősorban Mártaként fogom említeni Édesanyámat − szándékosan követik egymást a szubjektív, esetenként talán elfogult motívumok, elemek, hiszen ezúttal Szeretett Édesanyámról írok, ki 18 éve távozott az Örökkévalóságba, hihetetlenül nagy űrt hagyva maga után a szívemben. Amit írok azonban, mind igaz lesz, nem életrajz, inkább vallomás. S csodálatos személyisége megörökítése arra is lehetőséget ad nekem − ha most szólhatna hozzám, Ő is ezt kérné − hogy tömör emléket állítsak a legendás Demeter-családnak^[1] és a szegedi színház sok-sok énekkari művészének − néhányuknak név szerint is − hiszen mind egykori családjára, mind kollégáira és kolléganőire büszke volt, mindvégig közéjük tartozónak érezte magát.  

Édesanyám 1921. március 19-én született Újszegeden, a jeles virág-, dísznövény- és gyümölcsfakertész Demeter Ferenc és Nagyiván Julianna 13. gyermekeként. Szülei kiskundorozsmai születésűek voltak, a dorozsmai Szent János-templomban esküdtek egymásnak örök hűséget, és itt is kezdték közös életüket. Itt született első két gyermekük: 1902-ben Ferenc, 1903-ban János. Tehetségük, ambícióik azonban rövidesen elvezérelte, elvezérelték őket a nagymúltú nagyközségből, de nem külföldre, mint akkoriban milliónyi honfitársukat, hanem az egyre gyorsabban és szebben fejlődő Újszegedre. Sikerült az értékes, magas aranykorona értékű újszegedi földből kisebb birtoknak valót venniük a látszólag kieső, de később annál előnyösebbnek bizonyult Szőregi úton[2]: a birtokkal együtt megvásárolt portájuk − családi szóhasználatban: „az öreg ház”[3] − a Szeged-Makó országútra nézett, a vasútra szinte rá lehetett látni, közel voltak a vasútállomások^[4]; a vaspálya pedig akkor éppúgy vezetett Temesvár, mint Budapest felé.

Demeter Ferenc kőkemény munkával és nagy szakértelemmel fejlesztette kertészetét: néhány év alatt az újszegedi kertésztársadalom élvonalába emelkedett. Különösen nagy prosperitást ért el a faiskola-kultúra és a rózsa-szaporítóanyag terén. Birtoka fokozatosan gyarapodott, több helyen is vásárolt, de főként bérelt földet: a Tisza-Maros-szög talaja mindenhol kiváló minőségű volt. S közben egyre gyarapodott családja is: 1905-ben megszületett Lajos fia, 1906-ban Etelka lánya, 1909-ben József, 1910-ben Károly fia, 1912-ben Mária, 1913-ban Rozália lányai, 1917-ben Béla és Ottó fia, 1919-ben Sándor fia, végül 1921-ben Márta lánya^[5]. Édesanyám volt tehát a család 13. gyermeke, s hadd legyek elfogult: egyben a legszebb is; egy alkalommal gyermekszépségversenyt is nyert. A nagy Demeter–család szeretettel vette körül, mint legkisebbet: mindenki neki kedveskedett, neki hoztak meglepetéseket; különösen szoros kapcsolatba került két, korban hozzá viszonylag közelebb álló nővérével, Máriával és Rozáliával, legkedvesebb testvére és legkedvesebb játszópajtása a nála két évvel idősebb Sándor volt. Fivérei tréfás becenevet találtak ki, sokáig így szólították: Mártonfalvi Csirkegalamb.

Az I. Világháború végén nagyon nehéz helyzetbe került Újszeged: 1918-ban kezdetét vette a hároméves szerb megszállás, mely a Tisza-Maros-szög sikeres visszaszerzésével ért véget éppen Édesanyám születése évében, aki így öthónaposan már a felszabadult Újszeged kicsiny polgára lett. A Demeter-birtok az elhúzódó − összesen 7 esztendős − háborús évek^[6] után épphogy kezdett újra prosperálni, amikor néhány év alatt három Demeter-testvér is elhunyt: 1922-ben Lajos és Ottó, 1926-ban Etelka. Márta zenei tehetsége korán kibontakozott: már hatéves kislány korában szerepeltették. Szülei és nagyobb testvérei azonban nem engedték tovább tanulni: a hagyományos családanyai szerepet szánták neki. A négy polgári elvégzése után a Demeter-család mindennapjait élte, bár korántsem elkényeztetett gazdag házikisasszonyként: Demeter Ferencné Nagyiván Julianna lányaitól elvárta, hogy erőteljesen kapcsolódjanak be a család háztartásába. A II. Világháború nagy pusztításokat végzett a szőregi úti családi birtokon: a család férfitagjai is csak a negyvenes évek második felében tértek vissza a hadifogságból. 1945-ben meghalt a családot összetartó anya, Nagyiván Julianna, 1949. május 18-án idősebb Demeter Ferenc, de 1946-49 között még sikerült a család korábbi életszínvonalát megtartani, sőt a művészetkedvelő családfő, Demeter Ferenc szívesen vendégelte meg a színház művészeit, így több ízben volt vendégük Simándy József is. Márta ezekben az időkben már intenzíven tanult énekelni a szegedi zenekonzervatóriumban zeneakadémiai szakosként; ahol többen fölfigyeltek dús lírai szopránjára; egy ízben kirobbanó sikert aratott Schubert Te vagy a csend c. dalának interpretálásával. Mestere a kiváló basszusénekes, Littasy György (1912–1996) volt; zeneelméletre Szatmári Géza (1897-1978 tanította. Demeter Ferenc súlyos betegségben, sok szenvedés után hunyt el; Márta − aki a háború alatt ápolónői képzettséget is szerzett − szakszerűen és kitartóan ápolta csaknem apja élete utolsó napjáig; az utolsó napokban azonban idegei felmondták a szolgálatot. A Demeter–domínium története a családfő halála után végetért, a Demeter-testvérek a vagyont − „egyéni arányok szerint” − felosztották egymás között, s miután 1949-ben már csak Márta nem alapított családot, ezért ő rosszabbul járt, mint testvérei. Ő jelen sem lehetett az „osztozkodáson”, hiszen − mint említettem − betegen feküdt. Egyedül korban is hozzá legközelebbi, legkedvesebb bátyja, Sándor adott neki az örökségből nagyobb összeget; azonban lakása sem volt: a szőregi úti rezidenciából Rozália nővéréhez költözött előbb a Jankovich utcába, majd a Temesvári körútra, aki 1949-ben férjhez ment Majzik Mátyáshoz; a családalapítás része volt a férj 9 éves gyermeke, Mátyás is, akit apja igen keményen nevelt, több ízben Márta védte meg a büntetéstől. Márta élete legnehezebb két és fél éveként emlékezett erre az együttélésre, hiszen mind Rozália nénje, mind Mátyás sógora sajátos életfelfogás és szokások szerint élt, s ezt várták el tőle is; emellett a nehéz körülmények miatt igen sokat kellett dolgoznia. Szerencsére 1952-ben sikerült átköltöznie Sándor bátyjához az akkori Bethlen (jelenleg Szent-Györgyi Albert) utcába. Bátyja és sógornője, Samu Aranka − aki barátnője is volt − szeretettel vették körül, ő pedig nagy szeretettel foglalkozott a család három leánygyermekével, különösen közeli, baráti kapcsolatban volt a legnagyobb lánnyal, Gyöngyivel, de nagyon szerette Arankát és Adrienne-t is. Itt már szabadabban élhetett, tarthatta a kapcsolatot korábbi konzervatóriumi társaival, kik közül ekkor már többen a színház művészei voltak. A színház akkori zenei vezetőjéhez, Paulusz Elemérhez egyik barátnője, Buruzs Mária vitte el. Paulusz éppen ebben az időben kezdte újjáépíteni az 1949-ben hatalmi szóval lerombolt operatársulatot, s azonnal − 1951 decemberében − felvette a színház énekkarába Mártát, aki különlegesen szép magas szopránhanggal rendelkezett, s akinek így néhány hónap leforgása alatt lakhatása és megélhetése is megoldódott. Hivatalos szerződést azonban csak 1952. augusztus 1-től[7] kapott, addig bizonyára eseti megbízások alapján dolgozott.

A színház akkoriban olyan volt, mint egy nagy család, különösen ilyen volt az énekkar, melynek igen különleges volt összetétele. Mindenekelőtt: csak képzett hangú énekesek lehettek a kórus tagjai, hiszen a kislétszámú együttesből „nagyon kiszólt volna” egy-egy pallérozatlan hang. Többen eleve többéves képzés után jelentkeztek a színház énekkarába, egyáltalán nem titkolt szólista ambíciókkal; elképzeléseik számos esetben teljesültek is. Márta mindig tele volt szeretettel és nagyon könnyen teremtett kapcsolatokat, barátságokat: ilyen szempontból is jó helyre érkezett: kolléganői közül jónéhánnyal barátkozott; a kórustagok részt vettek egymás családi eseményeiben, az esküvőkön, lakodalmakon, névnapokon, születésnapokon, sőt disznótorokon is, amikor lehetett, együtt is szilvesztereztek. Mártának ez újdonság volt, hiszen a Demeter–család − bár vendégszerető volt − nem nagyon engedte sehová, színházba is csak egyik nővére kíséretében mehetett.

1951-ben azonban korántsem a társasági élet várt rá, hanem nagyon kemény munka. Paulusz Elemér alig egy évvel korábban kezdte meg az operarepertoár rekonstruálását: 1951 decemberében már három opera − Traviata, A pillangókisasszony, Rigoletto − bemutatóján voltak túl, emellett ekkor egy frissen bemutatott daljáték (Farkas Ferenc: Csinom Palkó) és egy (szovjet) operett (Miljutyin: Szibériai rapszódia) várta a közönséget; Mártának tehát 5 mű kórusait kellett néhány hét alatt megtanulnia. Rövidesen azt is megtudta, hogy a színház nemcsak „nagy család”, hanem „színes pokol”^[8] is, mely kőkemény kasztrendszer szerint működött, akkor különösen^[9]: igazgató, karmester, főrendező, rendező, karigazgató, karügyelő − mind az énekkari tag fölött álltak. A politika nemcsak a különféle szovjet műalkotások sűrű műsorra tűzését várta el a színháztól, de kísérleteket tett az általa klerikálisnak tekintett ünnepek befolyásolására is, a karácsonyt és a húsvétot legszívesebben megszüntette volna. Egy ízben arra kényszerítették a színházat, hogy karácsony szentestéjén A pillangókisasszonyt tűzze műsorra – bérletszünetben. A jegyiroda vezetője december 24-én reggel jelentette az igazgatónak, hogy egyetlen jegy sem kelt el. Az előadás azonban nem maradhatott el: kiszóltak ezért a szegedi laktanyákba, s este megtelt a nézőtér katonákkal − és csizmaszaggal. Megkezdődött az előadás, melynek már az elején elaludtak a bizonyára aznap is agyonhajszolt bakák (még a zümmögő kórust sem várták meg…), Puccini zenéje egy teltház horkolásával „gazdagodott”. A művészek felvonásonként kérték Paulusz Elemért, hogy hagyják abba a produkciót, de erre nem volt mód: a „szabotázs” ezekben az években halálos bűnnek számított. A szépséges tragédia ebben a szituációban szinte bohózatnak tűnt; mindenesetre a következő évben már nem kellett karácsony este játszania a színháznak…^[10] 

Az 1952-es év számos részben nagyon pozitív, részben nagyon negatív történést hozott Márta számára. A Demeterek számára ez fekete év volt. A Rákosi-korszak igyekezett felszámolni a magánkertészeteket, a kereskedelmi faiskolák engedélyét már az 16053 számú 1951. V. 17. FM-rendelettel bevonta, 1952-ben pedig egy, még a ’30-as években hozott másik rendelet^[11] büntetőjogi átalakítása után 36 újszegedi kertészt fogtak perbe, köztük öt Demeter-testvért: Ferencet, Józsefet, Károlyt, Bélát és későbbi keresztapámat, Sándort. Először Ferencet és Sándort tartóztatták le, ők a Markó utcába kerültek. A minden ízében koncepciós perek során általában 1–5 (!) év börtönt kaptak a kertészek; későbbi keresztapám, Sándor − az utolsó szó jogán − bebizonyította, hogy az egész eljárás megalapozatlan és célja nem az igazságszolgáltatás, hanem a virágzó újszegedi magánkertészetek tönkretétele. Ekkor a népi demokrácia elleni izgatás bűne alapján előbb halálra, majd 12(!) évre ítélték^[12]. Ez a bosszúhadjárat elérte Demeter Mártát is: alig száradt meg a pecsét és az aláírás szerződésén, máris fel akartak neki mondani. Jóakaratú kollégái azt tanácsolták neki, hogy próbáljon beszélni a színház párttitkárával, aki a kazánfűtő volt. Szerencsére sikerült meggyőznie a titkárt: évek óta semmi köze testvérei üzleti életéhez, különösen ún. „bűnös üzelmeikhez”, viszont feltétlenül szeretne a színház tagja maradni. Nem bocsátották el, s ugyanez az év hozta el neki az életre szóló boldogságot: megismerkedett élete nagy szerelmével, édesapámmal. Kiss Ernővel, aki a színház univerzális művésze volt: zenekari hegedűs, korrepetítor, sőt időnként karmester is. Szépen bontakozó szerelmük azonban nem lehetett felhőtlen: amikor Kiss Ernő bemutatta Mártát szüleinek, jeges hangulat fogadta őket, mert Márta színházi dolgozó volt, vagyontalan és 4 évvel idősebb Kiss Ernőnél (Maricsek Emília nagyanyám szerint a férfi legalább 10 évvel legyen idősebb a feleségénél). A kellemetlen fogadtatást követően nem voltak gyakori vendégek nagyszüleim makói házában; a szülők pedig minden erejükkel igyekeztek véget vetni kapcsolatuknak; szerencsére eredménytelenül, szüleim szerelme egyre erősödött.

Márta karigazgatója az 1952-53-as szezontól a fiatal, tehetséges Ujj József volt, Paulusz Elemér vezető karmester pedig őt is és Kiss Ernőt is kedvelte. Időközben egyre gyarapodott a színház zenés repertoárja: 1953 végéig már 9 operát és 8 operettet mutattak be, a szegedi előadások mellett egyre több volt a vidéki fellépés, a tájelőadás is, a fiatalok élete nagy részét a színházi munka töltötte ki. Ernő szüleinek kemény tiltakozása ellenére 1954. február 22–én összeházasodtak, igen szerény körülmények között, hiszen csak a nem túl magas színházi fizetésükkel kalkulálhattak: az esküvőn kollégáik és Márta néhány rokona vett, vettek részt, az esküvőt követő ebéden pedig csak a két házassági tanú (egyikőjük Nuszbaum Béla volt, aki 1952-ben bemutatta őket egymásnak), nászútról szó sem lehetett. Ettől kezdve ketten laktak Márta albérletében, bebörtönzött Sándor bátyja házában. Ernő 1949 óta folyamatosan tanult énekelni (szép baritonhangja volt), s olyan szintre jutott, hogy 1954 tavaszán egyszerre vették volna fel a Zeneakadémia opera szakára és az Operaházba, de fiatal házasként és leendő apaként nem távozhatott el a városból; az operaénekesi pályáról való lemondás és szülei „aknamunkája” már néhány hónapos házasságuk idején megrontotta kapcsolatukat. Ám amikor 1954. augusztus 31-én megszülettem, akkor véget ért ez a nehéz időszak: ettől kezdve a rólam való gondoskodás vált a legfontosabbá. Édesanyámnak ezután én voltam a legfontosabb, mindvégig nagyon szeretett engem, mindent elkövetett, hogy nekem a lehető legjobb legyen. Ez azonban − főleg az első két évben – igen nehéz volt: akkoriban − és még sokáig − néhány hét szülési szabadság után vissza kellett menni dolgozni, s a sajátos színházi munkarend miatt rendkívül nehéz volt gondozásomat megoldania. Amíg Újszegeden laktunk, segített sógornője, keresztanyám, Demeter Sándorné Samu Aranka és legnagyobb lánya, a 9 éves Gyöngyi, de ők is nehéz helyzetben voltak. Keresztanyám védőnőként dolgozott, s három gyermeket nevelt, egyedül: Gyöngyi mellett ott volt a 6 éves Ari és a 3 éves Adrienne (Babi) is. Amikor 1955-ben sikerült a Belvárosba költöznünk (a szinte mindig éjszakába nyúló színházi munka miatt ez előnyös volt, bár lakásunk csak négyes társbérlet volt a Bajcsi-Zsilinszky − ma ismét Fetekesas − utcában: tízünkre öt szoba, egy fürdőszoba, két konyha és egy kamra jutott), anyukám több gondozóval is próbálkozott, nem túl nagy sikerrel. Volt, akire a szomszédos kocsmában talált rá, amikor hazaért, miközben én otthon ordítottam (szerencsére az egyik társbérlőtárs fiatalasszony segített rajtam…). Sokszor vigyázott rám édesanyám idősebb nővérének, Máriának legnagyobb lánya, Pallai Marika, és a már említett Demeter Gyöngyi is, ha sokáig tartottak a színházban az előadások, ott is aludtak nálunk. A színházi énekkar egyik nagyon jóakaratú tagjának, anyukám kedves kolléganőjének, Németh Józsefné Ibolyának velem egyidős kislánya volt, amikor elmúltam egy éves, elvállalt engem is, ugyanis neki viszont két idősebb nőrokona segített. Itt végre biztonságban voltam, sőt Ottília, a kislány lett „első szerelmem” (egy ízben állítólag „csókolóztunk” is…). Születésem évében elhagyta Szegedet Paulusz Elemér, az új vezető karmester a joviális Rubányi Vilmos lett, aki rövidesen fölfigyelt édesanyámra és 1956-ban már szerepet is kínált neki: Zerlinát énekelhette volna a Don Giovanniban, Rubányi maga vállalta volna betanítását is. Édesanyám azonban nem élt a lehetőséggel: egyrészt családja mindennél fontosabb volt, másrészt − később erre hivatkozott − nagyon lámpalázas alkat volt, gyakran félt a színpadon, ha szerepet kapott, harmadrészt − talán nem is alaptalanul − tartott a „szereposztó dívány” szóba kerülésétől… Ebben az évben sűrűn váltották egymást a karigazgatók. Ujj József 1956 őszén disszidált, előbb Bíró Attila, majd igen rövid ideig Ungár Gyula állt a helyébe; 1956 októberében pedig édesapám, Kiss Ernő, aki így néhány hétre édesanyám főnöke lett. Neki nem volt kedve és türelme a színházi énekkarhoz, így nem nagyon bánta, hogy decemberben már átadhatta funkcióját Lendvay Kamillónak. A forradalom idején komolyan felmerült, hogy szüleimmel követjük anyukám két bátyját: Ferencet és Sándort, s velük együtt elhagyjuk az országot. Sándort négy év börtön után miskolci forradalmárok, munkások szabadították ki; szabadulása után két hónappal Jugoszlávia felé a zöld határon távozott feleségével, három gyermekével[13]. Eleinte anyukám és apukám is arra gondoltak, szebb jövőt remélve, hogy disszidálnak; előbb apukám gondolta meg magát, mondván: nem hagyja itt a szüleit (nagyapám akkor már túl volt egy agyvérzésen). Anyukám sokszor elmesélte, hogy a döntő pillanatban én, a két éves fiúcska léptem közbe. A Bajcsy-Zsilinszky utcai ház elé beállt a teherautó, mely értünk jött, apukám nem volt otthon, anyukám már összecsomagolt, elé álltam, s megkérdeztem: hol van az én apucikám? Anyukám szemét elfutotta a könny, leszólt az autó sofőrjének: menjenek, mi maradunk.^[14] 

Varázslatos gyermekkoromban szüleim a szó legszorosabb értelmében zenével vettek körül, sőt már magzat koromban is zenét hallgathattam: 1954-ben június végéig tartott a színházi szezon, ekkor édesanyám már hét hónapos várandós volt velem. Édesapám hegedült, zongorázott, harmonikázott, gitározott; anyukám pedig mindig sokat énekelt nekem: nem annyira gyermekdalokat, hanem az éppen műsoron lévő operák és operettek legdallamosabb részleteit. Így, amikor már valóságosan is elvittek a színházba, régi ismerősként fedeztem fel Puccini Manon Lescaut, Gounod Faust című operája, vagy A csárdáskirálynő dallamait. Sajnos, szüleim keveset lehettek otthon: a színház egyre intenzívebben működött, különösen, amikor a nagy Vaszy Viktor lett a színház igazgatója: 1957–1969 között egymást érték a rendkívül sikeres operabemutatók, melyekkel sokszor az Operaházat is „lekörözte” Szeged. Az olasz operairodalom − főként Verdi, Puccini és Mozart − legszebb darabjai egymás után kerültek színre; több mű Vaszy keze alatt lényegében újjá született: Puccini Manonját, Verdi Nabuccoját a szegedi sikeren felbuzdulva vette repertoárjára az Operaház. De Vaszy nagy úttörő vállalkozásként számos XX. századi, sőt kortárs operát is sikerre vitt: Raveltől a Toledói pásztorórát, Gottfried von Einemtől a Danton halálát, majd 1974–ben Az öreg hölgy látogatását, Prokofjevtől az Eljegyzés a kolostorbant és A három narancs szerelmesét, Vántus István operáit, A három vándort és az Aranykoporsót a szegedi színház mutatta be. Mindez sokszor nagyon komoly erőfeszítést kívánt az énekkartól is; de óriási szériákban mentek az operettek is. A ’60-as években voltak a csúcson a tájelőadások is, s nemcsak a városokban, de nagyobb községekben is játszott a színház: amikor a szegedi színházban nem volt egy-egy estén zenés darab, akkor biztosan volt „táj”; Hódmezővásárhelyre például szinte hetente jártak, de menniük kellett Székesfehérvárra is – egy-egy tájra sokszor az egész éjszaka ráment, s 1958-ig anyukám, apukám egyszerre utazott. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha a négyes társbérlet legidősebb lakója, a 90 fölötti Szittner néni nem hoz össze bennünket Geschek Jánosné Klári nénivel, egy rendkívül intelligens vajdasági német asszonnyal, aki fiatalon megözvegyült, s igen alacsony özvegyi nyugdíja mellé éppen munkát keresett. Klári néni 66 évesen elvállalt engem, szerény összegért és némi étkezésért; kilenc évig vigyázott rám, unokájaként szeretett. Születésem után néhány hónappal kezdett enyhülni a szüleim és nagyszüleim közti „jégkorszak” (alighanem „levettem a lábukról”, mint kedves kisunoka), de anyukám és nagymamám között nagymamám haláláig feszült volt a kapcsolat.

1958-ban Vaszy egyik „beszólását” követően apám felmondott a színházban, s elment a makói Vadász étterem prímásának; ettől kezdve 8 éven keresztül igen sokat voltunk kettesben anyukámmal, mert 1960 és 1966 között apukám utazó zenetanár lett, előbb a kecskeméti óvónőképző, majd a makói Bartók Béla Zenei Általános Iskola hegedűtanáraként. Szüleim házasságát ez nem tépázta meg, sőt apukámmal én is jó viszonyban maradtam, de édesanyámmal ezekben az években vált rendkívül szorossá és bensőségessé kapcsolatunk. Csodálatos anya volt: hihetetlenül szeretett, de korrekten nevelt is, mindenben igyekezett segíteni, óriási empátiával és őszinteséggel fordult felém; nő létére sokkal jobban értette gyermekkori, kamaszkori, sőt fiatal férfi problémáimat, mint apukám. De bizalommal fordulhatott felé bármelyik rokona, kollégája; amikor 1962-ben a Kárász utcára költöztünk − ahol sokkal barátságosabb szomszédok fogadtak bennünket, mint első önálló lakásunknál, az akkor még külvárosnak számító Londoni körúton − sokaknak vált pihenő- és menedékhelyévé lakásunk, csaknem egész nap volt nálunk valaki; a legszorosabb kapcsolatot édesanyám nővéreivel, Máriával, Rózsikával, egyetlen Szegeden maradt bátyjával, Józseffel és unokatestvéreimmel[15] tartottuk. Anyukámat mindenki szerette, s ő is szeretett mindenkit; színházi kolléganőinek mindig igyekezett örömöt szerezni egy kis süteménnyel, édességgel; örült tehetséges kollégái sikereinek, lelkendezve mesélte otthon: rövidesen kiemelik szólistának Réti Jóskát (később: Csabát), Szabadits Juditot, Sztanics Ibolyát, Török Verát, Gortva Irént, Börcsök Pistát, Bálint Ilonát. De még a kárász utcai üzletek kereskedői is baráti körébe tartoztak (akkoriban hosszú évekig nem változtak ezek az üzletek és a dolgozók is ugyanazok maradtak), köszöntötte őket névnapjuk, vagy éppen a különféle ünnepek alkalmával. S mindvégig tisztességes maradt: számára a férjén kívül nem létezett férfi.

A második szegedi Vaszy-korszak 1957-től 1975-ig tartott; ez a 18 év a szegedi opera– és operettélet megismételhetetlen aranykora volt: a felújításokkal együtt 84 opera és 26 operett került színre (az operettek közül több három felújítást is megért). Ez számtalan próbát és előadást/tájelőadást jelentett, s legtöbbet a színházi kórus és a zenekar dolgozott, hiszen az együttesek létszáma nem nagyon tett lehetővé váltásokat.

Vaszy mintegy előörsnek küldte Lendvay Kamillót, aki − feladatát elvégezvén − művészi pályája kiteljesedése érdekében már 1957 nyarán visszatért a fővárosba. Őt Komarniczky Tamás, majd 1959-től Várady Zoltán követte, de már 1958-ban is a színház művésze volt Szalay Miklós, a második Vaszy-korszak legjelentősebb karigazgatója, édesanyám legkedvesebb főnöke, aki 1972-ig dolgozott a színházban. Kiváló zenei felkészültsége és módszeres, gyors betanító készsége révén igen sokat tett a hatalmas Vaszy-repertoár kórusait illetően; nélküle sok gondja lett volna a nagy karmesternek.

A ’60-as évek viszonylag boldogan, kiegyensúlyozottan teltek és rengeteg munkával, 1959-től kezdve ugyanis a Szegedi Szabadtéri Játékok „biztosított nyári elfoglaltságot” szüleimnek; a hetvenes évek elejéig mindketten dolgoztak a Dóm téren, apukám pedig még a nyolcvanas években is játszott. A szebbnél szebb Verdi-, Puccini-, Wagner-operák kórusainak eléneklése örömöt okozott anyukámnak. Csakhogy nagymamám, anyósa, aki évekig nehezítette meg életét az ötvenes években, 1964-től kezdve egyre határozottabban törekedett arra, hogy minél többet lehessen apámmal, fiával. Ez bizonyos mértékig érthető volt, hiszen nagyapám még 1958-ban meghalt, s attól kezdve nagyanyám egyedül élt a makói házban, emellett betegségek is látogatták; azonban anyukámat rendkívüli módon zavarta, amikor anyósa sokszor két–három hónapig is − általában a téli hónapokban − nálunk lakott (lakásunk nem volt alkalmas négy személy tartós együttélésére).

Vaszyt az igazgatói poszton 1969-ben Lendvay Ferenc, a vérbeli színigazgató váltotta. Vaszy távolságtartó, kissé arisztokratikus stílusával szemben Lendvay a színház minden egyes tagjával barátkozott, igazi közönségbarát műsorpolitikát alakított ki, sztárokat hozott Szegedre (Ajtay Andor, Ráday Imre, Dayka Margit, Máriáss József, Nagy Attila, Bicskey Károly) és a korábbiaknál lényegesen nagyobb prémiumokat adott egy-egy sikerült premier után.

Édesanyám 1971-ben tőle kapott kisebb prózai szerepet Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül c. vígjátékában. Lendvay azonban két szezon után távozott a színháztól; őt a merevebb, szigorúbb Giricz Mátyás követte, aki mindemellett kiváló színházi szakember volt. 1972-ben pedig az Operaházhoz szerződött Szalay Miklós, de utódját, a fiatal és nagyon tehetséges Makláry Lászlót − aki már évek óta dolgozott színházban ütőhangszeres művészként, zongoristaként, sőt teljes előadások zenei vezetését is ellátta − nagyon hamar megszerették.

Mint már említettem, édesanyám mindig sokat énekelt nekem otthon, de nem teljes hanggal, inkább kicsit markírozva. 1972 szeptemberében egy közelgő családi tragédia révén hallhattam őt − életemben először − mint énekesnőt. Legkedvesebb bátyja, Sándor, aki családjával már régóta Kanadában élt, rákos lett; mire diagnosztizálták, már kialakultak az áttétek. Ekkor legidősebb lánya, Gyöngyi Szegedre utazott, és a családtagok közreműködésével magnófelvételt készített, melyen keresztül üzenhettünk nagybeteg rokonunknak. Édesanyám, apukám zongorakíséretével előbb Sándor bátyja kedvenc nótáit énekelte el, majd apám egyszer csak azt javasolta, hogy énekelje el A pillangókisasszony nagyáriáját. Csodálatos és megrendítő élményben volt részem: anyukám jól tudta, hogy bátyja meg fog halni, ez áthatotta énekét; én pedig, ahogyan hallgattam, egyre arra gondoltam: ilyen gyönyörű hangja van anyukámnak, s lemondott a szólista–pályáról, többek között azért, hogy az én életem szebb legyen…

Haldokló bátyja utolsó napjaiban ezt a Szegeden készült hangfelvételt hallgatta; sajnos, nekünk nem maradt másolatunk. Demeter Sándor keresztapám 1972. október 10-én meg is halt^[16]; ez óriási fájdalmat okozott édesanyámnak. 1956 óta csak egyszer találkozhatott szeretett fivérével: 1969-ben Szabadkán. Sándor haza, Szegedre akkor még nem mert jönni, mert tudta, hogy neve szerepel bizonyos jegyzékeken, s épp halála évében készült hazautazni…

1971. március 10-én mutatta be Vaszy és a színház Richard Strauss A rózsalovag c. operáját; édesanyám elegáns, bár néma szerepet kapott: ő volt a Tábornagynénak könyörgő három nemesi árva magasrangú, de szegény anyukája. 1973. január 26-án pedig Brecht–Weill Koldusopera című musicalja bemutatójában szöveges szerepet osztottak rá: itt kurtizánt játszott, saját csipkés, hosszúszárú fehérneműjében. Ez a szerep rendkívül távol állt alkatától; emellett ekkor láttam meg – lehet, hogy csak én, de köztünk nagy empátiával teljes kapcsolat volt – mennyire izgul a színpadon, pedig semmi oka nem volt rá: szövege két mondat volt, s − Bicska Maxival (Fonyó István) közös − jelenetét szépen megoldotta.

Két év múlva egészen radikális változásra került sor: Vaszy Viktor megelégelte a személye felé irányuló támadásokat, az intrikát, kérelmezte nyugállományba vonulását mind a színháztól, mind a Szegedi Szimfonikus Zenekartól (melynek 1969 őszétől kezdve igazgató-karnagya volt)^[17]. Utóda Pál Tamás, az akkor már Liszt-díjas karmester lett; ugyanebben az évben elszerződött Szegedről Makláry László, aki ezt követően igen sikeres operett– és musical karmesterként csinált karriert. Pál először Szalay Miklóst próbálta visszahozni Szegedre, de Szalay nagyon sikeresen dolgozott az Operaháznál, nem állt szándékában visszaköltöznie Szegedre. Az új főzeneigazgató ekkor Dékány Endre (1945–2018) zeneszerzőt, karvezetőt kérte fel karigazgatónak. Dékány zenei tudása kétségtelenül jelentős volt, s már rendelkezett több év színházi gyakorlattal is, ám módszereit és stílusát nem mindegyik énekkari művész tudta elfogadni, Édesanyám, aki 1951 óta 9 karigazgató, négy zeneigazgató, sok–sok rendező és karmester szeszélyeit volt kénytelen eltűrni, s 1975-ben már nagyon jelentős repertoárral rendelkezett, nem tudta Dékányt tolerálni, aki többek között szoprán I.-ből indoklás nélkül átette szoprán II.-be; ez nemcsak szokatlan volt anyukám részére, de újra is kellett tanulnia a darabokat. Az új karigazgató emellett bántóan sokszor emlegette, hogy nagyon fiatalítania kellene a színházi énekkart, s máshogy is bánt a főiskolákon épp hogy végzett ifjú kedvenceivel. Bevezetett aztán egy elég furcsa újítást: az előadások megkezdése előtt beéneklést tartott, azaz az öltözőkből a már jelmezekben, kimaszkírozva várakozó kórusnak fel kell mennie a három emelettel feljebb lévő karterembe, skálázni… (Ebből később nem lett hagyomány…) Anyukám szinte minden próba után kiborulva jött haza; 1976 januárja végén − különféle, valóban létező egészségügyi problémái (asztma, krónikus ízületi gyulladások) alapján − pedig tartósan táppénzre ment. Ez nem bizonyult igazán szerencsés megoldásnak, ugyanis ekkor már közeledett a nyugdíjkorhatárhoz. Időközben ugyan beszélt a karügyelővel, Szalay Zsigmonddal, hogy egy évet még feltétlenül szeretne maradni, ez azonban alighanem feledésbe merült, ugyanis − elképesztően pontos időzítéssel − épp az 55. születésnapján kapta meg a színház igazgatóságának levelét, mely szerint, miután betöltötte a nyugdíjkorhatárt, az 1976/77-es szezonra már nem kívánják szerződtetni (e döntésben benne lehetett Dékány Endre „fiatalítási” programja is, miközben édesanyám ekkor szép, csinos nő volt, nyugodtan letagadhatott volna tíz évet, a hangja is rendben volt, s 86 opera és 29 operett kórusanyaga volt repertoárján…). Pragmatikus oka volt annak, hogy még maradni akart, ugyanis 1977 elején érte volna el a 25 éves munkaviszonyt, melynek hiányában komoly gondok lettek volna nyugdíjazása körül. Könyörögni azonban nem akart a színház vezetése felé, így édesapámmal egy sajátos megoldást választottak, melyhez édesanyám József bátyja szívesen asszisztált: négy hónapra adminisztrátor lett bátyja rózsa– és díszkertészetében. Ez munkát is jelentett, sőt édesapám − aki 1958-ban jogi végzettséget is szerzett − még jogi tanácsokat is adott sógorának.^[18] 1977. január 1-gyel vonult tehát hivatalosan nyugdíjba^[19]; s ettől kezdve nagyon nehezen találta fel magát. Először azt tűzte ki maga elé, hogy végre tökéletesíti háztartását (amely eddig is kiváló volt, hiszen amikor otthon lehetett, állandóan dolgozott valamit a lakásban, remekül főzött–sütött, befőzéseket csinált, csinosította a lakást, kézimunkázott). Belépett a Szegedi Zenebarátok Kórusába, mely egy kis jövedelem kiegészítéssel is járt volna; itt viszont bántó módon kezdőnek tekintették (25 év színházi kargyakorlat után…), volt, akit átlagosnál képzettebb hangja zavart, tehát innen is elmaradt. Apukám 11 évvel később ment nyugdíjba, mint anyukám: ez a helyzet is okozott apróbb feszültségeket köztük.

Én 1975-ben találtam rá életem párjára, Fazekas Ibolyára, akivel 1977-ben házasságot is kötöttünk (s immár 44 éve élünk boldog házasságban). Őt édesanyám nagyon nagy szeretettel fogadta, sokat tett azért, hogy összeházasodhassunk (mindenekelőtt meggyőzte apukámat, aki kissé korainak találta ezt a lépést), Ibolyát a lányának tekintette, s mindig azon törte a fejét, milyen ajándékokat, ruhákat tudna neki venni. Így viszont 1977-ben elköltöztem a családi fészekből, ezután csak látogatóba jártunk vissza. Önállóságunknak viszont lett egy jelentős hozama: 1979-ben hozzánk költözött nagymamám (1984-ben bekövetkezett haláláig együtt laktunk), ezzel megoldódott az évtizedek óta tartó konfliktus közte és édesanyám között. Én ettől az évtől kezdve dolgoztam az újszegedi, (1989 óta Bálint Sándor) Művelődési Házban, itt gyakran látogatott meg, jött a rendezvényekre, de volt, amikor uzsonnát hozott nekem, vagy csak látni akart. Ebben az évben hét hónapra még visszament dolgozni a színházi énekkarba (Dékány Endre 1978-ban elhagyta Szegedet, 1978 szeptemberétől a kiváló zeneszerző és karmester, Molnár László volt a karigazgató), de ekkor már fárasztotta a színházi munka, (s a körülmények sem voltak kellemesek: az év elején még a Kisszínházban, márciustól a Zenés Színházban voltak az opera- és operettelőadások, mindkét helyen igen szűkös volt a hely), így augusztus 1-gyel végképp elbúcsúzott a színháztól.  Sajnos, 1982-ben és 1983-ban újabb gyászok érték édesanyámat: előbb József nagybátyám, majd az anyukámmal a legbensőségesebb viszonyban lévő Rozália nagynéném hunyt el. Rózsika néni halála előtt másfél évvel férjével, Majzik Mátyással Gödöllőre költözött Ferenc unokabátyámhoz, előtte anyukámnak ajándékozta egyik kertje 120 négyszögöles részét. Édesanyám ekkor kertészkedni kezdett: a kis földet teljes egészében betelepítette gyümölcsfákkal, málnacserjékkel, földieperrel, hatalmas szorgalommal dolgozott, évekig nem is foglalkozott mással. Csakhogy ilyen intenzitással utoljára 30 éve dolgozott kertben: az év végére már kórházba kellett mennie, olyan ízületi gyulladásai lettek. Ez viszont nem szegte kedvét: egészen a kilencvenes évek elejéig művelte kertjét, hozta nekünk büszkén a gyümölcsöket, zöldségeket. 1984-ben igen nagy öröm érte: megszületett a kislányunk, kinek épp az ő nevét adtuk: Márta lett. Ez azért is nagy boldogság volt számára, mert nagyon szerette volna, ha születik egy lánytestvérem – ezt azonban nem tették lehetővé a körülmények… Apukám is nyugdíjba vonult 1988-ban, amit ugyan várt már, de nehezen tudta feldolgozni, mert tele volt energiával, ötlettel. Az öregedést sem tudta elfogadni, de azt sem, hogy tervei már nem fognak megvalósulni, s amikor 1991-ben egy szívinfarktus még visszafogottabb életre kényszerítette, akkor egyre ingerültebbé, sértődékenyebbé vált, régi barátságokat szüntetett meg. E helyzet a legközvetlenebbül édesanyámat érintette: mindenért „ő kapott elsőként”, pedig ő az alkalmazkodás művésze volt, s mindvégig nagyon szerette apukámat. Ezután jöttek az igazán nehéz évek. 1989 és 1997 között három testvére halt meg: 1989-ben Mária (János bátyja még 1977-ben), 1996-ban Károly, 1997-ben Béla; ezután ő maradt az egyetlen élő Demeter-testvér. 1995-ben mutatkoztak az első jelei, hogy édesanyámat alattomos és igen kellemetlen betegség támadta meg: az Alzheimer-kór. Ez először lelki alapú légzészavarokat jelentett, majd jöttek a memória problémák és az általános gyengeség. Ez önmagában is nagy baj volt (ráadásul akkoriban még a betegség diagnosztizálása is gyermekcipőben járt, nemhogy a terápiája), de még fokozta a gondokat, hogy édesapám nagyon rosszul reagálta le felesége betegségét: szinte egyfolytában pánikban volt, a betegség minden újabb tünete megviselte lelkileg. Pedig édesanyám személyisége nem romlott: továbbra is kedves volt mindenkihez, szókincse sem csökkent rohamosan: ha egy szót elfelejtett, azonnal tudta helyettesíteni. Így történt 1999-ben is, amikor a Demeter-világtalálkozóhoz[20] kapcsolódva film készült a Demeter-családról: az igazán kiváló riporternő, L. Mészáros Katalin kérdéseire tisztán, világosan válaszolt; sőt még egy évvel később is: akkor a Szegedi Tudományegyetem Pszichiátriai Klinikája Memóriaambulanciájával − Dr. Kálmán János és Dr. Janka Zoltán ajánlásával − az m2 Fókusz című műsora számára készített riportfilmben szerepelt apukámmal együtt. 1999 decemberében rosszabbodott édesanyám állapota: az SZTE Pszichiátriai Klinikáján sokat javítottak rajta, járáskészsége megmaradt, kezeit továbbra is tudta használni, s természetesen kommunikálni is lehetett vele. Apukám is megtanult alkalmazkodni a betegséghez, nyugodtabban gondozta anyukámat. Sokat énekeltette, s nagyon örült, amikor operaközvetítések alkalmával édesanyám előre tudta mondani a darabok magyar szövegét.

Jómagam a következő három évben a korábbi évtizedekhez képest sokkal többet foglalkoztam anyukámmal. Már korábban is én takarítottam szüleim lakásában; feleségem, Ibolya főzött és mosott szüleimre, anyukámat én fürdettem; minden nap látogattuk őket. Mindez 2003. február 20-ig tartott, amikor édesanyámnak combnyaktörése lett. Még aznap megműtötték, csaknem egy hétig szépen gyógyult (szobatársainak énekelt is), majd március első napjaiban lassulni kezdett, egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. Ezt csak mi, családtagok vettük észre, egy nappal a halála előtt már nem nézett rám, nem szólt hozzám. Március 2-án Márti lányommal, unokájával mentünk a klinikára, ebédet vittünk neki; ekkor közölte velünk az ügyeletes orvos, hogy aznap hajnalban elhunyt.^[21] Temetése katolikus szertartás szerint az újszegedi temetőben volt március 11-én; földi maradványai a kedves családtagjai − szülei és öt testvére − síremléke melletti sírba kerültek. Két évvel később meghalt apukám is. Pontosan haláluk időpontja (2003. március 2., 2005. április 8.) felező napja évfordulóján, 2006. március 22-én, „Anyámért s apámért mit nem cselekedném” címmel emlékestet rendeztem mindkettőjüknek, ahol számos kiváló szegedi művész lépett fel: Vajda Júlia Liszt-díjas énekesnő, apukám egyik legkedvesebb tanítványa, Réti Attila és Piskolti László operaénekesek, Dombiné Kemény Erzsébet zongoraművész, Király Istvánné hegedűművész, Behán Pál mélyhegedűművész és az Újszegedi Kamarazenekar.   

18 év telt el szeretett édesanyám halála óta. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna Rá. S most itt ülök ugyanabban lakásban, ahol ő élt 41 évig, ahová utoljára bezárta az élet és a betegség. Fotója itt mosolyog rám. Életet, nevet adott nekem, nekem adta vonásait, személyiségét, fölnevelt, 49 évig kísért utamon; hogy életemet boldogan és szeretetben éltem, neki is köszönhetem. Köszönöm neked, Édesanyám!

Anyámért és apámért,
mit nem cselekedném:
Tengernek a habját
kanállal lemerném.
Tenger fenekiből
gyöngyszemeket szednék,
Anyámnak s apámnak
gyöngybokrétát kötnék.

Hálás köszönetet mondok Dr. Apró Ferencnek és unokatestvéreimnek, Berényi Ferencné Pallai Júliának, Majzik Ferencnek, Luxemburger Kathleennek (Demeter Arankának), Florian (Demeter) Gyöngyinek, Szabó Béláné Pallai Máriának és Sallay (Demeter) Gertrúdnak, akik interjúikkal, írásos vallomásaikkal, kiegészítéseikkel, dokumentumok átadásával, s kiemelten feleségemnek, Kissné Fazekas Ibolyának, családi fotóarchívumunk gondozójának és lektoromnak, hogy segítették a jelen tanulmány megírását.

Megjelent a folyóirat 2021. márciusi számában

Jegyzetek

[1] Ez az írás A demeterség története című tanulmánysorozat első része.

[2] A Demeter-kertészet központja a Szőregi út–Diófa utca−Kállay (ma: Derkovits)–fasor–Árpád-otthon (ma: CBA Nova Bevásárlóközpont) által határolt terület volt; a különböző helyeken lévő további kertekkel együtt a legnagyobb prosperitás idején 25 holdon gazdálkodott a Demeter-család.

[3] Pallai Mária emlékezete szerint az „öregház” a szokásosnál sokkal nagyobb méretű, az útra merőleges parasztház volt, nagy előszobával, nagy konyhával, négy szobával és fürdőszobával. Az 1940–es évek elejéig itt éltek a Demeter-szülők hat fiukkal és 3 lányukkal. Az 1950–es évek elején bontották le, sajnos, fotó nem maradt erről az épületről. 

[4] Újszeged állomás és a még sokáig működő Újszőregi állomás.

[5] Demeter Ferencné Nagyiván Julianna kétszer szült ikreket, az első alkalommal, 1903–ban már a szüléskor meghalt az ikerpár egyike, így nevet sem kapott. Az életben maradt ikertestvér, János idősebb korában, 1977-ben halt meg.

[6] 1914–18: I. világháború, 1918–1921: szerb megszállás.

[7] Kiss Ernőné Demeter Márta munkakönyve 10. o.

[8] Popper Péter közismert tanulmánya címe alapján, Magvető, Gyorsuló Idő, 1979.

[9] A kaszt legfelső szintjén az MDP-titkár állt.

[10] Édesanyám játszott ezen az előadáson; a történetet többször elmesélte nekem.

[11] Ez a rendelet a kertészeti kereskedelmi ügynökök alkalmazását korlátozta, később tiltotta.

[12] A Demeter-perek jelenleg még kutatás alatt állnak, tényleges történetüket később írom meg.

[13] Jugoszláviából előbb Belgiumba, majd Kanadába mentek; Torontóban sikeres kertépítő céget hozott létre keresztapám.

[14] Ekkor nem voltak haragban szüleim, hanem eredetileg azt tervezték, hogy apukám később jön utánunk.

[15] Marika néni három lányával, Pallai Marikával, Mártával, Julival és fiával, Péterrel, Rózsika néni Feri fiával és Rózsika lányával és Jóska bácsi két fiával, Nándorral, Józseffel és két lányával, Zsuzsával és Andreával.

[16] Egy évvel korábban, 1971-ben pedig legidősebb bátyja, Ferenc hunyt el, szintén rákban.

[17] Vaszy nyugdíjba vonulása személyesen is érintette: a nagy karmester utolsó szerelme és élettársa, Sztanics Ibolya édesanyám egyik legjobb barátnője volt.

[18] Fizetést azonban nem kapott édesanyám, apukám jövedelméből fizették be az adókat és a járulékokat…

[19] Első nyugdíja is nagy bosszúságot okozott neki, nemcsak alacsony összege miatt, hanem azért is, mert majdnem ugyanannyit kapott, mint anyósa, aki ugyan mindig sokat dolgozott a családi gazdaságban és a kötélgyártó műhelyben, de állásban soha nem volt; a kisiparosok részére az 1960-as évek elején létesített önkéntes nyugdíjpénztár alapján kapott nyugdíjat.

[20] A Demeter-világtalálkozó 1999. augusztus 13-15 között volt a Bálint Sándor Művelődési Házban, id. Demeter Ferenc halála 50. évfordulója alkalmából; ezen több mint 50 Demeter-családtag vett részt, t. k. unokatestvérek, Hollandiából, Kanadából és az Egyesült Államokból.

[21] Halála tényleges okát nem tudták megmondani.