Bene Zoltán: Dunától a Tiszáig – víz, város, matematika

Beszélgetés Totik Vilmossal

Totik Vilmos Mosonmagyaróváron született 1954. március 8.-án. Széchenyi-díjas matematikus, egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Halmazelméleti és Matematikai Logikai Tanszékének volt vezetője, a József Attila Tudományegyetem Bolyai Intézetének volt vezetője, a Dél-Floridai Egyetem emeritus professzora. A Magyar Tudományos Akadémiának 1993-tól levelező, 2001-tõl rendes tagja. Az analízis, közelebbről az approximációelmélet nemzetközi hírű kutatója, akinek nevéhez több approximációs, azaz közelítési elmélet kidolgozása fűződik. Az idei évben a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriuma neki ítélte a Szőkefalvi-Nagy Béla díjat.

 − A Dunától a Tiszáig vezetett az útja, hiszen a Szigetközben született egy kis faluban…

− Egy kis faluban, Magyarkimlén születtem, illetve oda kerültem haza a mosonmagyaróvári kórházból. Ötödikes koromban azonban átköltöztünk Ásványráróra, amely az ottani dunai szigetvilág közepe. Nyaranta vagy a vízügynél, az erdészetnél vagy a téesznél dolgoztam. Ráadásul a nagyapám halász volt, így állandóan a Dunán voltunk. A nagyapámnak segíteni kellett, mert egyedül, a folyóvízben a varsákat nem tudta letenni, meg a hálókat kifeszíteni. Szóval, igen, a Szigetköz is, a víz is meghatározó élmény volt – szeretem a vizeket és a folyókat.

− És ezek után az emberben fölmerül a kérdés, hogy mikén következik a vízből a matematika?

− Az egy matematikaverseny következménye volt. Az iskolából kettőnket küldtek el erre a – talán − járási versenyre, s mind a ketten továbbjutottunk. Mindez nyolcadikban történt, amikor amúgy is választani kellett, hogy hová megy az ember továbbtanulni. Én a verseny hatására a győri Révai Miklós Gimnáziumot jelöltem meg, méghozzá a matematika-fizika szakot. Mindenki azt mondta, hogy az nem lesz jó, mert az csak amolyan szakbarbároknak való. Második helyen a soproni postaforgalmit írtam be, úgyhogy, ha nem vettek volna fel a Révaiba, akkor most postamester lennék. Tény azonban, hogy a győri Révai révén kerültem a matematika közelébe, bár eleinte annyira nem foglalkoztatott a dolog. A futballozás meg ilyenek jobban izgattak, de aztán második-harmadik osztály körül már nagyon elkapott a matematika láza.

− Az iskola miatt?

− Nem igazán. Mivel szerény jövedelmű családból származom, a nyarakat mindig végig dolgoztam. Második osztály után egész nyáron öntöztünk. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de reggel négytől este tízig ment az öntözőgép. Azonban ez nem folyamatos munka volt, csak négy-ötóránként kellett újra áttelepíteni a csőrendszert, közben üresjárat volt. Kinn voltunk a határban. A kezem ügyében lévő könyveket már mind elolvastam, és akkor elővettem a Középiskolai Matematikai Lapokat, amit addig csak gyűjtögettem, hiszen amikor bekerültem a Révaiba, akkor én is megvettem, de nem nagyon foglalkoztam vele. Nos, abban voltak feladatok, illetve először gyakorlatok, azok könnyebbek, aztán feladatok, aztán pedig a pontversenyen kívüli problémák, amiket már egészen bonyolult módon lehetett csak megoldani. Az öntözés szüneteiben elkezdtem olvasgatni, gyakorolni, próbálgatni, és nyár végére egészen jól ment… A nyár végén elkapott a hév, akkor már matematikát akartam csinálni, s onnantól kezdve utána olvastam mindennek. Tehát végső soron a feladatokon keresztül jutottam el a matematikához, és ma is azt gondolom, hogy a matematikának lényeges része a feladat-, a problémamegoldás.

− Ezek szerint a gyakorlati oldalról közelített a matematikához?

− Nem, nem, ez nem gyakorlat, ez mind elmélet! Amikor gyakorlatokról beszélünk, azok voltaképpen rutinfeladatok. Akadnak köztük egyszerűbbek, de olyanok is, amiken többet, és olyanok is, amelyeken kimondottan sokat kell gondolkodni. Egy híres, magyar származású matematikus, Paul Halmos, azaz Halmos Pál mondta, hogy a problémamegoldás a matematika lényege.

− A Révai Gimnázium után Szegedet választotta alma materéül. Mi vonzotta ide?

− A középiskolai tanárnőm itt végzett, Csákány professzor is tanította, és hát nagyon jókat hallottam egyébként is Szegedről. Azok az oktatók akik itt tevékenykedtek, pl. Csákány Béla, Fodor Géza, Kalmár László, Leindler László, Szőkefalvi-Nagy Béla, Tandori Károly, garanciát jelentettek. Bár azt sosem gondoltam volna, hogy Szeged, a napfény városa, tényleg ennyivel melegebb − gyakran előfordult, hogy elindultam haza, és mire hazaértem, már határozottan fáztam. Nagyon élveztem, hogy Szeged egy igazi diákváros, rengeteg diákkal, sajátos hangulattal − nagyon kellemes városnak bizonyult… És a kollégium! Én középiskolában nem laktam kollégiumban mert bejártam otthonról, itt pedig az Eötvös Kollégium rendkívüli élmény volt. Olyan közösségbe kerültem, amelyben hasonló érdeklődésű emberek voltak. Kimondottan inspiráló közeg volt.

− És amikor végzett, maradt is az egyetemen…

− Igen, végigjártam a fokozatokat: gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens, egyetemi tanár. Nemrégiben valamilyen telefon-ügyet kellett intéznem, és kérdezte a ügyintéző hölgy, hogy hol és mióta dolgozom. “1978 óta itt, a szegedi egyetemen”; amire egyébként az volt a válasz, hogy “Ugye nem mondja komolyan?”.

− Ez egy igen szép és hosszú időszak, de miként, kinek köszönhetően kezdődött?

− Oktatók meghirdetnek speciálkollégiumokat, amelyeken a normál, elvárt tananyagon túlmenő ismeretek kerülnek elő, és az érdeklődő hallgatók fölvehetik ezeket a kurzusokat. Nos, én akkoriban több ilyenre is jártam, köztük Leindler professzornak egy approximációelmélettel kapcsolatos speciálkollégiumára. Ezeken a speciálkollégiumokon néha megoldatlan problémákat is felvetnek, és egy ott felvetett problémában sikerült előrelépést tennem. Ez jó ajánlólevének bizonyult. A másik ok pedig ami miatt az egyetemen maradás szóba került az az, hogy az egyetemisták számára rendezett  Schweitzer-versenyeken jól szerepeltem.  Az egyetemi képzésnek több célja van, ezek egyike az utánpótlásnevelés, azaz a jövő oktatóit valamilyen formában kinevelni, s ehhez kiváló segítséget nyújtanak a speciálkollégiumok és a versenyek.

− Amelyeken, legalábbis a nemzetközi mezőnyben a múltban sokkal jobban szerepeltünk. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején még egy-egy matematikai diákolimpia első tíz helyezettjéből több is magyar volt (nem is beszélve az egyéb kelet- és kelet-közép-európai diákokról), ma már azonban a kínai, tajvani, szingapúri versenyzők tarolnak…

− Tény, hogy a távol-keleti oktatás nagyon megerősödött az elmúlt évtizedekben, és tapasztalatból tudom, hogy ott a családi háttér is egészen más − nagy figyelmet fordítanak a gyerekek taníttatására. Nálunk a matematikától gyakran az informatika szívja el a jó hallgatókat. Valamikor, amikor még nem volt ekkora szükség informatikusokra, mi már képeztük őket, és valahogy akkor is mindig elhelyezkedtek. Aztán egy idő után nagyon nagy igény lett rájuk.  Egyébként a matematikában is nagyon sok olyan terület van, aminek lehet gyakorlati vetülete. Mi ezért indítottuk be az alkalmazott matematika szakot, amelyben lehet például pénzügyi szakirányt választani, ahol nagyon jó ajánlatokat kapnak a végzett diákok a munkaerőpiactól jóval magasabb fizetésért, mint amit az egyetemen kaphatnának. Van azért, aki az elméleti matematikát akarja művelni, és esetleg oktatni is szeretne – ők maradnak nálunk, többé-kevésbé úgy, ahogy annak idején én. Az egyetemi-akadémiai vonalnál van szabadsága az embernek, azzal foglalkozhat, azt csinálja, amit szeretne, viszont anyagiakban ez a vonal talán kevésbé megbecsült. Ez a fajta szabadság pl. egy biztosítónál biztosítási matematikusként már nincs meg, cserében viszont valószínűleg magasabb az anyagi megbecsülés. Hát, így van ez, a mérlegnek két oldala van…

− Az utánpótlás kapcsán sokan kongatják a vészharangot. A reál tudományokat kevesen választják manapság.

− Sajnos valóban van probléma. Jelenleg tényleg nagyon kevés a jelentkező, legalábbis a régi évfolyamok létszámaihoz képest borzasztóan kevés, de én remélem, hogy a piac ezt majd rendbe teszi. A legnagyobb gond, hogy nagyon kevés a tanár, úgy kell vadászni a kémia-, a fizika-, a matematikatanárokat; ezen mindenképpen változtatni kell, ez elemi érdeke a társadalomnak. És − mi tagadás − az elméleti matematikus sem egy felkapott szakma. Ugyanakkor világszerte sokkal többen foglalkoznak matematikával, mint korábban. Talán kevesebb a zseni, ám mivel több ember fókuszál matematikai problémákra, több eredmény is születik. Régen kevés matematikus volt, szinte mind ismerték egymást, most többen vannak, s bár igazán nagy elmék ritkán születnek, a mostani matematikusok rengeteg problémát oldanak meg. Ez a sok ember nagyon jó matematikát képes csinálni: sok apró dologból erős matematika adódik össze. Természetesen manapság is élnek kiemelkedő gondolkodók akik relatíve sokkal több vagy fontosabb problémát oldanak meg, mint mások – a legkiválóbbnak Terence Taot tartják −, de vannak sokan mások is, akik magasan kiemelkednek, Magyarországon például Lovász László vagy Szemerédi Endre.

− Önnek is föl kell tennem a kérdést, így, a végén, amit Dékány Imre professzornak is föltettem, hogy számos kitüntetés birtokosa, köztük a Széchenyi-díjé, ami a legjelentősebb hazai tudományos elismerés, de vajon ezekhez képest, ezek mellett hol helyezkedik el az Ön értékrendjében a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriumának díja?

− Az országos díjakat kicsit máshogyan élem meg. Ez egy nagyon kedves elismerés, mert azok kapják, akik a szegedi tudományhoz hozzájárultak. A díj talán jelenti, hogy én is tettem valamit a szegedi tudomány nevének öregbítéséért, és ez nagyon jólesik. Jó érzés, amikor ott ismerik el az ember munkáját, ahol él, ahova már betagozódott, ahol otthon érzi magát… Márpedig ez a hely számomra Szeged.

Megjelent a folyóirat 2021. októberi számában