Balogh Gyula: A Szegedi Utcazene Fesztiválról

Vannak olyan lakók, akik vízzel öntözik le az alattuk muzsikálókat és olyanok is, akik egyszerűen, ha csak látni vélik a környéken azt az ismerős zenészt, már rögtön felcsörgetik a hatóságot. Pálcát törni viszont sem a rajongók, sem pedig a zenét elutasítók fölött nem lehet, a szörnyű salamoni kérdést, hogy vajon kié itt a tér, és ki az, aki csak úgy ráhentergett − mindig az aktuális városi felelősök dolga megválaszolni. Én magam évek óta figyelemmel kísérem a város és az ország különböző utcazenészeinek helyzetét, figyelem a közönségük reakcióit, a szakma fejlődését, amely erényeit leginkább az önreflexióra való képesség kialakulásában látom. Bár manapság is sok a koldus, az utcazenei versenyeket pedig jellemzően a rocksztárok nyerik, mégis országszerte egyre többen állnak ki az utcára önálló értékű produkcióval, arcpirító leleményességű előadói ötletekkel.

A mindennapok szeszélyének kitett utcazenészek élete elképesztően sokszínű, a hozzájuk kapcsolódó befogadói mentalitás pedig nem kevésbé, mégis mindez paradox módon szinte ismeretlen a nagyközönség előtt. Bár egy-egy utcazene fesztivál idejére az ország különböző városaiból összesereglett előadók műsorai izgalmas képet adnak a felhozatalról, mégsem tudják igazán leképezni az utcazenész társadalom összetett mintázatát.

Ráadásul az utcazenész létmódról való alapvető tapasztalataink eleve a fesztiváloktól független környezetben alakulnak ki. Kezdve a kocsmák, szerenádok és vasúti kupék tangóharmonikásaival való találkozások során szerzett személyes tapasztalatoktól, egészen a félmúlt közveszélyes munkakerülő, vagy más, újabb keletű, szleng kifejezésekhez hozzátapadt jelentéstöbbletek sajátunkká tételéig.

Mégis miért tűnik egyre inkább úgy, hogy az utcazenének pusztán a szervezett formája nyerhet érvényt városainkban? Vagy ahhoz hasonló kérdés ez, mint a vadkemping, hogy azt sem lehet már csak úgy a tóparton, hanem apartman?

Ha ugyan most a társadalom és a muzsikusok folyton pulzáló kapcsolatának részleteit nem is áll módunkban megismerni, a választ kutatva érdemesnek tűnik Szeged néhány utcazene jellegű rendezvényének ismertetőjegyeiről szót ejteni.

Legjobb emlékeim szerint a Szolidaritás éjszakája című felhívásban olvastam először szervezett szegedi utcazenei megmozdulásról. „A Szegedi Katolikus Egyetemi Lelkészség demonstrációra hív mindenkit 2005. november 17-ére, aki ki akarja fejezni szolidaritását a hajléktalanok népes és a hajléktalansággal fenyegetettek még népesebb táborával.”, fogalmazott akkor a Magyar Kurír.[1] Ezt követően a karitatív rendezvényen a jelenlévők megtervezett előadásai és éjszakai örömzenélése éveken keresztül szórakoztatták a nagyérdeműt. A mélyszegénység támogatását forszírozó programsorozatnak 2018-ban aztán hirtelen vége szakadt, de az korántsem biztos, hogy a vírus kivonultával nem lesz még folytatás.

2010-ben aztán egy egyetemista kultúrkör önszervező munkájának köszönhetően létrejött egy kisebb ráfordítású fesztiválrendezvény is. A sajnálatos módon végül csak szalmaláng életűre sikerült próbálkozást a Gondolat Forradalma nevű társaság szervezte meg, az első rendezvényalkalomra pedig 2010. október 5-én került sor. Ám az I. Szegedi Utcazenész Találkozó nevet viselő esemény a nagy esőzésre való tekintettel az utcáról az akkor még SZTEage néven futó pinceklubba kényszerült, ahol a fiatal zenészek egy széles körben ülve, közös muzsikálással próbálták vigasztalni az összegyűlt hallgatóságot. A vérbeli underground eseményről egyébként a Szeged TV Körút című műsora is tudósított, ám a 2010. október 14-i adás sajnos jelenleg már nem érhető el az online archívumon.

A meghiúsult kezdeményezés pótlására 2011. május 14-i dátummal került sor, amelyet azonban a szervezők már eleve nem is a sétálóutca köveire hirdettek meg, így a Dugonics téren megrendezett koncerteken szinte csak a fellépő produkciók jellege mutatott valamit az eredetileg megfogalmazott koncepcióból.

Mielőtt az első komolyabb lélekszámú és szándékú szegedi utcazene fesztivál kérdésére tovább lépnék, még egy országos közönséget megcélzó próbálkozásról kell szót ejtenem, ez pedig a Szegedi Ifjúsági Napok 2011-es kezdeményezése, melyben arra kérték a fesztivál rajongóit, hogy a „kedvenc terükön, vízpartjukon, utcájukban vagy akár egy buszmegállóban énekeljék el a Magna Cum Laude Színezd újra! című dalát.”[2] A rögzített és beküldött produkciókkal a szervezők célja az volt, hogy azokat összemontázsolva készítsék el a SZIN-himnusz 2011-es verzióját. Megjegyzem viszont, hogy egy ilyen, online térben elképzelt, reklámcélú utcazenész összefogás talán csak annyiban tekinthető valamelyest egy hagyomány folytatódásának, ha azt gondolatban összekötjük például a 2002-ben útjára indult Playing For Change mozgalommal. Amely arról ismert, hogy olyan videókat tesz közzé, amelyekben a világ különböző pontjain muzsikáló előadók feladata egy-egy közismert, békéről és megértésről szóló sláger feldolgozása és amely felvételek aztán összevágva a zene bárminemű távolságot áthidaló képességét hirdetik.

Végül 2018-ban érkezett el a napja, hogy Magyarország oly sok nagy- és kisvárosa után Szegeden is megszülethessen az első nagyobb volumenű rendezvény: a Szegedi Utcazene Fesztivál. A kezdeményezést a Tisza Expo Zrt. vállalta magára, amely meghatározó szegedi rendezvényszervező cégként joggal apellált a hosszútávú sikerre. Ki is számított még akkor a Covid-19 vírusra?

Az utcazene fesztivál

Az elmúlt húsz évben, ha valahol utcazenéről írtak az újságok, azt szinte kizárólag a veszprémi rendezvénnyel párhuzamban tették, a Veszprémi Utcazene Fesztivál Magyarország első számú utcazene fesztiválja. A mára már a szigetfesztivál jellegét idéző esemény óriási sajtó- és technikai apparátussal rendelkező stábja természetesen meg is érdemli ezt az elismerést, hiszen a nívós utcazenész produkciók gondos kiválogatásán túl nagy hangsúlyt fektetnek az esti műsort adó, nagyszínpados fellépőik megválasztására, a tömegszórakoztatásra is. „Összefogás az utcazenéért. Az ország legegyedibb fesztiváljaként hirdetett veszprémi utcazene-fesztiválon a várost behálózva utcazenészek versengenek majd az egymillió forint összdíjazású fődíjakért.”,[3] írja ugyanakkor a Magyar Nemzet, hiszen ez az utcazenész rendezvény alapvetően egy verseny is, apró színpadokon szereplő előadókkal, szakmai zsűrivel és közönségszavazatokkal.

A veszprémi koncepcióra, részben vagy egészben, azóta több más város szervezői is mintául tekintenek. Bár hozzá kell tenni, hogy egy-egy rendezvény varázsa továbbra is a csak őrá jellemző sajátosságokból fakad. Valahol a tópart, valahol egy romvár, van, ahol az ígérkező közönségtenger, vagy csak egy műértő szervező az, aki felébreszti az érdeklődő zenészek fantáziáját. Szeged éghajlata, belvárosának kisebb-nagyobb terei, árnyékosabb utcái és az udvarral, terasszal rendelkező klubjai, egyre növekvő forgalma és nagy tömegeket vonzó mindenkori rendezvényei, látványosság és nézőszám tekintetében is jó reményekkel kecsegtettek mind az ide érkező zenészek, mind pedig a szervezők számára.

Egy ilyen rendezvényt mindennek ellenére mégsem lehet rögtön a saját lábára állítani, így az egyelőre csak a Nemzetközi Söröm Fesztivál kísérőrendezvényeként és a Szeged Art rendezvénysorozat támogatásával indulhatott útjára. A rendezvény jellegéről elmondható, hogy kizárólag zenei fellépőket tömörít, szemben például az idei egri vagy még inkább a vírushelyzet miatt két éve szünetelő sepsiszentgyörgyi (SUF) utcazeni rendezvényekkel, amelyeken egyéb street art műfajok is helyet kapnak.

Bár a pandémia alábbhagyása idején felmerült egy meghívásos alapú rendezvény ötlete, eddig a program versenyszerű volt, amelyre szabadon jelentkezhetett bárki, aki tudta vállalni a kiírásban szereplő elvárások teljesítését, sok más mellett azt, hogy élő, akusztikus hangzásra, utcazene jellegű megszólalásra törekvő előadást mutat be, illetve 2019-ben már a színpadi jelenlét, a színpadkép kérdése is a zsűri fő szempontjai közé került.

A megmérettetésen Szeged maga is alkalmazta a szakmai zsűri és a pontgyűjtéses közönségszavazás kettős intézményét, melyek egyébként meglehetősen megosztóak az előadók körében. Maga az versenyeztetés ténye is okoz komoly elvi vitákat, nem beszélve aztán a kifogásolt fellépési időpontokról és helyszínekről, amelyek kiosztásakor igazán nehéz mindenki számára megfelelő eredményre jutni. A szervező számára, aki viszont a kijelölt vendéglátóhelyeken kapható közönségszavazati jog (bizonyos összegű fogyasztás fejében járó szavazócédula, kupon, érme) utáni bevételből remél némi támogatást, már bonyolultabb az eset. Nem beszélve mondjuk a díjátadó gálák hírértékére, amelyekre a három napos rendezvény előadóin és közönségén kívül a média is előszeretettel látogat ki.

A szegedi fesztiválra, talán éppen a város hírnevének köszönhetően, már az első évben is igen szép számú jelentkezés érkezett. Az előzsűrizésen sikeresen átesett formációk száma 2018-ban 22 felállás, összesen 53 fővel, míg 2019-re ezek a számok már 43 produkciót és 111 résztvevőt jelentettek. Ám az autentikus formák megtartására törekvő, mindösszesen két színpadot és kilenc-tíz utcai helyszínt betöltő rendezvény a közismert Covid-ok és az azáltal kiváltott közterület-használatra vonatkozó szabályváltozások következtében egyelőre még így sem tudott megkapaszkodni Szeged kulturális felületén. A szervezők azonban bizakodóak és a helyzet tisztázódásával a jövő évre feltétlen folytatását ígérnek!

Az utcazenész

Ennyit tehát dióhéjban a szervezett formában felálló utcazene fesztiválok világáról, viszont joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, hogy mégis mi a helyzet magával a szegedi utcazenészek önálló kiállási jogaival? Hiszen legtöbben csak annyit látunk, hogy Szegedről szépen lassan kikoptak a sétálóutcáknak valamelyest nagyvárosias jelleget adó előadók. „Szeged forgalmas sétálóutcája, a Kárász utca sem a régi már, akit ott zenélésen kapnak, azt meg is büntetik.”,[4] írja Göbölyös László még 2015-ben. A szituáció pedig sokak számára ismerős lehet. Vannak olyan lakók, akik vízzel öntözik le az alattuk muzsikálókat és olyanok is, akik egyszerűen, ha csak látni vélik a környéken azt az ismerős zenészt, már rögtön felcsörgetik a hatóságot. Pálcát törni viszont sem a rajongók, sem pedig a zenét elutasítók fölött nem lehet, a szörnyű salamoni kérdést, hogy vajon kié itt a tér, és ki az, aki csak úgy ráhentergett, mindig az aktuális városi felelősök dolga megválaszolni.

Én magam évek óta figyelemmel kísérem a város és az ország különböző utcazenészeinek helyzetét, figyelem a közönségük reakcióit, a szakma fejlődését, amely erényeit leginkább az önreflexióra való képesség kialakulásában látom. Bár manapság is sok a koldus, az utcazenei versenyeket pedig jellemzően a rocksztárok nyerik, mégis országszerte egyre többen állnak ki az utcára önálló értékű produkcióval, arcpirító leleményességű előadói ötletekkel. A szakmának, mint rendesen, ugyanúgy megvannak a tudatos, profi képviselői, mint persze a valamilyen szerencsétlenség folytán társadalmi perifériára került és végső elkeseredésében hangszert ragadó, akár tökéletesen dilettáns képviselői is, akiknek a túlélésen kívül tulajdonképpen nincsenek más szempontjaik. A koldusmaffia elnyomásában vagy kábítószer problémákban fuldokló szereplők mellett azonban mi a helyzet a tudatos munkát végző előadókkal, akik felé csodálattal fordul a mindenkori publikum?

Itt rengeteg az ötlet. Vannak, akik az engedélyeket vizsgákhoz kötnék, míg mások ugyanezen az alapon közös képviseletet sürgetnek. Sokan megkérdezték már azt is tőlem, hogy Szegeden mindez jelenleg hogyan működik. A válasz pedig nagyon egyszerű, Szeged Megyei Jogú Város Közgyűlésének 57/1999. (XII.23.) Kgy. rendelete ugyanis egyértelműen fogalmaz a közterület-használat rendjéről (lentebb a vonatkozó részeket idézem). Elvben tehát nincs is akadálya ennek, ahogy a vadkempingre is megvannak az aktuális szabályozások, csak ahogy Göbölyös László fogalmaz: „ha valaki átutazóban van, és kedve támad egy kis zsebpénzért zenélni, de az engedély kiváltása túl körülményes, akkor leginkább a közterület-felügyelők jóindulatán múlik, hogy valóban megéri-e kockáztatni”.[5]

Végszóként egy röviddel a rendszerváltás után született cikket hadd idézzek még a Heti Budapest oldalairól, amely, azt hiszem, napjainkra is érvényes fénytörésben tünteti fel a városi közösség és az utcazenészek érzékeny kapcsolatát: „Amikor annak idején megjelentek az első fecskék, külföldiek és magyarok, hogy utcazenével szórakoztassák a pestieket, örültünk a változásoknak. Örültünk a zene szabadságának, a kötetlenségnek, amely Nyugat-Európa nagyvárosaira emlékeztetett bennünket. Aztán jött némi üröm is. Kicsit sokan lettek, kicsit falsul játszottak, vagy énekeltek és koldultak. Nem is feltétlenül azok, akiket szívesen láttunk volna.”[6]

Kőrös Tamás fotói

 

Szeged Megyei Jogú Város Közgyűlése 57/1999. (XII.23.) Kgy. rendelete a közterület-használat rendjéről

4.§ A közterület használata

(1) Engedélyköteles a közterület-használat:

u)28 a 4. § (2) bekezdés h) pontjában felsorolt helyeken a 3 m2 -nél nagyobb közterületet elfoglaló utcai zenészi, énekesi tevékenység.

(2) Nem engedélyköteles a közterület-használat:

h)30 a 3 m2 -nél nem nagyobb területet elfoglaló utcai zenészi, énekesi tevékenység a Tisza Lajos körút páratlan oldala és a Tisza folyó által határolt területen (továbbiakban: belváros) belül az Aradi vértanúk terén, a Dugonics téren, a Széchenyi téren, a Móra Ferenc Múzeum előtti parkban, a Stefánia parkban, valamint a belvároson kívül a város többi területén.

(3)31 A közterület-használó köteles az engedélyező hatóságnál a közterület-használat tényét és kezdő időpontját legkésőbb a használat megkezdése előtt egy nappal bejelenteni az (1) bek. e) valamint m) pontjai szerinti közterület-használat esetén, ha a használat a 48 illetőleg a 24 órát nem haladja meg.

5.§

(1)32 Engedélyes a közterület-használatot kizárólag véglegessé vált közterület-használati engedély birtokában, valamint az 7. § (1,2) bekezdés szerinti fizetési kötelezettség teljesítését követően kezdheti meg.[7]

Megjelent a folyóirat 2021. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] S.N.: „A szolidaritás éjszakája” – Virrasztás a hajléktalanokért Szegeden. In: Magyar Kurír 2005. szeptember 27.

[2] S.N.: Utcazenével hangol a SZIN. In: Délvilág, 2011. május 01.

[3] György Zsombor (szerk.): Iránytű. In: Magyar Nemzet, 2010. július 10.

[4] Göbölyös László: Zavarnak-e az utcazenészek? In: Népszava, 2015. április 18.

[5] Uo.

[6] Szémann Béla: Tiszta öröm. In: Heti Budapest 1990. november 30.

[7] https://www.szegedvaros.hu/wp-content/uploads/rendeletek/k%C3%B6zter%C3%BClethaszn%C3%A1lat_57_1999_egys%C3%A9ges_h27_2019.pdf?342a24 (letöltés ideje: 2021. június 28.) A linken a közterület-használatra vonatkozó rendeletekről részletesebben is lehet tájékozódni. Konkrét engedélyeztetés céljából pedig az Önkormányzatnál magát a Közterületi csoportot érdemes felkeresni.