Oroszlán Anikó: „A szabadság a létezésben van”
Viszonylag ritka az olyan színháztörténeti vállalkozás, ami sikeresen ötvözi a (hazai) szakma elméleti és gyakorlati oldalát oly módon, hogy abban az egyes területeket érintő viták, problémák felvetése, tárgyalása is helyet kap. Egy ilyen kötet ugyanis felvállalja annak a kockázatát, hogy az eredmény nagyon heterogén, egymástól elütő műfajú, és talán még színvonalukban is egyenlőtlen szövegek gyűjteménye.
A Jászay Tamás szerkesztette THEALTER 30(+1) című kiadvány a 2021 június végén zajló szegedi, a fesztiválhoz tartozó konferencia anyagait gyűjti egybe, ám a kiadvány némileg más, mint a konferenciakötetek általában: a szerkesztő az aktuális tudományos eszmecsere előadásszövegeinek felsorakoztatásán túl mintha a fesztivál harminc évének és az általa képviselt nézőpont, érték, színházminőség lenyomatát is meg akarná őrizni az utókor számára. Ez többek között onnan is tudható, hogy bár a kötetből néhány, a konferencián szereplő szöveg végül kimaradt, bekerült egy olyan tanulmány (Kelemen Kristóf „A BM tekintete és a hiányzó történetek” című szövege), ami Szegeden élőben nem hangzott el.
A szegedi THEALTER Fesztivál vitán felül jelentős eseménye a magyar színházi szcénának. Ezt nem csak azok tudják alátámasztani, akik az előadásokat élőben is élvezhetik, hiszen az utóbbi pár évben a szervezés kiemelten koncentrál az online jelenlétre és reprezentációra is. Az előadásokat elemző kritikai szekciók, a fesztivál ideje alatt folyton friss blogbejegyzések mind-mind hozzáférhetők az interneten, ahogy e gyűjtemény bemutatója és maga a kötet is a virtuális térben vált közkinccsé. Mindez jele lehet annak a makacs létezni akarásnak, amit Jászay Tamás szerkesztő „csakazértis” imperatívuszként hivatkozik a Szerkesztői előszóban: „a 2022-ben harminckettedik életévébe lépő fesztivál ennyi idő alatt már mindent is megtapasztalt pénztelenségtől értetlenségig, zajos sikerektől hűvös elutasításig, a saját közönség felnevelésétől a fiatal művészek lehetőséghez juttatásáig és még vagy ezer dolgot. Tette mindezt úgy, hogy a történet vége mégis mindig ugyanaz: az évről évre tikkasztóbb nyár kellős közepén a THEALTER diadalmasan megmutatja, hogy nem egyszerűen él, hanem élni akar – és fog is.” (7. o.)
Ugyanezt a szívósságot és kitartást szemlélteti a könyv szerkezetét alakító szellemes metaforasor. A „Síkfutás” fejezetben tapasztalt színháztudósok értekeznek egy-egy általuk kiválasztott témáról, a „Sprint” fiatal szerzők (szegedi doktoranduszok) szövegeit közli, a Gátfutásban a THEALTER-hez köthető alkotók vallanak a küzdelmes gyakorlati folyamatokról, a Maratonban pedig Fuchs Lívia, Nánay István és Imre Zoltán gondosan lejegyzett kerekasztalbeszélgetését olvashatjuk a független előadó-művészet múltjáról és jelenéről.
A korábbaikban már említett egyenetlenség itt-ott feltűnő, ám mégsem zavaró, mert a kötet pont így reprezentálja azt a sokszínűséget, amit a fesztivál egyébként maga is képvisel. A magam részéről jelképesnek gondolom, hogy Kiss Gabriella nyitó tanulmánya a Horváth Mihály Gimnázium közösségi/részvételi előadásairól szól, hiszen ezekben éppúgy megjelenik a rendszeren kívüliség és a folyamatos öndefiniálás kísérlete, mint ahogy az a fesztivál egészére is jellemző. „Ezek a fiatal felnőttek évről évre azt a fésületlenséget viszik színre, ami „az elidőző szemlélés” megéltségének sajátja: harminc percig azt láthatjuk ugyanis, ahogy felelősen gondolkodó emberek önmagukkal játszanak, és narratíváik önmaguk számára sem egyértelmű tudásokat fogalmaznak meg Kié itt a tér? címmel.” (16. o.) Ugyanebben az első blokkban Kérchy Vera Gergye Krisztiánról, Mikola Gyöngyi a pétervári függetlenekről, és Oláh Tamás Nagy József Woyzeckjéről szóló előadása mellett érdekes aspektusként jelenik meg a szociológia (Lencsés Gyula) és a jog (Rihay-Kovács Zita) területe, ami a korábbiakhoz képest egészen más aspektusból vizsgálja a színházi előadást vagy a színház intézményét. Arról sincs tudomásom, hogy bármelyik hazai fesztiválról készült hasonlóan átfogó kontextualizálás és kultúrtörténeti elemzés, mint amilyet Jászay Tamástól olvashatunk.
A kötet figyelemreméltó fejezetét doktoranduszok írásai alkotják, akik kutatásuk elején járva olyan színházi jelenségeket, folyamatokat, alkotókat igyekeznek megragadni, amik mindeddig kevésbé reprezentáltak a magyarországi színháztörténeti diskurzusban. Az írások egy részében az elemzés igénye nem mindig érhető tetten, inkább történeti és deskriptív rögzítését adják a nézői/kritikusi élménynek. Némileg érzékelhető, hogy a témaválasztás több esetben irányítást kapott, de ez egyáltalán nem baj. Hajdu Szabolcs tereinek elemzése (Ferencz Hedvig szövege) analitikus nézőpontjával és érdemi megfigyeléseivel kitűnik a többi közül, de a szakirodalmat/kritikákat összegző (Dudás Róbert, Kabala Zsófia), vagy a személyes rajongásból/nézői élményből (Mohai Aletta) kiinduló írások is jó kiindulópontjai egy-egy későbbi kutatásnak. Szorgalmas szövegek ezek, és még ha a pillanatnyilag kevés új ötlettel vagy kicsit naiv tézisekkel is szolgálnak, mind az eredményes folytatás lehetőségét vetítik elő.
A „Gátfutás” szövegeinél magától értetődő a többféle nézőpont, hiszen ahány műfaj és alkotó, annyiféle módszer. Adorjáni Panna, Kelemen Kristóf, Fábián Péter és Rácz Attila a lehető legpontosabban igyekeznek rögzíteni a saját alkotói tevékenységükkel kapcsolatos folyamatokat, tapasztalatokat. Kelemen szövege a kitűnik a többi közül; nagyon izgalmas, ahogy a múltfeltárást és a teatralitást az alkotáson és a drámaszöveggel való dokumentáláson keresztül összefüggésbe hozza egymással.
A Maraton, amely többek között történeti áttekintést ad a független-előadóművészetek történetéről, mindenképpen kuriózum. Egyrészt viszonylag ritka, hogy átfogó képet kaphatunk a beszélgetésben említett társulatokról, alkotókról és folyamatokról, másrészt az élő beszélgetés úgy tud izgalmas maradni, hogy az olvasóban semmi hiányérzet nincs amiatt, hogy Fuchs Lívia, Nánay István és Imre Zoltán tudatosan tartózkodnak a független és az alternatív fogalmak definiálásától. A szakértők által képviselt három perspektíva (tánc- és mozgásművészet, színikritika és színháztörténet) jól kiegészíti egymást. Szóba kerülnek több mint egy évszázad társulatai, művészei, és bár az út szerteágazó és szövevényes, a beszélgetés végül (talán szimbolikus módon) a THEALTER Fesztivál méltatásában csúcsosodik ki; egy olyan alulról jövő kezdeményezés dicséretében, ami képes volt szabadon, önerőből máig fennmaradni.
Csekély anyagi forrásokkal (vagy azok teljes hiányában) a jövő csöppet sem optimista vagy kecsegtető, de a fesztivál védjegye mindig is a szabadsága marad.
Jászay Tamás (szerk.): THEALTER 30(+1). SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék – MASZK Egyesület, 2022.
Megjelent a folyóirat 2022. novemberi számában