Miklós Péter: „A költészet volt élete legbensőbb öröme”

Hatvan éve hunyt el Sík Sándor

Szeptember végén emlékezett meg a magyar katolikus közösség, valamint a hazai és a szegedi művelődéstörténet Sík Sándor halálának hatvanadik évfordulójáról. A katolikus pap, piarista szerzetes, költő, műfordító, irodalomtörténész a két világháború között Szegeden élt, s az egyetemen a magyar irodalomtörténet professzora volt. Ebben a tanulmányban – életútjának rövid áttekintése után – a halálakor megjelent nekrológok és pályaképek – Ungvári Tamás, Rónay György, Ijjas Antal, Megyer József, Péter László és Ortutay Gyula írásai – kerülnek bemutatásra, mint lezárt életművének első kortársi értékelései és értelmezései, egyben mint munkássága recepciótörténetének fontos momentumai.

Sík Sándor (1889. január 27. – 1963. szeptember 28.) zsidó családból származott, szülei azonban még születése előtt katolikus hitre tértek. Középiskolai tanulmányait Budapesten, Vácott és Kecskeméten folytatta. 1903 nyarán lépett be a piarista rendbe, hét évvel később pedig magyar–latin szakos tanári oklevelet és bölcsészdoktori címet szerzett. 1910-ben tett ünnepélyes szerzetesi örökfogadalmat (rendtagként a védőszentjéül – pedagógusi hivatása kifejezéseként – Szent Imre herceget, a magyar fiatalság mennyei patrónusát választotta), 1911 júniusában pedig pappá szentelték a váci székesegyházban. Ezt követően a budapesti piarista gimnáziumban tanított, ahol egyik kedves tanítványa volt Szerb Antal író, irodalomtörténész is. 1929 és 1944 között a szegedi egyetemen a magyar irodalomtörténet professzora. 1945-től 1947-ig az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöke, 1947-től a piarista rend magyarországi tartományfőnöke, 1946-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Irodalomtörténészi munkásságáért 1948 márciusában – az elsők között – megkapta a Kossuth-díjat.

Szegedi professzorsága idején Sík Sándor gyakran kirándult hallgatóival: hosszú sétákat tettek például a város melletti Árpád-kori gyökerű, színmagyar népességű, archaikus hiedelemvilágát, társadalom- és településszerkezetét őrző Tápéra. Emellett  sokat sportolt és focizott is az egyetemi pályán, s a Tisza-parton a fiatalokkal. Radnóti Miklós költő, Ortutay Gyula néprajzkutató, Tolnai Gábor irodalomtörténész és Baróti Dezső irodalomtörténész leveleiben és emlékezéseiben egyaránt egyező elem, hogy Sík Sándort egyrészt nagyon is hivatalosnak, „atyainak” és „paposnak” látták, ugyanakkor, hogy koránál (negyvenes éveinek elején járt ekkoriban) fiatalabbnak látszott és roppant lendületes volt mozgásában, munkatempójában és szellemében is. A hallgatói öntevékeny csoportokat is támogatta: így például a tizenöt tagú, zárt szervezetként működő Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát is.

Már budapesti éveiben, mint a lap főszerkesztője, Sík Sándor a Vigilia című katolikus folyóirat szerzői gárdájából is közösséget igyekezett kovácsolni. Ennek egyik fóruma a hivatalos szerkesztői értekezletek és fogadóórák világa volt, a másik színtere pedig a Múzeum Kávéház, ahol külön „Vigila-asztal” működött. Ennél az asztalnál nem csupán a lap állandó szerzői – Rónay György, Mihelics Vid, Dévényi Iván és a többiek – foglaltak helyet, hanem a fiatalabb irodalmár nemzedék – az „újholdasok” – közül többen, így például Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Ottlik Géza, Pilinszky János.

A tehetséggondozás paptanári hivatásából fakadó igénye szerkesztőként is jellemző volt Sík Sándorra. Erre példát szolgál többek között Görgey Gábornak, Kalász Mártonnak, Gyurkovics Tibornak, Beney Zsuzsának, Vasadi Péternek, Mészöly Miklósnak vagy éppen Nemeskürty Istvánnak a katolikus folyóirat hasábjain az 1950-es években kezdődő publikációs tevékenysége is.

„Elhunyt Sík Sándor Kossuth-díjas nyugalmazott egyetemi tanár, piarista rendfőnök, az ismert katolikus költő. Temetve pénteken délután 15 órakor lesz a farkasréti temetőben.” – adta hírül szűkszavúan a Népszabadság (az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt újságja) 1963. október 1-jei száma.[1] A Népszava (amely akkoriban a Szakszervezet Országos Tanácsának központi orgánuma volt) ugyanazon a napon – hasonlóan a legtöbb megyei laphoz – a Magyar Távirati Iroda hírét közölte. „Elhunyt Sík Sándor Sík Sándor Kossuth-díjas nyugalmazott egyetemi tanár, piarista rendfőnök, az ismert katolikus költő hosszas betegség után elhunyt. Temetése pénteken, 15 órakor lesz a farkasréti temetőben.”[2]

A Magyar Nemzet (a Hazafias Népfront lapja) hasábjain Ungvári Tamás (1930–2019) értő – és értékelő igényű – nekrológja Meghalt Sík Sándor címmel jelent meg. Ebben az irodalomtörténész, kritikus és író szerző a Nyugat első nemzedékével rokon alkotóként, s az interbellikus éra nagyhatású tudósaként és professzoraként pozícionálja Sík Sándort, hangsúlyozva, hogy halála idejére mind világnézetileg, mind esztétikailag meghaladottá vált alkotói attitűdje és világa. S ugyancsak ebben olvashatjuk az alábbiakat is.

„Költő, drámaíró, szerkesztő volt a hatalmas kultúrájú, finom ihletű pap, Sík Sándor. A magyar újkatolicizmus egyetlen jelentős alakját benne látta Schöpflin s a Nyugat nemzedéke. Ezzel a nemzedékkel egy évjáratú volt, s útja csak ritkán találkozott az övékével. Ám, verselésén és szemléletén érezni lehetett, hogy líránk modern törekvéseinek eszközeit felszívta, s merengő, fényes soraiban gyümölcsöztette is. Gondolkodásában, s verseiben ott izzott valami csendes és biztonságos életöröm, a természet és lélek nyugalmának áhítása – s ez a világ mélyült aztán reálissá a harmincas években, új költeményeiben.
Hatalmas életművet hagyott maga után Sík Sándor. Dávid király zsoltárainak gyönyörű fordításától a »Mennyei dal« színpadi legendájáig megannyi műfajban próbálta elmélyült szelleme erejét. Munkásságát pedig szinte összefogta nagy pedagógiai szenvedélye. 1930-ban nevezték ki Szegedre egyetemi tanárnak. S ott Sík Sándor, a vallásos költő, egy forrongó nemzedéket nevelt. Radnóti Miklós áhítattal emlékezik róla naplójában, Ortutay Gyula nemegyszer említi az indítást, amit tőle kapott, Tolnai Gábor számtalanszor idézi cikkeiben.
Tanítványai azzal maradhattak hűségesek hozzá, hogy túlléptek eszméin – de megőrizték azt a magasrendű példát, amit Sík Sándor tanító szenvedélye sugallt, így találta meg a kapcsot, eleven közvetítéssel, korunkhoz is Sík Sándor. Alakja kitörölhetetlenül belevésődött a huszadik század magyar irodalomtörténetébe, mint a nagy nevelőé, aki azt is érteni próbálta, ami tőle idegen.”[3]

Rónay György (1913–1978) költő, író, műfordító személyes hangvételű búcsúja az Élet és Irodalom hasábjain került közlésre. Ungvárihoz hasonlóan ő is kiemelte Sík iskolateremtő egyéniségét, s kivételes emberi és edukatív hatását, különösen egykori szegedi egyetemi tanítványaira: Radnóti Miklósra, Ortutay Gyulára, Tolnai Gáborra.

Mint Rónay fogalmazott: „Néhány nappal a halála előtt láttam utoljára. Egy szép, nemes, végtelenül emberi halálarc a párnán: ismerős, viaszba mélyített vonások, a végső révébe érő gazdag élet nagy nyugalmával… Tudtam, hogy nem látom többet élve. És mikor lefelé mentem a homályos lépcsőn, kezemben még a keze melegével, torkomban egyszerre ugyanazt a fanyar szorongást éreztem, mint sok-sok évvel azelőtt, mikor apámat hagytam ott a halálos ágyon.

Apám? Barátom? Az volt, apánk, barátunk, nemcsak nekem, sokunknak. »Miklós fiamnak«, legkedvesebb fiának, Radnótinak vagy Ortutaynak, aki megírta róla, hogy mikor először jelentkeztek nála, újdonsült szegedi professzornál, ő meg Tolnai Gábor, »soványan és borzasan«, azzal kezdte, hogy előfizetett nekik egy-egy liter tejre naponta, és »annak a tejnek az ízét nem lehet elfelejteni«. Mert költő volt és professzor, esztétikus és pedagógus; de akármi volt, mindig és mindenekelőtt ember volt, nem hirdette a szeretetet, hanem tette és élte, nem elmélete, hanem életformája volt a szeretet. »Egy volt minden második szó a számban: – A szeretetet oly nagyon kívántam, – Mint édesanyja emlejét a kisded. – Mindent vágytam szeretni, mint az Isten.«

Akkor, azon az estén, mikor örökre elbúcsúztam tőle, hazaérve elővettem a Vigíliának azt a számát, melyben utólszor jelentek meg versei, hogy legalább magamban halljam még egyszer a hangját, hiszen amikor ágya mellett ültem, már nem hallhattam: már nem volt hangja »Kérdések felelet nélkül« az egyik vers címe; mintha ő maga mondta volna belőle azt a négy sort, azzal az ízes kis vontatottsággal, ahogy zamatukat élvezve verseket szokott fölolvasni: – azt a négyet, és utána ezt a kettőt: »Akartam mindent szeretésből tenni. – Amit tettem, több volt-e, mint semmi?« A versben kérdés ez, felelet nélkül. De csak a versben nincs rá felelet. Mert hányan és hányan tanúsítják, vallják, élik, hogy több volt, sok volt, s hány és hány szívet melegített és táplált – megint Ortutayt idézem – »az a megértés és szeretet, amely lényének is, költészetének is legbelsőbb, legjellemzőbb vonása volt«!

Szeretet, igen, ez volt legjellemzőbb vonása. De a szeretetnek is vannak változatai. 1910-ben, első kötetében a nappal szembenéző fiatal költő »bátor, egészséges rajongó«, mint Kosztolányi írta róla: »csupa kedv, öröm és optimizmus«, harsányan szereti a világot, szinte káprázik a szeme a fénytől. »Mindent fölülről néztem akkor« – tekint vissza ötven év múltán erre a hajdani önmagára, s ez az egy strófa költői-emberi pályakép is:

Mindent fölülről néztem akkor.
Most – most alulról nézek én.
A szép szónál szebb a valóság,
Attól vagyok ma részeg én.
A mindennapi földi nappal
Van szívem már telisteli.
Ó mily emberi ez a nap most!
S az ember milyen isteni!

Ezt is elolvastam aznap este, mikor utoljára láttam, az Őszi fecskének ezeket »az emberélet édességes őszét« dicsérő verseit, meleg, őszikés ragyogásukkal, békességes világbirtoklásukkal, búcsúzó bölcsességükkel, bujkáló humorukkal. S aztán megint visszalapoztam a »kérdésekre felelet nélkül«, a vers utolsó strófájára, amely mégiscsak felelet, egy egész életre.

De minek ez a sok mihaszna kérdés?
A tett a fontos, nem a szürke érzés.
Zárlatig úgyis elkészül a mérleg.
Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek.
Mint a pusztai vadrózsabokor.
A nap is legszebb naplementekor.

S akkor megint apám jutott eszembe, apám a halálos ágyon, de apám arca helyén az ő arcát láttam, ezt a félelmesen megnőtt, még meg-megrebbenve már halálon túli arcot; és ez, a két arc most már örökre eggyé mosódott bennem…” [4]

Az államszocializmus korában engedélyezett és kvázi hivatalosnak tartott Új Ember című katolikus lapban hosszabb és elemzőbb igényű – s a „szokásos” nekrológoknál nagyobb terjedelmű és lélegzetű – pályaképet adott közre Ijjas Antal (1906–1980) katolikus író és újságíró, aki szerzetesi és papi pályája kontextusában vizsgálta Sík Sándor nevelői, egyetemi oktatói, szerkesztői, műfordítói, költői és irodalomtörténészi munkásságát, s külön hangsúlyozta lelkipásztori – elsősorban homiletikai – tevékenységének jelentőségét.

„Szeptember 28-án, szombaton reggel, 74 éves korában meghalt Sík Sándor Kossuth-díjas, a hírneves és népszerű katolikus költő, a magyar piarista rend tartományfőnöke, a Vigilia felelős szerkesztője.

Sík Sándor hosszabb idő óta küzdött már előrehaladott fokú érelmeszesedéssel, amely elsősorban a vegetatív idegrendszer központjait támadta meg. Az elmúlt nyár folyamán mellhártyagyulladáson esett át, amely szervezetét nagymértékben legyengítette. Állapota szeptember második felében fordult válságosra. Bár szellemi éberségét az utolsó napokig megőrizte, testi erőinek hanyatlását a leggondosabb és legodaadóbb ápolás sem tudta feltartóztatni. Betegszobájában, a piaristák Mikszáth Kálmán téri székházában, az utolsó héten egymásnak adták a kilincset barátai, tisztelői, egykori tanítványai. Betegágyának állandó látogatói voltak testvérei, rokonai, rendtársai, legközelebbi munkatársai. Húga, Sík Valentina úgyszólván pihenő nélkül virrasztott mellette.

Miután már napokkal előbb felvette az utolsó kenet szentségét, s pénteken utoljára megáldozott, szombaton néhány perccel 8 óra előtt csendesen, szinte észrevétlenül költözött el lelke az örökkévalóságba. Temetése október 4-én, pénteken délután 3 órakor a farkasréti temetőben. A temetési szertartást Várkonyi Imre főkáptalani helynök végzi.

Néhány hónappal ezelőtt még végighaladni láttuk a piaristák zsúfolt kápolnafolyosóján az egymást érő mellékoltárak előtt, az égő gyertyák láng- és viaszillatában, a csendes misék áhítatból, hangtalan pattogásból s fegyelemből szőtt néma ünnepélyén. Mind, akik látták, akik illetődött tisztelettel engedtek útjának helyet, önkéntelenül is úgy tették el magukban vonásait, mint valami emléket. Már régóta szállongtak körülötte betegségének hívei. Még mindig megvolt egyre öregebbé és élesebbé metsződött arcában valami az ő fizikai megjelenésének jellegzetes vonásából, a szinte kiolthatatlanul fénylő ifjúságból. Még igyekezett, ha lassan és görnyedten is, de élénken járni. Az utolsó mellékoltárnál megállt. Éppen az utolsó evangéliumot készült mondani ott egy nemrég újmisés rendtestvére, éppen befordult az oltárhoz. Megállt és nézte a mozdulatot a rendfőnök, a gazda, okos, éber, figyelmes szeretetével. Szemköztről éppen arcába verődtek a gyertyalángok. És amint görnyedt, sápadt arcát felfelé emelte a »Kezdetben való az Ige…« áhítatára, az öregkorára hatalmas arcél úgy emelkedett fel, akár a sasé. Szinte szentjánosi mozdulattal a tűzfénytől – a gyertyákétól és az örökkévalóságétól – megvilágítottan. Egy híján negyven éve ismertem őt személyesen is. De abban a pillanatban értettem meg életének lényegét. Ő, Sík Sándor, a költő, a szerzetes, a szépíró és a tudós, az egyházkormányzó és a közéleti ember: gyermekkorától kezdve Isten jelenlétébe helyezte életét, így élt annak sugárzásába, az örökkévalóságba szegeződő szemekkel. Így élt. És most így halt meg.

Fojtogató feladat olyannak a haláláról írni, aki mindenkit csak szeretett s akit szeretett mindenki. Fojtogató feladat már mint múlttal vetni számot ezzel a nagy élettel, hiszen ha csak az éveket számoljuk, akkor is mintegy ötvenöt éve szereplője a magyar katolicizmus életének. Talán mert az egyetlen, aki még évekkel az első világháború előttre nyújtotta vissza gyökereit. Fojtogató feladat lemérni életének és alkotásainak sokaságát, gazdagságát, amikor minden vonása külön-külön szakembert érdemelne. Költő volt, szépíró és tudós, irodalomtörténész és esztétikai bölcselő; kezdettől fogva szerepe volt rendje történetében, majd kormányzásában, a magyar katolicizmus történetében, irodalom- és tudománypolitikájában, közéletében. És mindenekelőtt fénylő életű pap volt s nagy nevelő, aki közvetlen munkálkodással és közvetett ráhatással ezreket nevelt fel minden nemzedékből. Nagy gyóntató, akinek violaszínű stólája sokak számára hozott isteni megbocsátást és szeretetet, vigaszt, megnyugvást.

Költői pályafutását – egy szentéletű édesanya karjaiból indulva – még mint piarista novícius kezdte meg. Volt bátorsága igenelni a magyar irodalom Ady-teremtette új korszakát. S neve ma azok mellé csatlakozik, akik Ady után – ma már látjuk – éppúgy európai rangot adtak a magyar költészetnek, mint Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád és a többiek. Éppen ennek az európai rangnak a jegyében: ne rekesszük költészetét olyan szóhasználattal, amely korlátozást jelent, a »magyar katolicizmus megújhodott modern költészetévé«. Igényei szerint kezdettől a világirodalommal mérő egyetemes magyar költő volt ő, aki természetszerűen – választott és akart sorsából kifolyóan –a katolikus férfilélek, a pap és a szerzetes élményének adott önálló hangot. S az éppúgy nem jelentette élményvilágának »leszűkítését«, akár Francis Jammesnál[5], aki szintén katolikus költő volt s akit mégis a legegyetemesebb francia költők közt tart számon utókora.

Itt kell megemlítenünk, mert munkájának kezdetei ide nyúlnak vissza, piarista novícius korára, zsoltárfordítását. Ha egyáltalában van metafizikai élményektől ihletett költészet, amelyben szerepel Isten mindegyik arca – a félelmetes Isten éppúgy, mint a szeretetre indító, – akkor a zsoltárok ennek a költészetnek forrásai, egyben felülmúlhatatlan mintái. Nem csoda, ha a magát Isten jelenlétében tartó fiatal férfilélek feléjük kívánt fordulni, magát akarta általuk kifejezni. Fordítása a megjelenésük első idejében, az 1910-es években úgy hatott, mint szárnyaló szabadvers. Aztán múltak az évtizedek és kiderült, hogy ez a szárnyalás, a szöveg felülmúlhatatlannak tetsző pompája, egyúttal a zsoltárok leghűbb tolmácsolása, kánoni tökéletességű fordítása. A magyar püspöki kar döntött úgy a közelmúltban, hogy a szentírás hivatalos fordításába veszi fel. Azért jellemző ez, mert rávilágít arra a lelkiéleti lángelmére, aki Sík Sándor volt; úgy tudott ihletetten az ihletett szövegekhez nyúlni, hogy az érzések egész természetfölötti fensége egyenrangúan, híven jelent meg fordításában, valóban úgy – ami már Pázmány csillagaként kelt a magyar fordításirodalom elé igényül – mintha az »magyarul íródott volna.« Ugyanilyenek a közönkori latin himnuszköltészetből készült fordításai is.

Van azonban egy másik nevezetes műve is, szintén még ifjúkorából. Imakönyv ez, a legtudatosabban megszerkesztett magyar imakönyv. Mindkét változata – az Ifjúságnak és férfikornak szóló is – számtalan kiadásban ez volt túl »kalauz a lelki életre«. Említésével, azt hisszük, számtalan emléket ébresztünk kortársainkban.

Még egy művét kell megemlíteni az ifjúkoriak közül, az Alexius-t. Szent Elek legendája ez a verses színjáték a színpadi költemény külsejében. Nagy témáját csak nagy lelki élet sugallhatta. Valaki a legnagyobb, a legboldogabb akar lenni, a legszebbet, a legfenségesebbet akarja birtokba venni, ami csak van; kiderül, hogy ez nem a földön van, nem a szerelem boldogító birtoklása adja meg, hanem az Isten. Az Isten felé röppenő nyíl lesz belőle, aki elhagy mindent s ismeretlen koldusként tér vissza gazdag szüleinek házába meghalni. Feltűnő volt, hogy Vörösmarty »Csongor és Tündé«-jével versenyző nyelvi pompa hordozza a metafizikai érzés- és gondolatvilágot. A jövendő nyilván Sík Sándor egyik fő művét tiszteli majd benne, mint a magyar költői nyelv egyik diadalát.

Mint költő, négy »virágkort« élt meg Sík Sándor. Az elsőt azok a verskötetei jelentik, amelyek később »Szembe a nappal« címen jelentek meg az első világháború előtt és alatt. Második virágzása az érett férfikoré; legkiemelkedőbb alkotása ennek a »Fekete kenyér« verskötete, ez a költői önéletrajz, amelyben az ifjúság tájaira már mint elmúltakra pillant vissza. A harmadik virágzást a második világháborút megelőző elkomorult idők érlelték ki. A negyediknek pedig az utolsó tíz-tizenkét évben voltunk tanúi, az Isten előtti öregkornak s a komoly mosolyú, derűs halálra készülődésnek, tündöklő, mézédes melankóliának.

Író volt, hát a színpad is vonzotta, s színműveket is írt Szent Istvánról, a költő Zrínyiről. Vonzották ezek a magyarságukban kiteljesedett életek a maguk konfliktusaival, áldozataikkal. Éppoly szeretet csatolta a nemzethez, mint őket. Éppúgy Istent kívánta adni nemzedékének, mint Szent István s éppúgy az alkotások szenvedélyével telíti élete minden pillanatát, mint a második Zrínyi.

A Fekete kenyér verskötet megjelenése idején már a magyar irodalmi tanszék betöltője volt Sík Sándor a szegedi egyetemen. Középiskolai tanárként mintegy két évtizeden át kitűnő tankönyveket is írt, egyetemi tanárként pedig mindig eseménynek számító előadásokat tartott. Pázmányról, Zrínyiről írt meg két ma is helytálló könyvet. Háromkötetes Esztétikát is írt, ami – ha nem magyarul jelenik meg – nyilván európai és világfeltűnést keltett volna költői mélységével, nyelvi szépségével, de író-szakmabeli beleélni tudásával és sajátosan magyar szellemű világosságával. A katedra adta lehetőségek irodalompolitikája két kitűnő tanítványának, József Attilának és Radnóti Miklósnak tették atyai jóbarátjává. Mindkettőjük világszemléletét ismerte, nagy tehetségüket tisztelte s amit lehetett, megtett értük.

Az évek múltak s azokból, akik a század első évtizedében vele együtt léptek rendjébe, piarista reformpárt alakult ki, s hogy zökkenés nélkül, magától értetődően hajtottak végre a rendi reformok, abban igen nagy része volt annak, hogy ebben a nemzedékben Tomek Vince, Sík Sándor, Balanyi György, Schütz Antal és a többiek nemcsak gondolataikkal és szellemükkel, hanem életükkel is voltak a reform oldalán és a piaristák az egyik legkorszerűbb szerzetesrendünkké lettek. Ebben a fejlődésben történelmi tényező volt Sík Sándor sokoldalú, harmonikus, szeretetet sugárzó egyénisége, s egész korszakot alkot a magyar piaristák történetében az ő hosszú tartományfőnöksége. S ezzel a befelé való hatalmával, kifelé pedig egyházpolitikai szerepével Sík Sándor az egész magyar katolikus élet irányításában rendkívüli súlyra tett szert. Bölcsessége, békeszeretete, megfontoltsága, lelkiismeretessége, szeretete, emberismerete, történelmi ihletettsége s nem utolsósorban szótartása minden ténykedésének és megnyilatkozásának eleve megadta a hitelességet.

Sík Sándor egész életében azt a katolikus szellemiséget képviselte, annak a katolikus szellemiségnek érvényesülését készítette elő hazánkban, amelyet a nagyemlékű XXIII. János pápa hirdetett meg egyházunkban és a világnak. A megkülönböztetéseket nem tűrő haladást szolgálta minden leírt vagy kimondott szavával, minden cselekedetével. Méltán vívta ki olyan körök megbecsülését és elismerését is, amelyek távol álltak a katolicizmustól. Egyik és nem csekély jelentőségű bizonysága ennek, hogy mint a Vigilia élén álló szerkesztő, éppen ő lett az, akinek nevével és felelősségvállalásával a magyar katolikus irodalomnak és szellemi életnek munkálkodása tovább folytatódhatott.

Élete végén még megérhette azt, hogy mint a magyar katolikus egyházi beszéd legnagyobb szónoka hatott az Egyetemi Templomban tartott konferenciabeszédeivel. Több voltak ezek, mint beszédek – az Isten és ember közti kapcsolat víziói. Hetvenedik életéve körül még ezt – a fizikai teljesítménynek is rendkívülit – tudta és akarta adni a magyar katolicizmusnak.

Vannak életek, amelyekből minden, ami bennük értékes, felolvad, mint a tengerben a só és így válik közkinccsé. Van a magyar katolicizmusban is valami, amit Sík Sándor több mint öt évtizednyi munkája adott lelkületben és lelki életben, stílusban, szókészletben az imádságok szavaiban, hangulatában. Gondoljunk csak azokra a tízezrekre, akik az ő imakönyvén nevelkedtünk. Pedig az csak egy mű volt. Mennyi ilyennel hatott, hányan vannak, akik egy-egy versét őrzik, amiben ismerősen vagy ismeretlenül lelkükhöz szólt. Akik hallották előadni, mint tanárt. Akik továbbadták azt a hullámbarázdát, amit ő hasított. Ez is Sík Sándor volt. A műveken kívül a lélek, a nagy lélek… Csak azzal vigasztalódunk, hogy megtalálta azt, akinek jelenlétében élt!”[6]

A római kiadású, negyedévente megjelent Katolikus Szemle című folyóirat lapjain Megyer József (1900–1972) Olaszországban élő piarista szerzetes és író közölt hosszabb terjedelmű tanulmányt Sík Sándor: ember és műve címmel. Áttekintette Sík életét és pályáját: költői munkásságánál értékesebbnek tartotta – bár azoktól sem volt elragadtatva – irodalomtörténészi, valamint katolikus közéleti (elsősorban szerkesztői, lelkipásztori, pedagógusi) tevékenységét és szuggesztív előadói képességeit.

„Sík írói műve valóban nem jelent olyan fejezetet irodalmunkban, mint a Babitsé, a mindenhez értő Kosztolányié, vagy a József Attiláé. Versei nem dobogtatták meg annyira a fiatalok szívét, mint Mécs László hullámzó sorai, s híre nem kelt szárnyra fordítások útján.

De ismerték őt országszerte, ki könyvei alapján, ki a katedráról, ki konferenciák estjeiről, ahol a szó sikerét mindig segítette a személyi varázs is. Nemcsak finom mosolya meg a témától átfűtött, várakozást keltő magatartása, hanem minden megnyilatkozását jellemző határozott etikai álláspontja, profánumtól való távolállása.

Sík tanár volt, pap meg nevelő, s fiatal korában nagy olvasó. Mint ahogy más beutazza a világot, úgy járta be ő az irodalom minden régióját, újat, régit egyformán, s nem volt finnyás, ha valahol a zseni fellobbantását látta.

Maga mint író is sok mindennel foglalkozott, de szívügye a vers volt. Versekkel kezdte, s betegen is a vers volt az utolsó, ami az alkotást jelentette számára. Mátrai vagy Buda környéki pihenőiről versekkel tért haza, s amint fogytak ezek, úgy fogyott el az élete is.”[7] […]

„Versei azonban nem irodalmi ínyenceknek valók. Van bennük egy gyakorlati többlet, mint a zsoltárokban vagy a himnuszokban, melyeket szeretett és lefordított. A pogány zamatokhoz szokott esztétalélek fejcsóválva olvassa ezeket a strófákat, tisztelettel, de nem megelégedetten. Nagyon tiszták Sík Sándor versei, mintha mindig gyónás utáni lelkiállapotban születtek volna. Nincs bennük az a salak, ami mindig fellelhető ott, ahol élet is van. Egyik-másik verse imádságként hat, van közöttük elmélkedés is emlékezetbe vissza-visszajáró sorokkal, de nincs verse, melyben az örök embert úgy rögzítve volna, mint a Halál lovai, a Psychoanalysis Christiana, vagy akár a sóhajszerű Mama strófáiban.”[8]

„Sík irodalmi tanulmányokat is írt. Nem sokat és csak hosszabb szünetekkel. Kissé lenézte ezt a műfajt, talán nem tartotta alkotó művészhez méltónak, hogy más írókról valljon. Vonakodásának okát abban is látom, hogy a hűvösen pontos Gyulai Pált tartotta a magyar irodalmi próza mintájának és mesterének és nem pl. a mindig izgalmas, lázas, nagyműveltségű Péterfy Jenőt. Pedig egy Péterfy-esszé ma is kívánatos olvasmány, Gyulai csak tisztelt emlék. Ha Sík úgy írt volna prózát mint Péterfy szellemének örököse, akkor művei között valószínűleg szerepelne egy magyar irodalomtörténet is.

Első nagyobb tanulmányaival sokáig váratott magára (Gárdonyi, Ady, Prohászka, 1929). Gyorsan készültek, és nem érzik rajtuk a kiérettség varázsa. Beköszöntőnek szánta ezt a könyvet egyetemi tanárságához. A Prohászka-tanulmány nem is egyéb, mint szempontok szerint rendezett példatár, antológia. Haszonnal forgatták azok a középiskolai tanárok, akik Prohászkát is elfogadták, s benne nemcsak a magyar próza, hanem a magyar líra egyik nagy mesterét látták.

Egész könyvet csak Pázmánynak és Zrínyinek szán. Majd megírja Esztétikáját három kötetben (1942). Alig néhány év alatt készül el vele. Hogy ez megtörténhetett, annak oka az, hogy mindig foglalkozott esztétikai kérdésekkel, főleg irodalmi művek elemzésével. Az egész világirodalom érdekelte, s mikor az első világháború után az ő átdolgozásában jelenik meg a jeles Prónai-féle középiskolás irodalomtörténet, a könyvhöz világirodalmi összefoglalót is hozzáad. Nem volt ez más, mint szemléltető időrendi táblázat, de nagyon ösztönző volt tanárra, tanítványra egyaránt.

Mikor Sík írókról beszélt, elemében volt. A nagy angolokról, franciákról, oroszokról szólva kiélte azt, amit mint ember nem tapasztalhatott meg, és mint költő nem fejezhetett ki.

Elhiszik ezt azok, akik az 1920-as évek elején heteken át hallgatták esti előadásait a budapesti egyetem jogi fakultásának nagy termében. Életre megmaradó élmény volt az mindnyájunknak, ahogy megnyitotta előttünk Balzac, Flaubert, Zola, Maupassant, Dosztojevszkij és Tolsztoj alakjainak lelkét. Mások voltak ezek az előadások, mint a bölcsészeti kar egy másik termében elhangzó »megnyilatkozások«, ahol Szabó Dezső tartott előadásokat a francia líráról. De ezeken az estéken inkább őt ismertük meg, mint a francia lírikusokat. Mert a tárgytól való elkalandozásaiban a magyar irodalmi élet jelenségeivel is foglalkozott Szabó Dezső, és egy-egy mellékmondatban keresetlen szavakkal lődözte le vélt ellenfeleit meg azokat, akiket feleslegesnek tartott a magyar irodalomban.

Sík Sándor kisebb teremben tartotta előadásait, mint az akkor dicsősége teljét élvező Szabó Dezső, de közönsége nagyobb volt, és főleg hűségesebb. És nem csupán a fiatalok. Szabó előadásaira elmentünk, mert »érdemes volt őt meghallgatni egyszer-kétszer«, de Síket »meg kellett hallgatni«, s aki elkezdte, nem is hagyta abba, se öregje, se fiatalja.

Számomra ezek az előadások nagyobb és tartósabb élményt jelentettek abban az időben, mint a költő versei. Később ezt megmondtam neki, és kérdeztem, hogy miért nem ír tanulmányokat írókról, vagy könyvet az »olvasásról«, ami aztán az ő saját esztétikája is lehetne. Tiltakozását vagy talán sértődöttségét mosoly alá rejtette s csak annyit mondott: »írok én különb dolgokat, verseket«.”[9]

„Temetésén nem írói társaságok közönsége jelent meg közömbös arccal meghallgatni babérokról és karrierről szóló értekezéseket. Árván maradt emberek állták körül a sírt, akik neki valamiképp mind adósai voltak, és tudták, hogy halálával sokkal többet veszítenek, mint néhány száz vers szerzőjét.

Azt írják hazulról, hogy Prohászka temetése óta nem kísért lelkivezetőt sírjához akkora tömeg, mint amilyet a Farkasréti-temető 1963. október 4-én, Sík Sándor koporsója körül látott.”[10]

A szegedi kiadású Tiszatájban Péter László (1926–2019) irodalomtörténész, nyelvész, folklorista, egykori tanítványa búcsúzott Sík Sándortól. Személyes emlékeinek fölidézése mellett – a korábban ismertetett nekrológokhoz és pályaképekhez hasonlóan – áttekintette életét és méltatta munkásságát, s hangsúlyozta: úgy véli, hogy Sík kutatási eredményei a szocialista korszakban „kötelező” marxista irodalomtudomány és esztétika számára is hasznosak lehetnek.

„Pontosan húsz évvel halála előtt, 1943. szeptember 28-án ültem először az óráján. Naplót vezettem akkoriban, s a magam lényegest lényegtelennel összevegyítő gyermekes módján ezt jegyeztem föl: »Sík 5 h 20’-kor kezdett. Ünnepi előadást tartott, éspedig Harsányi Kálmánt (holnap lesz 60 éves) ismertette. Jegyeztem. Nagyon élveztük.«

Később már nem jegyeztem, de mindvégig élveztük. A klasszikus magyar regényről, a régi magyar líráról, folklórról beszélt, bevezetett bennünket, gólyákat, az irodalomtudomány alapismereteibe. Emlékszem energikus mozgására, gyors lépteire, lobogó reverendájára, az auditórium maximum előadói asztalán föltornyosuló könyvekre, melyekből minden órán bőven olvasott föl szintén erőt, lendületet sugárzó hangon, a verses vagy prózai szemelvény értelmét gondos hangsúlyozással érzékeltetőn…

Aztán emlékszem arra is, amikor 1945 tavaszán a megfagyottan, sápadtan visszaérkezőt, aki még a fővárosba távozása előtt tartott néhány órát az embertani intézet előadótermében, ahová szinte az egész bölcsészkar szorult, afelől faggattuk, hogyan vészelte át a német megszállást, s ő arról beszélt, hogyan sikerült könyvtárát ládákba rakva megmentenie …”[11] […]

„Nyilvánvaló, hogy a marxista irodalomtudomány megrostálja és kritizálja a Pázmányról, Zrínyiről, Gárdonyiról, s főként Adyról írott monográfiáit – ezt a korabeli baloldali kritika, sőt a Nyugat is megtette már –, de értékeit nem tagadja. Esztétikájának három kötete pedig – világviszonylatban is jelentős alkotás – valamennyi művénél több figyelmet érdemelne. Nemcsak hallatlan tudásanyagának tanúságtétele, kristályosan tiszta szerkezetű és nyelvű előadásmódja, hanem és légióként: a marxista esztétika számára is hozadékot rejtő, fölvilágosultan realista és józanul modern szemlélete lehet tanulságos.

Sík Sándor: a nevelő, a költő, az esztéta méltó az ütőkor tiszteletadására.”[12]

Ortutay Gyula (1910–1978) néprajzkutató, akadémikus, a szocializmus kori magyar művelődéspolitika egyik meghatározó alakja szegedi egyetemi hallgatóként és doktoranduszaként – Radnóti Miklóshoz, Baróti Dezsőhöz és Tolnai Gáborhoz hasonlóan – előbb Sík Sándor szűkebb tanítványi, később baráti köréhez tartozott. Ennek megfelelően szubjektív, ugyanakkor tárgyilagosságra törekvő cikket közölt mesteréről a Kortárs 1963. évi novemberi számában.

„Halála előtt alig néhány nappal látogattak meg Baróti Dezsővel, ketten régi tanítványai közül. Már alig-alig szólt, sápadtan-mereven feküdt, az üdvözlő (vagy áldani akaró) kezét éppen csak megemelhette. De tekintete lobogott, azzal a régi fénnyel, ahogy emlékezetünkben él: egy tiszta verssora, egy tiszta és igaz gondolatra is mindig így ragyogott fel: ötvenen felül nem először ül az ember olyan betegágy mellé, ahol a közelítő halál lépteit hallhatja már. Ilyenkor inkább a hallgatás illendő, mi is hallgattunk, bíztató, szomorú mosollyal, ő szólalt meg: tört, rövid mondatokban arról beszélt, hogy néhány hónapon belül új verseskötete jelenik meg, közel tizenöt ív. »Örüljetek velem« – bíztatott bennünket. Professzor volt, nagy nevelő, tudós művek szerzője, papi rendjének egyik legjelentősebb magyar személyisége, de a halálos ágy körül metrumok zendültek fel, ritmusok hulláma úszott át a szobán, a költő tekintett ránk búcsúzó pillantással, élete értelmét a költészetben találta meg.”[13]

„Nem ennek a megemlékezésnek a tiszte, hogy Sík Sándor költői jelentőségét felmérje, hiszen csak arra volt módunk, hogy néhány sorral odaálljunk mi is a gyászolók közé. Annyi azonban bizonyos, hogy az első verseitől kezdve, a búcsúzó napokig a vers, a költészet volt élete legbensőbb öröme, legmélyebb értelme. Költő volt s ugyanakkor a verselemzés egyik legnagyobb mestere: nem volt olyan vers, amelyet ne a szigorú szeretet igényességével vizsgált volna.

S költő volt pedagógusnak is: a nevelői munkát, az emberformálást az alkotás egy fajtájának tekintette, s minden professzori beszélgetését lírai hevület hatotta át, költői szenvedély. Ezért lelkesült, ezért csalódott annyiszor (mint minden lírikus szenvedélyű nevelő), s ezért őrzi hangját, gesztusát, mondatainak ritmusát és belső erkölcsi hitelét annyi tanítványa.”[14]

Megjelent a folyóirat 2023. októberi számában

Jegyzetek

[1] Népszabadság, 1963. október 1. 10. o.

[2] Népszava, 1963. október 1. 2. o.

[3] U. T. [Ungvári Tamás]: Meghalt Sík Sándor. In: Magyar Nemzet, 1963. október 1. 4. o.

[4] Rónay György: Sík Sándor (1889–1963). In: Élet és Irodalom, 1963. október 5. 2. o.

[5] Francis Jammes (1868–1938) francia költő, aki szerzőként a népies gyökerű és szimbolista jellegű szövegei mellett a katolikus költészetnek is egyik jeles képviselője volt a huszadik század első felében.

[6] Ijjas Antal: Sík Sándor. In: Új Ember, 1963. október 6. 3. o.

[7] Megyer József: Sík Sándor: ember és műve. In: Katolikus Szemle, 1963. 4. sz. 296. o.

[8] Uo. 298. o.

[9] Uo. 300. o.

[10] Uo. 301. o.

[11] Péter László: Sík Sándor emlékezete. In: Tiszatáj, 1963. 11. sz. 10. o.

[12] Uo.

[13] Ortutay Gyula: Sík Sándor (1889–1963). In: Kortárs, 1963. 11. sz. 1721. o.

[14] Uo.