Balia-Nagy Judit: Borvendég Béla, Szeged meghatározó építésze
Borvendég Béla legismertebb munkáinak értékelése igencsak megosztó mind a laikusok, mind a szakemberek szemében. Szeged belvárosában, az Oskola utca rekonstrukcióját és az úgynevezett „Égő arany házat” is Ő tervezte. Előbbinek megítélése a szakembereket osztja két táborra, utóbbi inkább a laikus szegedi polgárok nemtetszését váltotta ki, míg a szakma elismerően beszél róla. Ahhoz, hogy megértsük, miért olyanra tervezte a fent említett utcát és épületet, amilyennek ismerjük azokat, mélyebbre kell ásnunk, meg kell ismerkednünk élettörténetével és munkásságával.
Szakmai életében volt egy különleges év, ami nagy hatással volt rá: Londonban nyílt lehetősége építészként dolgozni és tapasztalatot szerezni. Érdemes élettörténetének keretében erre a rövid időszakra kiemelten fókuszálni.
Élettörténete
Borvendég Béla 1931. október 6-án született Szegeden. Rendkívül büszke volt rá, hogy a modern építészet úttörőjével, a francia Le Corbusier-vel egy napon látta meg a napvilágot. Ezt több írásában is szívesen megemlítette. Nagyon szeretett mesélni szóban is és írásban is. Rengeteg magán jellegű elbeszélése és szakmai értekezése maradt ránk, amiket ízes nyelv használata, jó humora és érdekes, elgondolkodtató mondanivalója miatt is élvezetes olvasni.
Édesapja Borvendég János ácsi származású gépészmérnök, édesanyja Csermák Etelka szegedi születésű tanítónő. Szülei Szegeden ismerkedtek meg, majd 1928-ban házasodtak össze. Budán telepedtek le, 1935-ig egy Bécsi úti bérházban laktak, majd a Mátyás hegyen építettek maguknak házat, amit Borvendég Béla szerint sosem fejeztek be teljesen.
Ennek ellenére, első gyermekük, Béla, Szegeden született a kor elismert szülész- és nőgyógyász professzoránál, dr. Batizfalvy Jánosnál. Ez anyai nagyapjának a kérése volt.
Két további gyermekük született még: 1933-ban Ilona, aki később vegyésznek tanult, majd angolt tanított; és 1935-ben János, akiből orvos lett és Írországban telepedett le.
Borvendég Béla a budapesti Lajos utcai községi elemi iskolába járt, majd az Árpád Gimnáziumban érettségizett 1950-ben. Tíz évig hegedült; édesapja muzsikusnak szánta. Lánya, Borvendég Eszter elmondása alapján, Borvendég Béla gyönyörűen hegedült és egész életében fontos szerepet játszott a zene. Érdekes megfigyelni, hogy sok írásában is a zenében használatos szófordulatokkal, hasonlatokkal élt. Mindennek ellenére Borvendég Béla mégis az építészetet választotta. 8301 című írásában világít rá arra, hogy Őt valójában mindkét pálya vonzotta, ám az egyik barátjától kölcsön kapott, Le Corbusier által írt Az új építészet felé című könyv hatására döntötte el, hogy ha fölveszik, akkor építész lesz. És még az érettségi évében felvették a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára. Önéletrajzában megemlíti azon professzorainak a nevét, akik későbbi szakmai fejlődésére különösen nagy hatással voltak: Csonka Pál, Major Máté, Pogány Frigyes, Weichinger Károly és Fecskés Tibor. Diplomatervét a Reischl Antal vezette Lakóépület Tervezési Tanszéken készítette. Diplomáját 1955-ben vehette át. Négy évvel később fölvették a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) Mesteriskolájába, melynek igazgatója akkor Granasztói Pál volt. Borvendég Béla mestere pedig dr. Böhönyei János lett.
Friss diplomásként a fővárosban nem kapott állást, végül az önálló munka ígéretével, a Szegedi Tervező Irodában helyezkedett el 1955. augusztus 1-jén. Itt egy évig főleg lakóépületek és iskolák tervezésével foglalkozott. Csongrádon és Kecelen 8 tantermes általános iskolát tervezett. 1957-ben készítette el a szegedi Oskola utca és a Dóm környékének részletes rendezési és beépítési tervét. Ezen munkáiért 1960-ban Ybl-díjjal jutalmazták.
Borvendég Béla a következőként ír az Ybl-díjról: „Minthogy az építészetet művészetként a diktatúra törölte az étlapról, építészeti alkotást Kossuth-díjjal elismerni egészen a rendszer haláltusájának utolsó napjáig- 1986-ig- nem is lehetett. A legmagasabb elérhető építészeti elismerés az az Ybl-díj volt, amit az építésügyi miniszter adományozott és a MÉSZ székházában évente adott át az építészeknek….” Soraiból kiolvasható, hogy Borvendég Béla milyen nagy szakmai elismerésben részesült még harmincéves kora előtt. Talán ez is hozzásegítette Őt ahhoz, hogy egy évvel később többedmagával lehetőséget kapjon kiutazni Londonba és ott egy év szakmai tapasztalot szerezzen.
A londoni egy év története
Az 1960-as években összesen 18 építésznek nyílt alkalma arra, hogy „munkavállalásos tanulmányúttal” Londonban szerezhessen külföldi szakmai tapasztalatot. Borvendég Béla visszaemlékezéseiben az alábbi listát állította össze a kiutazók névsoráról:
I. csoport: 1961-62: Borvendég Béla, Kiss Dénes, Párkányi Mihály, Brjeska István
II.csoport: 1962-63: Balogh István, Hófer Miklós, Kuba Gellért, Vajna János
III.csoport: 1963-64: Callmayer Ferenc, Gulyás Zoltán, Jurcsik Károly, Tokár György
IV.csoport: 1964-65: Böhönyei János, Böjthe Tamás, Gáspár Tibor, Láng Tivadar
V. csoport: 1965-67: Emődy Attila
VI. csoport: 1967: Vedres György
Idősebb Hübner Tibor építész, az Általános Épülettervező Iroda (ÁÉTI) egykori igazgatója és Goldfinger Ernő közös ötlete volt fiatal magyar építészek alkalmazása Goldfinger Ernő londoni székhelyű építészirodájában. Erre azért is gondoltak, mert ez az iroda, az 1950-es évek második felében egyre nagyobb megbízásokat kapott és a magyar építészeket jól képzettnek; közülük is a fiatal, de már nem pályakezdőket tartották a legalkalmasabb munkaerőnek. Ez előnyös volt az angol félnek és egyben óriási lehetőség az adott építésznek; mindemellett Magyarországot is kedvező színben tüntette fel politikailag. A program elindításában dr. Szabó János, az akkori építésügyi miniszter helyettes és MÉSZ elnökségi tag, rendkívül sokat segített. A két ország építészeti szakmai szervezete, a RIBA és a MÉSZ közötti megállapodásban rendezték ezt a kapcsolatot. A kiutazókért a szakmai felelősséget a MÉSZ, a politikait a munkahelyeik személyzeti osztályai vállalták.
Az angliai munkavállalási lehetőséget a MÉSZ hirdette meg az első évben és az erre beérkezett pályázatok közül választották ki az egymás utáni években kiutazókat szakmai előéletük és angoltudásuk alapján. A kiutazó építészek közül nyolcan már az angliai utazást megelőzően Ybl-díjasok voltak, heten pedig utána vehették át ezt a megtisztelő elismerést. A nyelvtudást az angol követség és Hübner Tibor mérte fel. Goldfinger Ernő a szakmai önéletrajzok alapján döntötte el, ki hol fog dolgozni Angliában. Egy-két építészt a saját irodájában helyezett el, míg a többieket személyes kapcsolatai révén baráti magánirodákhoz, illetve a London County Council-hez (LCC) küldött.
Ez utóbbi helyen kapott munkát Borvendég Béla is. Közvetlen főnöke egy 1945-ben emigrált magyar, Mr. Laslo Moholy volt, aki első feladatként a helyi építési szabályzat gondos átolvasását adta. Ezáltal alkalma nyílt Borvendég Bélának akklimatizálódni, megismerni a helyi szokásokat.
London 1961-ben már tízmilliós nagyváros volt. Grófság (angolul County), melyben minden kerület önálló helyi önkormányzattal rendelkezett. A II. világháborút követően a háborús pusztítások miatt kialakult lakáshiány rendezése és az elavult városrészek újjáépítése céljából hozták létre a Lakás és Önkormányzati Ügyek Minisztériumát, ami a helyi önkormányzatokkal együttműködve nagyszabású lakásépítési programokat indított el Anglia szerte. A programot a kormány jelentős lakbér hozzájárulással támogatta, a munkák megszervezése az önkormányzatok feladata volt. A tervezési munka döntő része az LCC saját tervezőirodájában zajlott.
Több száz építész dolgozott ott „A Tanács Építésze”, Mr. Hubert Benett beosztottjaként. Tervezőként minden terven az ő neve szerepelt, a rajzpapírokra ezt előre rányomtatták.
Az irodában külön részleg foglalkozott a tipizálással, az iskolákkal, a városrendezéssel, stb. A szervezet önköltségi elv alapján működött. Az osztályok pontosan kimutatták a ráfordítást, ami nem lehetett több, mintha a munkával magánirodát bízott volna meg a Tanács.
Borvendég Béla visszaemlékezésében megemlíti, mennyire elámult az angolok emberséges hozzáállásán az egész tervezési folyamatot tekintve. A szociális célzatú lakás programot úgy alakították ki, hogy az önkormányzati támogatással épített bérlakások lakóit a jövedelmükhöz mérten szociális lakbértámogatásban részesítették. A lakások alaprajzát a tanács funkcionális normái határozták meg, amelyeket gyakorlati tapasztalatok gyűjtésével és elemzésével alakítotottak ki. A lakások elrendezése a tényleges életformához is igazodott: eltérő alaprajzot kaptak a kiskorú gyermekeket nevelő családok, mint az idősebb lakók. Utóbbiak számára földszintes vagy legfeljebb egyemeletes lakóházakat építettek. Az apró részletekre is körültekintően odafigyeltek a tervezés során. (például az ablakkönyöklő magasságát úgy határozták meg, hogy az ágyból fekvő is kiláthasson rajta, de ne lehessen kiesni…)
Borvendég az építési szabályzat olvasása közben döbbent meg azon, hogy az angol hatóságok feltételezik, hogy az emberek okszerűen viselkednek, ilyennel korábban magyar előírásokban soha nem találkozott. További nagy hozzáállásbeli különbséget is felfedezett a két nemzet között. Magyarországon azt tapasztalta, hogy aki késett, azt a főnöke az ajtóban várta és hangosan megdorgálta mindenki füle hallatára, ezzel szemben Londonban a főnökük inkább később érkezett, mint a legkésőbben bejáró beosztottja, hogy elkerülje ezt a kellemetlen szituációt és csupán annyit említett meg az illetőnek, hogy ha még egy kicsit később kell miatta beérkeznie, akkor nem lesz ideje rendesen elvégezni a munkáját.
Az évi minősítések pedig úgy zajlottak az LCC tervezőirodájában, hogy egy dolgozót behívtak egy bizottság elé, akik nem lehettek a közvetlen főnökei vagy kollégái. Megkérdezték tőle, hogy elégedett-e a munkájával és annak környezetével, majd szakmai kérdéseket tettek fel és megnézték a rajzait. Végezetül burkoltan érdeklődtek afelől, hogy magasabb fizetés reményében váltana-e munkahelyet. Pár hét múlva mindenki zárt borítékban megkapta a fizetésemeléséről szóló tájékoztatást. Ez akkoriban egy magyar ember számára szinte hihetetlennek tűnt.
Borvendég Bélát többen is megkérdezték, hogy miért jött haza, miért nem maradt kint Angliában. Egyrészről nem szerette volna bezárni ezt a lehetőséget az utána kiutazni készülő kollégák számára, másrészt úgy érezte, hogy az Angliában megszerzett tapasztalatait tovább tudná adni Magyarországon, mintegy útmutatásként szolgálva az építész kollégáknak. Szerette volna megmutatni nekik azt, amit saját bőrén tapasztalt, hogy létezik emberséges munkahely, olyan, ahol támogatják a munkavállalók fejlődését és egy egész apparátus áll a siker érdekében. Tisztában volt vele, hogy ezt az akkori Magyarországon nem lehetett teljes mértékben megvalósítani, de azt hangsúlyozta, hogy törekedni kell rá. Saját szerepét inkább ebben látta, mint a tervezésben.
Még egy érdekes dolgot megemlített az okok között, amik miatt a hazatérés mellett döntött. Leírta, hogy egy nyelvet kifogástalanul meg lehet tanulni, de az ember soha nem fog tudni azon a nyelven gondolkozni, csak a sajátján.
Ismét Magyarországon
1962. nyarán Borvendég Béla eldöntötte, hogy hazajön Magyarországra, ám előtte kevés megtakarított pénzéből egy hónapig Franciaországban és egy hónapig Olaszországban utazgatott. Október végén egy fillér nélkül érkezett Szegedre, és egy novemberi napon besétált a Szegedi Tervező Irodába, kollégái legnagyobb döbbenetére, és belevetette magát a munkába: műteremvezetőként dolgozott. 1965-ben főmérnökké, később műszaki igazgató-helyettessé léptették elő.
Vezetői működése időszakában a Szegedi Tervező Vállalat (1970-től DÉLTERV) elsősorban lakás és lakótelep tervezéssel foglalkozott. Később nagy ipari létesítmények és kutatóintézetek tervezésével is megbízták őket. Az előbbiek közül említést érdemel a szegedi Pick szalámigyár rekonstrukciója és bővítése, a Gyulai Húskombinát rekonstrukciója és új húsüzeme, az utóbbiak közül pedig a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai központja és a szegedi valamint a szentesi növénynemesítő intézet.
A vállalat számos városrendezési tervet készített, így Szeged általános városrendezési tervét. Az ezekhez tartozó oktatási és nevelési létesítmények és a teljes műszaki infrastruktúra megtervezése is az ő feladatuk volt.
1976. és 1980. között a MÉSZ két Mesteriskola ciklusában működött közre mesterként. Két elismert szegedi építész is a tanítványa volt: Palánkai Tibor 1976-78-ig és Sipos György 1978-80-ig.
1988-ban vonult nyugdíjba, ez rendkívül megviselte, sok tervét megsemmisítette; azután később, idősebb korában igyekezett rendszerezni emlékeit.
1990-ben Szegeden az MDF polgármester jelöltje volt. Képviselőként a Városfejlesztési- és Környezetgazdálkodási Bizottság elnökeként tevékenykedett 1994-ig. 1991-ben kidolgozta a város középtávú fejlesztésének előzetes koncepcióját; jelentős szerepet vállalt a Szegedi Szabadtéri Játékok elavult nézőterének korszerű, szétszedhető rendszerű szerkezetre történő lecserélésében; illetve a központi szennyvíztisztító telep első építési ütemének előkészítésében. 1994-ben visszavonult a helyi politikától.
Ugyanebben az évben b+e Építészeti és Városfejlesztési Bt. néven bejegyzett tanácsadó céget alapított.
Feleségével, Szathmáry Gyöngyi szobrászművésszel, az 1960-as évek közepén ismerkedtek meg, két közös lányuk született: Eszter és Zsuzsa. Eszter belsőépítész lett és Chicagoban él, Zsuzsa pedig a filmes szakmában helyezkedett el és Budapesten él a családjával. Feleségével 1997-ben elváltak, a 2000-es években visszaköltözött Budapestre. Az Építészfórumon rendszeresen jelentek meg írásai.
- február 1-jén hunyt el.
Szakmapolitikai tevékenységei
Tervezési munkája mellett, ahogy azt a londoni év hatására elhatározta, igyekezett tenni az építészek helyzetének javításáért, amiben tapasztalata és természetes diplomáciai képességei is segítették.
Még 1956-ban Fecskés Tibor ajánlására vették fel a MÉSZ tagjai közé. 1962-ben a Közgyűlés beválasztotta a Szövetség vezetőségébe. Innentől 1987-ig fontos tisztségeket töltött be a Szövetségben.
Két cikluson át a MÉSZ elnökeként tevékenykedett. A Mesteriskola státuszának tisztázása és az Építész Kamara létrehozásának az előkészítése is az Ő vezetéséhez fűződik.Továbbá sikerült elérniük azt is, hogy a kormányzat az építészetet művészetként is elismerve ismét adományozzon Kossuth-díjat az arra érdemes építészek kitüntetésére. Mindemellett megalapították a Csonka-plakettet, a Kotsis-plakettet és a MÉSZ aranyérmet abból a célból, hogy a MÉSZ-nek lehetősége legyen a legjobb építészeti eredményeket minden külső befolyástól mentesen elismerni.
Fontos feladatuknak tartották a szakma külföldi kapcsolatainak erősítését annak érdekében, hogy ellensúlyozni lehessen a politikai rendszerből fakadó elszigeteltséget. Ebben az időben sikerült elérni, hogy Dr.Böhönyey Jánost az UIA (Union International des Architects) elnökhelyettesévé válasszák. Borvendég Béla alapító tagja lett az UIA Szakmagyakorlási Bizottságának. Sikerült elindítani egy magyar-amerikai „internship” programot, melynek révén fiatal magyar építészek dolgozhattak amerikai praxisoknál.
1999-ben a MÉSZ örökös tiszteletbeli elnökévé választotta és megbízta a kezdeményezésére létrehozott Architecta Hungarica című online folyóirat és adatbázis főszerkesztői tennivalóinak ellátásával. 2000-től képviselte a MÉSZ-t az UIA Professional Practice Commission nevű központi munka szervében.
Több külföldi tanulmányúton is alkalma nyílt résztvenni. Az UIA támogatásával egy hónapig az USA tervezési praxisainak működését és az ottani építészképzést ismerhette meg. Az itt összegyűjtött tapasztalatait 1987-ben megírta Építészeti gyakorlat és építész irodák az USA-ban címmel.
Emellett a világ számos országába eljutott tanulmányútjai során.
Legfontosabb saját tervezésű munkái
1955-ben tervezte egyik első saját tervezésű épületét; Kecelen, egy 8 tantermes általános iskolát.
1957-ben Csongrád külterületén tervezett egy szintén 8 tantermes általános iskolát. Az iskola azért a város szélén került elhelyezésre, hogy ne kelljen a gyermekeknek kilométereket gyalogolni a zsúfolt belvárosi iskolákba. A rendelkezésre álló telek szélessége mindössze 42 méter volt, hosszanti méretét viszont a szükségleteknek megfelelően lehetett alakítani. Ez az adottság a szokásostól eltérő alaprajzi megoldáshoz vezetett. A közös használatú helyiségek az utcával párhuzamos épületrészben lettek elhyelzve, míg a tantermek és az étterem az előbbire merőleges szárnyakban kaptak helyet. Ily módon a tantermek előtt három oldalról körülhatárolt belső udvarok alakultak ki, ami az oktatáshoz szükséges nyugodt környezetet, jó idő esetén a kinti tanítás lehetőségét is biztosította.Az épület részben alápincézett, egy emeletes.
1959-ben készítette Borvendég Béla az újszegedi Odessza városrész részletes rendezési és beépítési tervét. A korábbi Ládagyár környékének beépítése 1962-ben kezdődött el, az új városrész ugyanebben az évben kapta testvévárosáról az Odessza-lakótelep nevet. A Ládagyár végül 1973-ra Szőregre települt.
1959-61. között épült fel a Korányi rakparton álló hétemeletes lakóháza: a Sellő-ház. Nevét a Tiszára néző homlokzatán elhelyezett sellőt ábrázoló bronz plasztikáról kapta. Ez a homlokzat teljes egészében a Zsolnai Kerámiagyár kék színű, kissé plasztikus felületű mázas kerámiaburkolatot kapott. A hatalmas kék felületével és Makrisz Agamenon görög származású szobrászművész előbb említett alkotásával az épület aTisza part látványos eleme lett.
1960-ban tervezte a szegedi Belvárosi Temetőben a ravatalozó épületét. A tervezési program 3 ravatalozó helyiség létesítését irányozta elő az azokat kiszolgáló gazdasági helyiségek kialakításával. Az épületben gyakran párhuzamosan zajló búcsúztatók miatt a vizuális és az akusztikai elválasztásra is nagyobb hangsúlyt fektettek. A ravatalozó helyiség kis méretéből adódóan bent csupán a közvetlen hozzátartozók férnek el, míg a gyászolók a tornácon gyülekeznek, ezért szükségessé vált a külső és belső terek teljes egymásba nyitása, amiket toló üvegfal alkalmazásával oldották meg. A rendelkezésre álló anyagi keret igen szűkös volt, ezt a tervezéskor szintén figyelembe kellett venni.
Az Oskola utca és a Dóm tér környéke
A II. világháborút követően Szegeden is lakás- és intézményhiány lakult ki, amit a finanszírozás szűkössége miatt csak az 1950-es években kezdtek el orvosolni. Akkor is a legolcsóbb lehetőségek megtalálásának célja vezette a szakembereket és a városvezetőket abban, hogy elkészítsék „Gazdaságos lakásépítési lehetőségek feltárása a Belvárosban” című tanulmányt. Azért fókuszáltak inkább a belvárosi részekre, mert ott már korábban kiépült a megfelelő infrastruktúra, szemben más városrészekkel, ahol ez még váratott magára. A vizsgálódásuk eredményeképpen kevés bontással, a belvárosi telkek tömbbelsejében kívántak új épületeket emelni, illetve a meglévő lakóépületekre emeletráépítéssel szerették volna a lakásszámot növelni. Az előbbi megoldás az utcaképet nem igazán változtatta meg, míg az utóbbi igen jelentősen.
Ilyen előzményekkel írtak ki országos tervpályázatot a szegedi Oskola utca és Dóm környékének rekonstrukciós tervének elkészítésére. Az első díjat Borvendég Béla 1957-ben készített munkája nyerte el. Fontos szempont volt az Oskola utca műemléki épületeinek megtartása. Ezt a nyertes pályamű is tiszteletben tartotta. Az egykori Török-házat kiemelte azzal, hogy az Oskola utca páros oldalára tervezett épületeket lépcsőzetesen visszaléptette. A városvezetésnek azonban nem tetszett ez a megoldás, így a lakóépületek utcafrontja egy enyhe ívet követve épült meg.
1960-64. között tervezte az Oskola utca 8-10-12-12/a-14. szám alatti lakóházakat. Ezekben kettő és fél szobás, konyhával és fürdőszobával, külön WC helyiséggel felszerelt lakások kaptak helyet. Az Oskola utca 18. szám alatti lakóépületet 1967-ben főmérnökként tervezte, K. Szabó S. nevű tervezővel közösen. A 15 lakásos épület földszintjén üzlethelyiségeket alakítottak ki, mellettük egy átjáró vezet az udvarba. Az első és második emeleten 6 darab két szintes lakás, ezeken a szinteken még további egy szintes lakások, míg a legfelső emeleten csupán egy szintes lakások lettek kialakítva.
Az Oskola utca 8. szám alatti lakóház megtervezésére 1963 tavaszán kapott megbízást Borvendég Béla. A földszinten üzlethelyiséget és egy átjárót kellett kialakítania. Érdekesség, hogy a közeli művészeti iskola számára tervezett az átjáróba kirakatokat, ahová alkotásaikat ki tudták helyezni. Az elbontott épületből megtartott bőgős hajó orrát idéző faragvány az átjáró melletti pillér elé helyezve állít emléket az egykori vízenjáróknak.
Sokan nehezményezik azt, hogy Szeged egyik legrégebbi utcájának egyenes vonalát ezzel a döntéssel drasztikusan megváltoztatták és az árvíz pusztításait túlélt régi házakat eltüntetve önkényesen kiradírozták a Palánk még történetiséget sugárzó, egyedi arcát. Ez egy igen kényes téma, amire az alábbi történeti áttekintés is rámutat.
Az Oskola utca rekonstrukciójának egyik sarkalatos pontja volt a Török-ház sorsa. A korabeli szakemberek egyöntetűen műemléknek nyilvánították, különös tekintettel a valószínűsíthetően 17. században emelt pinceboltozatára. Kivétel nélkül a Török-ház megtartása mellett kardoskodtak és olyan szaktekintélyek is kiálltak mellette, mint Szeged akkori főmérnöke, Pálffy-Budinszky Endre és Bálint Sándor professzor. 1964. június 25-én a tanácsi Műemléki Albizottság egyhangúan állást foglalt a Török-ház megóvása mellett. Vendégként a hazai műemlékvédelem szaktekintélyei is részt vettek: Dercsényi Dezső Herder-díjas művészettörténész és Granasztói Pál Ybl-díjas építészmérnök.
Mindennek hatására Trautmann Rezső az akkori építésügyi miniszter megtiltotta a szóban forgó műemlék bontását.
A városvezetők azonban úgy vélekedtek, hogy Szeged városának szocialista fejlesztését gátolják a fent említett szaktekintélyek szerintük maradi gondolkodásukkal. „Fellazítók” fedőnéven a titkosrendőrséggel megfigyeltették és lehallgattatták őket. Végül Apró Antal a Minisztertanács korábbi elnökhelyettese pecsételte meg kapcsolatai révén a Török-ház sorsát. (Péter László irodalomtörténész 2004-ben a Tiszatájban közölt írásában bogozza ki ezt a szövevényes történetet[1].)
Az akkori politika sajnos jóval nagyobb erőkkel bírt, mint a kor szaktekintélyei, akik együttes erővel sem tudták megvédeni Szeged akkori legrégebbi épületét. Borvendég Béla Oskola, lecke és okulás. Apokrif dokumentum kollázs című írásában írja meg saját gondolatait a Török-ház lebontásával kapcsolatban. Ebből kiderül, hogy ő sem támogatta a Török-ház elbontását és érezteti, hogy az épület megtartását leginkább hangoztató szakembereken, Pálffy Budinszky Endrén és Bálint Sándoron bosszút állt az akkori politikai vezetés.
A Török-házat 1965. márciusában bontották el, olyan gyorsan, hogy a Móra Ferenc Múzeumot sem értesítették erről, és így elmaradt az épület szakszerű dokumentálása.
A valaha a Roosevelt tér és Oskola utca sarkán álló, az 1800-as évek elején Vedres István által tervezett Schäffer-ház is hasonló sorsra jutott. 1965 nyarán a Szegedi Tervező Vállalat pályázatot írt ki ennek a sarki teleknek a beépítésére. Ekkor még az épület elbontása szóba sem került. A városvezetők eredetileg egy 20 emelet magas épületet kértek, ami a Stefánia felől eltakarja a Fogadalmi templom tornyait. Borvendég Béla tervjavaslata nyerte meg a pályázatot, amelyben a már csak 15 emelet magas toronyház a Schäffer-ház megtartásával, amögött helyezkedett el. Az akkori műemlékvédelem a műemléki épületek átépítését is tiltotta, ezért a tanács elérte, hogy a Schäffer-ház lekerüljön a műemléki listáról és így az egyszerűség elvén lebontatták.
A megépült „Égő Arany Ház” végül kilenc emelet magas lett. Az épületet objektíven értékelni azonban, mint minden más művészeti alkotást, csupán egy előre meghatározott szempont-rendszer alapján lehetséges. Megérteni és megismerni az épületet kívül és belül, az alkotó szándékainak megismerése után könnyebbé válik. Tanulságos ezért elolvasni Borvendég Béla “Az Alföld köve” című írásában az „Égő Arany Ház” tervezéséről írt visszaemlékezését:
…A húszemeletes megtervezésére tehát befutott a megbízás. A szállítási határidőt a megrendelő olajosok kurtára szabták. Minél hamarabb költözni akartak, ha már egyszer Szolnokról ide parancsolták őket. A tervezéssel azonban nyögvenyelősen haladtam. Nem mintha lehetetlen lett volna valamilyen tetszetős formájú tornyot kitalálni. Akadt ötletem nem is egy. Ám az adott helyen ekkora ház mindenképen elefánt lett volna a porcelán boltban. Ezt akkor már a londoni City balsorsából is megtanultam. Alkudni próbáltam hát. A tanácselnök helyettes azonban tizenöt emelet alá nem ment. Nem volt hozzá mersze. Végül úgy döntöttem, hogy hazárd módon még kérek lapot. Azaz a tizenöt emeletes változat mellett stikában készítek egy olyan tízemeletes változatot is, melyben ugyanannyi lakás lesz, mint az előzetesen már elfogadott toronyban, ez ráadásul széles választékot is nyújt, a garzontól a három és félszobásig. (Tapasztalatból tudtam, hogy ilyesmire az önálló döntéstől ódzkodó bürokraták általában rá szoktak harapni.) Tömege olyan változatos, olyan erőteljesen tagolt lesz, hogy valamiként mégis csak felidézi környezete örökölt léptékét. Felületeinek tagolása pedig a Dóm tornyainak jellegzetes tégla-kő architektúrára utalnak. Az utolsó tervbírálatra a megbízók már lazán vonultak fel. A húszemeletes változatot ismerték, elvben már elfogadták. Most is bólintottak. Ekkor azonban váratlanul kiterítetem eléjük az alacsonyabb változatot. Elmagyaráztam töviről hegyire mindent. Láttam: zavarba jönnek. Nem is igen értik. Főnökük türelmetlenül félbeszakít: Mondanám meg röviden, mi a lényeges különbség a két változat közt. – „Nos mind kettőben ugyanannyi a lakás, de az alacsonyabban nagyobb a választék és az építési költség valószínűleg fele a másiknak”. Egymásra néztek és tüstént döntöttek. Nyertem! A végleges terv a bemutatotthoz képest már nem sokat változott. Egy emeletet azonban valahogyan még sikerült lealkudjak. A megyei pártbizottság, és főként KM első titkár – mint utóbb hallottam – dúlt fúlt, de úgy döntött direktben nem lő vissza. Az épület függőleges teherhordó szerkezete egyedileg tervezett előgyártott vasbeton váz, a vízszintes pedig kereskedelmi forgalomból beszerezhető ugyancsak panel rendszer lett. A határoló falak az akkoriban járatos üreges téglából készültek, amire mezőtúri téglaburkolat került. Valójában klinker téglát szerettem volna használni, ennek sötét színe jobban illett volna az épület kemény formáihoz, és persze a közeli Dóm térhez is. Akkoriban azonban ilyet nálunk már nem lehetett kapni. Az ablakokat viszont sikerült egyedileg legyártatni. A házat az építtető az akkor dívó pátosszal „Égő Arany Ház”-nak nevezte el. Közönségsikert persze az új ház nem hozott. A legtöbb ember ugyanis nem a szemével, hanem az akaratával lát. Azt látja szépnek, amit a sugallatok szerint annak kell lásson. Ilyen ösztönzést a közönség azonban sem akkor, sem később nem kapott. A pártvezetés a trükkömet soha nem bocsátotta meg. A műemlék bontásért neheztelőket tehát meghagyták abban a hitben, hogy az a szörnyűség a tervező lelkén szárad. A valóságos történetet pedig még kiszivárogtatni sem lehetett. Hogy a ház és a templom közt lelki rokonság van, nem vették észre. Ahhoz a házat és tornyot egyszerre és együtt kell látni, és nem csak nézni. Ehelyett inkább megszokták, mint a sánta a botot. Manapság pedig ilyen szellemi kalandra már senki sem vállalkozik. Ráadásul – amikor a kommunista rendszer összeomlását követően már el lehetett volna mondani az igazságot – éppen bedobtam a kalapomat a helyi politika ringjébe, „liberalista” ellenfeleim a házra mutogatva egyszerre minősítettek városkép rombolónak, és kommunista mameluknak. Nekem azonban ez a házam mégis az egyik „kedvencem”. (Már mondtam: nem ez a megfelelő szó) Ha arra sétálok el-el nézegetem. Örömmel jelentem: kutyabaja. A tégla színe sötétebb, érettebb lett. A mélyöblű étkezőloggiákra össze-vissza redőnyöket szereltettek a lakók. Olcsó, műanyagból valót. Sikító fehér színűt (Bízom benne, hogy hamar tönkreteszi a tűző nap.) Ahová szobrot szerettem volna tétetni, telefonfülke került. Az intim hangulatú presszót kommersz étteremmé alakították át. Az egykor nagy gonddal megtervezett belsőből semmi nem maradt. A nyugati végfalon azonban ma is ott ormótlankodik a hatalmas pléh fáklya, amit a presszós cég annak idején a hátam megett szereltetett oda, hogy az abban lobogó gázláng örök mécsesként hirdesse a szocialista iparosítás diadalát, de ami soha meg nem gyulladt mégsem, mert a tűzoltóság nem járult hozzá. (He-he-he. Szerk.) De a végfal alá tervezett árkád az Oskola utca – melynek keleti házsorát szintén én terveztem – a Dóm tér előre hozott északi kapuja. Az, aminek szántam. És a ház elé ültetett „hézagpótló” fa óriásivá nőtt azóta. Valódi és természetes ellenpontja a déli homlokzat kubisztikus keménységének. Pontosan úgy, ahogyan immár több mint harminc éve elgondoltam. Meglehet, hogy az Égő Arany Házat a Szögedi Nemzet igazán soha nem fogja szeretni. (Azt hiszem a házaknak is meg van a maguk sorsa.) Inkább csak megszokják, tudomásul veszik. Kár, mert értük kínlódtam vele, vállaltam utána is a politika packázását. És hitem szerint ma is érvényes, jó és becsületes ház. Lényege kora, és a szándékos rongálások ellenére sem változott Egészségesen áll a Roosevelt tér sarkán. És bizonnyal állni fog akkor is, amikor már az egykori zsebdiktátorok évadjára is csak úgy emlékszik, aki még emlékszik, mint valamilyen nyomasztó, zavaros álomra
A Nádor utcai 75 férőhelyes óvodát és lakóépületet 1964-ben tervezte Kocsis Bélával közösen.
1970-ben Hódmezővásárhely kertvárosi részének egyik saroktelkén sorház-szerűen sorolt műtermes művészlakásokat tervezett. „A három ház összefogott tömegét a félnyeregtetők ritmusa teszi karakteressé.”
1970-ben Mártélyon az Erdő Felügyelőség kirendeltségét és vendégházát is megtervezte.
1990-ben a Szegedi Fogadalmi Templom oldalában a Klebelsberg kriptához vezető lejáratot Borvendég Béla tervezte, amely harmonikusan illeszkedik a környezetéhez.
1992-ben Nagymágocson II. világháborús emlékművet tervezett. Ez az építészeti alkotás Borvendég Béla volt feleségének, Szathmáry Gyöngyi szobrászművésznek a munkáját veszi körül.
1994-ben Kisteleken a II. világháború hősi halottjainak emlékművét emelték Borvendég Béla tervei alapján.
Mindenképpen maradandót alkotott nemcsak épületeivel, hanem az úgynevezett szakmapolitikai működésével is. Angliából hazatérve szeretett volna tenni az építészek munkájának támogatásáért és az építészek elismeréséért, amiket kollégáival együtt sikerült is megvalósítania.
Épületein fellelhető, hogy a tégla használatát jól ismerte és szívesen alkalmazta. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy ezt is a Londonban eltöltött gyakorlati ideje alatt sajátította el igazán. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy ilyen, Szeged belvárosának városképét meghatározó épületek tervezésével bízták meg, illetve tervpályázatokon nyerte el azokat. Így ma Szeged Palánk városrészében sétálva az ő szellemi hagyatékával találkozhatunk lépten-nyomon; és e sorokat olvasva, immáron egy kicsit jobban megismerve a tervező szándékát, illetve a kor politikai körülményeinek tükrében, újraértékelhetjük a látottakat.
Felhasznált irodalom és média:
Balia-Nagy Judit: „Akik hazajöttek…” XX. századi szegedi vonatkozású jelentős építészek, akik külföldön szerzett tudásukat Magyarországon kamatoztatták: Snopper Tibor és Borvendég Béla. Kézirat, készült a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozata támogatásával, Budapest, 2016-2017.
Borvendég Eszterrel folytatott beszélgetés
Borvendég Béla írásai: Szatmári Dalma őrzi a hagyatékát
In: https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/szeged/szeged_tortenete_5/index.htm (2023.02.14. 10:00)
In: https://www.delmagyar.hu/anno/2021/09/ego-arany-kihunyt-emlekek (2023.02.13.18:30)
In: hIn: ttp://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/18820/1/tiszataj_2004_008_069-072.pdf (2023.02.13.18:30)
Csontos Györgyi és Csontos János filmje: Mesterek a kortárs magyar építészetből: In: https://www.youtube.com/watch?v=rk13N6bH7Bc (2017.01.08. 15:59)
Megjelent a folyóirat 2023. márciusi számában
Jegyzetek
[1] Péter László: A Török Ház sorsa. In: Tiszatáj, 2004. augusztus, 69-72. o.