Kiss Ernő: Kertcentrum, bakház és vízibástya

Beszélgetés Palánkai Tibor (1948–2023) építőművésszel, 1992-ben

2023. július 12-én 75 éves korában megdöbbentően váratlanul elhunyt a kimagasló tehetségű és tudású Ybl-díjas építészmérnök, Palánkai Tibor. A jelen sorok írója 1992-ben hosszabb interjút készített vele a Deszki Hírnök felkérésére, mely – némi rövidítéssel – akkor meg is jelent. Ezen interjúban meglehetősen pontosan mondta el építészi alapelveit; s bár azóta 32 év telt el, kivétel nélkül érvényesek akkori gondolatai. Három évtizedig dolgozott még, 1994-ben bekerült a XX. század legfontosabb magyar épületei közé a Magyar Külkereskedelmi Bank az interjú idején még épülőfélben lévő szegedi székháza.[1] Élete, alkotói pályája erősen idő előtt ért véget. Az 1992-es interjú új változatának közlésével emlékezünk e zseniális építészre.

– Hogyan kezdődött a pályád? Ha jól tudom, zenéltél is egy ideig.

– Igen, tíz évig hegedültem. Állítólag az építészet „megfagyott muzsika”, így tehát rokon területekhez vonzódtam. A zene különben családi hagyomány volt nálunk, hiszen mindenki muzsikált valamin. Az építészet területén már nem voltak ilyen családi gyökereim: édesapám orvos, rajzolni csak szerény mértékben tud, az én építészeti rajzkészségem valamiféle „elfajzás” volt a családhoz képest. Pályám szokványosan indult: 1971-ben elvégeztem a műszaki egyetemet Pesten, de „szögedi” lévén, visszajöttem szülővárosomba, ahol először a CSOMITERV-nél, – Csongrád Megyei Tervező Vállalat – majd 1977–1991–ig a Szegedi – később Délmagyarországi – Tervező Vállalatnál dolgoztam. Az 1977-es váltásra az is késztetett, hogy abban az évben vettek föl a mesteriskolába. Az építészek részére van egy mesterkurzus, amolyan posztgraduális képzés, kétéves, melyre egyetemet végzett, tervezéssel foglalkozó mérnököknek lehetett pályázni. Mesterem Borvendég Béla lett, aki jó darabig a DÉLTERV főmérnöke volt, de 1991. január 1.–vel újabb váltás mellett döntöttem. Most egy önálló kis építészstúdióban dolgozom, melyben ugyan – szervezetileg – jelen pillanatban is egyszál magam vagyok, de egy-egy munkára szerveződve a barátaimmal mindig létrehozunk egy kisebb alkotócsoportot. Itt kell megemlítenem szakmai önéletrajzom egyik legfényesebb pontját, melyet a mai napig a csodával határosnak érzek: 1990-ben megkeresett egy belgrádi építészmérnök, Ivica Madzsnovics – az Ivica az Iván horvát megfelelője – hogy Szegeden járva látta az Oroszlán u. – Oskola u.–i sarokházat, tehát ezt az épületet, ahol most vagyunk, nagyon felkeltette az érdeklődését, és szívesen bemutatná munkáimat Jugoszláviában. Kiderült, hogy ő háromévenként nagyszabású nemzetközi építészeti kiállítást rendez Belgrádban, ahová a világ általa legjobbnak ítélt 50 építészét hívja meg. 1989-en Finta és Makovecz képviselte Magyarországot –1991-ben pedig én. Óriási megtiszteltetés volt ez a számomra, hiszen az összes többi kiállító hihetetlenül nagynevű, befutott építész volt, többek között egyetemi tanárok, komoly professzorok. A kiállítás után újabb meglepetés ért: Mladjenovic közölte, hogy albumot készül kiadni a világ 150 élenjáró építészéről, és ebben is szerepelni fogok.

– Őszintén gratulálok a sikeredhez! Most azonban térjünk vissza szűkebb pátriánkhoz. Egy jellegzetes épületedet már említetted: nagyon örültem én is, amikor elkészült ez a sarokház., hiszen ez eléggé csúnya vidéke volt azelőtt a Belvárosnak. Soroljunk föl azonban még néhány általad tervezett szegedi épületet, hiszen az építészt végülis épületei alapján azonosítják.

– Jónéhány tervem valósult meg Szegeden és környékén: családi házak, társasházak, kommunális létesítmények. A szívemhez legközelebb most a szentmihályi templom áll, amely voltaképpen egy kis épületegyüttes. Aki ismeri Szentmihályt, az tudja, hogy ez egy, az Alföldön szokatlan szerkezetű halászfalu, ahol rendkívül szűkek a porták, s többszáz méteren a hajdani Tiszához – ma Fehérparti holtág – lefutó kis utcácskák határolják a telkeket. Az templom építésénél ez adta az első feladatot, hiszen a hely, ahol a templom áll, nem kitüntetett porta, hanem egy a sok közül: néhány méter szélességű, s vagy hatvan méter mély. Ehhez alkalmazkodva készült el az épületegyüttes terve, melyből a templom már elkészült, működik: a parókia befejezés alatt áll, szerény gazdasági épület jön hozzá majd, s az egész – mintegy visszaadva a falu ősi hangulatát – egy kerengővel lesz majd körbeépítve, mintegy udvarház jelleggel. A főút felé nyitott udvarkertet alakítunk ki, de az oldalhatárok felé mégis intim, zárt marad, amely lehetőséget ad majd szabadtéri misézésre, esetleg valamilyen ifjúsági rendezvényre: ilyesmire gondolt a plébános úr, aki nagy fölkészültségű, ambiciózus fiatalember (a Vatikánban doktorált, a korábbi csanádi püspök titkára volt), dr. Kovács László. Épülőfélben van egy másik kedves épületem: ez a Kölcsey utcai Külkereskedelmi Bankház, a volt Auer-ház helyén. 

– Térjünk vissza megvalósult munkáidhoz, hiszen ez utóbbiból még csak az oldalfalak kezdetei láthatóak, bár a terveket annak idején közzétették a sajtóban, ki is tört egy kisebbfajta vita az Auer-ház érdekében. Beszélj most egy kicsit a lakóház jellegű épületeidről!

– Ezek közül például megemlíteném a Fő fasor 78. sz. alatti újszegedi villát, mely rövidesen elkészül. Mezőhegyesen többfajta házat is terveztem: főként egyedi családi házakat. Tótkomlóson pedig igazán izgalmas feladatom akadt: megbízóm egy régi portát vásárolt, s annak igyekeztünk az eredeti hangulatát megőrizni. 

– Én viszont egy deszki épületed iránt érdeklődnék. Mondj valamit a deszki „kertcentrumról”!

– Nagyon izgalmas feladat volt. Most, hogy annyi minden átalakulóban van, sokan szeretnének elárusító pavilont, ahol bábáskodás nélkül, saját vállalkozásként tudnak valamiféle gazdasági tevékenységet kifejteni. Itt is erről volt szó: a megbízó megkeresett, hogy Deszk határában szeretne egy olyan kis épületet létrehozni, ahol dísznövényeket, magvakat, és az ezekhez kapcsolódó árucikkeket tudná árulni. Nagyon érdekes hely volt a tervezett épület telke: az országút itt megtörik, s így akár Deszkről haladunk kifelé, akár közeledünk a faluhoz, elibénk kerül. A tulajdonosnak az volt az elképzelése, hogy olyan épület legyen itt, amely fölhívja magára a figyelmet, ugyanakkor kevés pénzből épüljön föl. Ezért merült föl az az ötlet, hogy tulajdonképpen három részből álljon: két része készen kapható garázselemekből épüljön, s ezekhez kapcsolódjon a harmadik, egyedi épület, amely a tényleges kereskedelmi-eladási teret adja. Így is lett: elkészült a két vasbetondoboz, – persze, egy kis gyeppel a tetején –, s a kettő közé a növényekre jobban hasonlító épület került, dongával lefedve, a sarkára pedig – jelezve, hogy itt dísznövény-kereskedés van – egy fémből készült fa került. Az erre járók figyelmét maximálisan fölkeltve.

– Köszönöm, s most már valóban a falusi, de nem gazdasági jellegű építészetre térnénk át. Mi a véleményed a jelenkori falusi építészetről?

– Szerteágazó, nehéz kérdés. Napjaink egyik örömteli sajátossága, hogy nehezedő körülmények ellenére egyáltalán van még építkezés. A másik pozitív motívum: a korábbi évek kényszerű szürkesége után nagyon sokan merik vállalni eltérő voltukat. Vannak persze divatos motívumok – mint pl. a boltív (ami érthető: épp ellentéte az eddigi „dobozépítészetnek”) – de ha ezeket lehántjuk az elképzelésekről, akkor jól látható, hogy egyre inkább testreszabott, igényes házakat kívánnak a megrendelők. Sokat jelent az is, hogy nyitott az ország: számtalan új anyag jött be, pl. a kerámia-csempeáru a korábbinál olcsóbban és hihetetlen választékban hozzáférhető. A falusi építkezéseknél egyébként a kivitelezés terén általában kedvezőbb a helyzet, mert itt a mester és a megrendelő jól ismerik egymást, s a személyes kapcsolatok következtében sokkal inkább várható, hogy minőségi munka folyik majd.

– Tervezőként, építtetőként egyaránt átélted az építkezés örömeit, gyötrelmeit. E kettős minőségben milyen tanácsokat adnál egy kezdő építkezőnek?

– Nagyon fontos dologgal kezdeném, és remélem, senki nem érti félre, szóval: nagyon alaposan, gondosan válassza meg, kivel terveztet, mert a szellemi befektetésen szinte minden eldől. Amíg üres a rajzlap, addig számtalan jó megoldás születhet, de nem mindegy, hogy ezek közül melyiket választjuk, mert már a legegyszerűbb döntések is súlyos következményekkel járhatnak. Az építtetőnek persze mindig, minden körülmények között igaza van, de kérdés, hogy a tervező, akit megkeres, bele tud-e helyezkedni az ő életébe, mentalitásába, gondolkodásmódjába, és abban a világban, gondolatkörben létre tud-e hozni egy kvalitást, természetesen úgy, hogy az az építtető anyagi lehetőségeinek, szellemi elvárásainak eleget tegyen.

– Fontos lépcsőfokra fogok most rákérdezni: hiszen amiről most beszélünk, az már az a fokozat, amikor megérkezik az építészhez a boldog építkező. Sajnos, általában nem úgy mennek oda az építtetők a tervezőhöz, hogy jöjjön el már hozzánk, nézze meg azt a területet, nézze meg a szomszédot, a környéket, és mondjon javaslatokat: mit és hogyan érdemes építenem, hanem többnyire úgy, hogy „márpedig itt meg ott ez meg ez lesz, ide egy ilyen tornyot, oda egy amolyan bástyát, mert a Guzlicáéknak is ilyen volt.” És akkor végülis elkészül a ház, a család meg szépen beköltözik a nyárikonyhába, a többi pedig „múzeum” lesz, illetve még az sem, mert nem látogatható. A kérdés tehát az, hogy véleményed szerint milyen szempontokra érdemes figyelni az építkezőnek – az anyagiakon túl, persze, mert nyilvánvalóan, az az első?

– Ez a legnehezebb kérdés. Akiben ugyanis megfogan a gondolat, hogy házat szeretne, azonnal térben, anyagban, konkrét dologban kezd gondolkozni, ami természetes, de nem jó. Bármilyen nehéz, azt kell pontosan megfogalmazni, hogy mit szeretne. Ehhez tisztáznia kell magában, hogy milyen az életvitele: pl. mivel foglalkozik, hogyan él. Hogy a telken gazdálkodni akar, vagy sem. Hogy mi lesz 20-30 év múlva: van-e családja, van-e, lesz e gyermeke, szüleit odahozza vagy sem. Fontos a családtagok életkora is. A gyerekek valószínűleg nem maradnak felnőttkorukban otthon, de addig is szeparált életteret igényelnek, ami elköltözésük után egyébként albérletnek is könnyebben kiadható, esetleg kisebb üzletet is lehet nyitni benne. Én a következőt ajánlom mindenkinek: szánjon akárcsak egy órát az alábbi gondolati játékra: próbáljon meg először mindent félretenni. Mondja azt magának, hogy nem számít, hogy hol van a telek, nem számít, hogy mibe fog kerülni az építkezés. Gondolja azt, hogy nincsenek anyagi gondjai, a telek fekvése festői, a tervező végtelen képességű, a mesterek itt nyüzsögnek körülötte, és egyébként is holnapra készen lesz a ház. Csak egyetlen kérdés létezik: I l y e n  házat szeretne. Ez azért fontos, mert így az összes hordalék lekerül, csak az marad, ami a lelke mélyén van. Ha ezt a gondolati játékot elmulasztja, akkor kizárhat egy sor olyan gondolati lehetőséget, amit egy rutinos tervező megvalósíthat. a kötöttségek ellenére. E kötöttségekből kiindulva azonban még a gondolatait sem tudja az építtető a tervezőnek.

– Elgondolkodtató dolgokat mondtál: egyetértek minden szavaddal. Az építkezőknek így már adtunk bizonyos muníciót. Az épületek azonban többnyire különféle helységekben állnak, valamilyen önkormányzat hatóterületén. Milyen tanácsokat tudnál adni azokak az önkormányzatoknak, akik nagyobb építési területeket alakítanak ki?

– Magvas kérdés…

– Tudom, kisebb könyvtárak szólnak e témakörről…

– A lényeg itt is a perspektivikus gondolkodás, még inkább, mint az építkezők esetében. Ha arról van szó, hogy van egy terület, amelyet föl kellene osztani és telkeket kialakítani, akkor előszöris nem mindegy, hol van ez a terület a helységen belül. Nehogy olyan helyre kerüljön lakóházcsoport, ahol pedig de jó lett volna egy nagy park. Magyarul: komplex rendezési terv szükségeltetik. Ha ez sikerül, akkor a következő fontos szempont a lakóháztelkek egymáshoz való egészséges viszonyának kialakítása. Ha sok egymásmelletti telekről van szó, akkor csakis utcára szabad fölfűzni mindahányat: a 60-as évek „elpötyögtetett” házai nem váltak be. Ez, gondolom, semmi különlegeset nem jelent. Sokkal nehezebb a telekméretek meghatározása: ez az önkormányzatokra váró bőséges elemzést igényel, melynek során nem nélkülözhetőek a professzionális városrendező mérnökök sem. Deszk külön sajátossága, hogy városiasodó község, elképzelhető, hogy nem a paraszti belterjes gazdálkodás lesz rá jellemző, hanem a kisvárosi polgári életforma. Ez azonban annak a lakóháztípusnak elterjedését hozhatja magával, melynek modellje a földszinti fogadótér – műhely, üzlet, stb. – és az emeleti lakás együttese. Néhány modernebb példa mellett ilyeneket a régi magyar polgárvárosokban – Sopron, Kőszeg, Eger – találunk, és ilyen az Oskola utca 5. szám alatti ház is, melynek felújítását szintén én terveztem.

– Visszatérve az önkormányzati felelősséghez: az én látóköröm szerint a községi– és városképek kialakításánál három koncepciót látok érvényesülni: az első a „nem volt koncepció”– koncepció; a magyar városok 50%-ában ez érvényesült, az épületeket „odavágták” és kész. A második koncepció sem igazán sikerült seholsem: ez a „modernizáció magyar módra” c. változat, amikor az illetékesek azt mondták, hogy ez a sok régi vacak bennünket nem érdekel, lebontani, építünk újat a helyébe. Ez a felfogás több szörnyszülött községi és városi”főteret” eredményezett, s van bizonyos nyoma Szegeden, Makón, is… Végül a harmadik, ami persze szintén vitatható, de messze a legértékesebb: amikor nagyon szigorúan és nagyon részletesen megnézték az építészek, építészteamek az adott község, vagy város alapvető és jellemző építészeti motívumait és azokból építkezve próbáltak egy új faluképet, városképet kialakítani. Véleményed szerint kinek van igaza e területen, mit parancsol a józan ész?

– A teljes válaszhoz vissza kell kanyarodnom az előbbi kérdéshez, ugyanis mindezen bonyolult – városrendezési, faluképi – problémák fölvetődött az az igény, mely szerint jó lenne, ha a kisebb helyeken is működne egy–egy helyi főépítész, úgy, ahogyan orvosa is van a falunak. A falu orvosának van egy hihetetlen előnye: együtt él a betegeivel, majdnem mindenkit ismer, belülről látja a bajokat. A községi építész ugyanígy ismerhetné a falu portáit, ügyelhetne az értékes régi házakra. A hagyománytiszteletnek persze mértéke van, én például nem mindig értek egyet neves városvédőnkkel[2], mert ha a pesti Váci utcát telerakatja a századforduló lámpáival, akkor az teljesen hamis…

– Tibor, egyik kedvenc tv-műsoromra célzol – „Unokáink sem fogják látni” – ott azonban a borzalmas sorozatgyártmányok ellen folyik a harc…

– No igen, de közben tehetséges ipari formatervezők hadát képezzük ki és engedjük külföldre, mert itthon nincs számukra megbízás…

– A falurendezés volt a témánk…

– Aminek olyannak kellene lennie, mint egy fának. A fa is hajt újabb leveleket, sőt, ha belecsap a villám – és nem dönti ki – akkor egészen másfajta irányba veszi szegény az irányt, újabb ága egészen másfelé nő; ha egy házat elbontanak előle, s onnan is kap fényt, megint más formája lesz, vagyis miközben az egésznek a döntő részei megmaradnak, azonközben szinte teljesen kicserélődik és meg tud változni. Az építészetnek is így kellene működnie, s az lenne a jó, ha görcsös nosztalgia nélkül is rendeződnének a dolgok. Az élő és természetesen működő hagyományoknak például a már emlegetett deszki telekosztásban is érvényesülniük kellene, nevezetesen: a település struktúrája eddig ilyen telekszélességet bírt el, ezen lehet, hogy már változtatni kell 1–2 métert, de a háromszorosa már fölborítaná a faluképet. Még fontosabb számításba venni a település egészének ősi struktúráját egy–egy új osztás kialakításánál.

– Ilyen tekintetben Tápén történt óriási rendezési merénylet öt-hat éve, amikor a többévszázados piacteret parcellázták föl. Ha Tápé akkoriban önálló lett volna, s még helyi építésze is van…

– A helyi építész persze önmagában kevés. Két dolog látszik még szükségesnek: a széleskörő, részben spontán társadalmi nyilvánosság működése, melynek valódi terepe a távolról sem csak iszákossági céllal létező kocsma volt egykoron…

– A kocsmák egy részéből művelődési ház lett, melynek már egyértelműen közösségi fórumok működtetése a célja…

– És még egy hallatlanul fontos dolog: az oktatás. Hiszen másról sem beszélgetünk most, mint az építészeti gondolkodás fejlettségéről, ami csak akkor tudna természetesen működni – őrizve az értékes hagyományt, tudatosítva a funkciókat, tartva a mértéket – ha az oktatással, gyermekneveléssel rendkívül szorosan összefüggne. Bármilyen kevés a pénz: be kellene illeszteni valahogy az oktatásba a komplex vizuális nevelést.

– Az egyetlen vizuális művészet, amit nem lehet „kikerülni”: az építészet. S éppen ennek megértésére nem tanítanak sehol.

– Nemcsak az építészetre gondolok, sőt, talán nemcsak a vizuális nevelésre: a videoklippek és a műsoros kazetták tömegével zúdítják ránk az értéktelen vizuális és zenei anyagokat. Minimális a segítség, amit egy fiatal eligazodásképpen kap ebben a dzsungelben: igen nagy mindannyiunk felelőssége. Aki ugyanis ezeket az élményeket nem tudja szelektálni, az manipulálható. Egy olyan kezdődő demokráciában, amelyben mi vagyunk, ez egy döntő dolog lehet. Szóval, kellene valami jó komplex tárgy, mindezek rendbetételére. Az építészet vonatkozásában igen fontos volna az anyagismeret valódi oktatása. Sok-sok épület falun kalákában épült meg, nem volt mérnök, de a mesterember vagy csak a gazda természetes módon tudta, hogyan kell a fát használni, nem rakott az adott épületrészbe feleakkorát, nem hasította rossz irányba. Igen ám, de a mai anyagok sokkal titokzatosabbak: a különféle vasbeton elemek építés közben nagy meglepetéseket tudnak okozni, az új anyagoktól az ember elszakadt. De ha az iskolában az anyagokat megszeretné, tudná, hogy az üveg, az acél, a textília, a papír mire jó, ezekkel machinálhatna, akkor ez busásan kamatozna egy építésnél.

– Örülök, hogy az építőanyagok témakörére sikerült áttérnünk, ugyanis épp ezzel kapcsolatosak következő kérdéseim. Kérlek, oszd meg velünk a természetes építőanyagokkal és a bioépítészettel összefüggő gondolataidat.

– Személyes jellegű válasszal kezdem: én borzasztóan szeretem az új dolgokat, akár a legvadabb műanyagot is beleraknám a házba, üvegszálas anyagokat, acélt, bármit. A bioépítészetről viszont eszembe jut, hogy vannak kicsit divatos elméletek, melyek túlzásba viszik az emberre és a környezetére káros anyagok kiszűrését, ilyen pl. a mágnes-elmélet, mely szerint nem mindegy pl. hová tesszük az ágyunkat: ha „erőtérbe” kerül, akkor nemhogy aludni nem tudunk benne, hanem még betegek is leszünk. Én ezekben az elméletekben egyáltalán nem hiszek. Sokkal bonyolultabbak ezek a kérdések: én mindenkit lebeszélnék arról, hogy efféle dolgokban ilyen direkt módon higgyen. Más a helyzet a természetes anyagokkal. Felettébb szerencsés lenne, ha a mesterek késztetést éreznének, hogy a környezetünkben könnyen hozzáférhető anyagokkal gyakrabban dolgozzanak. Vannak pl. kiváló alföldi fafajták, amelyeket a megfelelő helyekre be lehet építeni. Aztán szükséges lenne, hogy kialakuljon az építőanyag-kisipar, hogy – akár itt Deszken is – legyen öt kisüzem, amelynek gazdái nem nagy haszonnal, de fölmérve a keresletet, vállalkoznának kis manufakturális dolgokra. Így működött annakidején Vásárhelyen a téglavetés. Az ott készült tégla nem olyan volt, mint a gyári, nem is úgy volt kiégetve, de igen tartós volt, s ha megnézzük a régi vásárhelyi házakat, akkor láthatjuk, hogy egy-egy házon belül 200-250 elem is előfordult. Ezt csak a kisüzem tette lehetővé: ha szükséges volt bizonyos sarokelem…

– Akkor nem a kőműves törte formára…

– Akkor a téglakészítő fölvette a méreteket, és másnap készen volt. Ugyanígy kellene a vályog, a vertfal hátterét megteremteni. S akkor megint szegény önkormányzatoknál tartunk: az ilyen iparost támogatni szükséges, helyi adómentességben részesíteni. A természetes anyagokból való építkezésben még az az előnye is van, hogy lebontás, megszűnés esetén „földdé válik, ami földből vétetett”, nem marad a helyén vasbetonhegy, nem válik szemétté.

– Ez tehát az építtető és a kivitelező oldala. Most gorombább dolgok következnek. Tételezzük föl, hogy X. Y. azt mondja, hogy én erről hallottam, meg az öregeim is így építettek/mert különben ez állandó beszédtéma, a napokban egy kiránduláson hosszú beszélgetést folytattam deszki barátaimmal a vályogról, hőszigetelő képességéről/ és én is így akarok. A modern építőanyagok árai állandóan emelkednek, s – tételezzük föl – az üzemi háttér is kialakul egy ilyen vályogos építkezéshez. Ámde. Szeretnek-e a mérnökök ilyen épületet tervezni?

– Én személy szerint igent mondok. Az az építész, aki lelkiismeretes és az újra–jóra nyitott, az szívesen tervez ilyet is. Csakhogy van néhány alapvető gond, ami miatt nem mernék senki sem rábeszélni, vagy meggyőzni ilyen ügyben. Ezeknek a régi építési technológiáknak eltűnt a napi gyakorlata, újra kell tanulni, különben sem csak a régi felújításáról van szó, hanem annak modern változatáról. Tehát kalandossá válhat az építkezés, nagy kockázati tényezővel. Alig van referencia az ilyen épületekre. Az építtető még mindig erősen kiszolgáltatott, bár az önkormányzatoknál – legyen végre irányukban dicsérő szavam is – máris gördülékenyebben mennek a dolgok. De a gyors infláció miatt igen nagy szerepe van annak is, hogy mennyi idő alatt épül föl egy ilyen ház. Ezért nem véletlen, hogy csak néhány építész vállal biotervezést…

– Százszázalékos bioépítészettel – ez azt jelenti, hogy a tájolás, az elrendezés, a felhasznált anyagok, az energiaellátás, tehát minden az egészséges életmódot és a környezetet védi – tudomásom szerint csak egy–két építész foglalkozik az országban.

– Az építészeket, köztük magamat mentendő megjegyzem, hogy a magyar társadalom most az eredeti tőkefelhalmozás korát éli. A tervezők és a kis cégek is azzal küzdenek, hogy fölépítsék magukat. Nagyon kevés idő marad arra, hogy olyan dolgokba behajózzon az ember, melyek túlságosan nyílt vizek. Más volt a helyzet a nagy tervező vállalatoknál, ahol a kísérleti munkákat más, jól fizető megbízások tartották el. Ezek a vállalatok azonban egyre zsugorodnak. Mint magántervező, eleve más közgazdasági kategóriába tartozok: munkáimat alá kell rendelnem a gazdasági kényszernek. Ráadásul Magyarországon elég alacsonyak a tervezési díjak: Ausztriában 100.000 schilling egy családi ház terve – s ez még „agyon” sincs dolgozva, mert sokkal jobb az ipari háttér – nálunk csak nemrégiben határozta meg az Építészkamara a teljes költség 10–20 %-ában. Amiből még keményen lejön az adó, a társadalombiztosítás stb. Pedig nyilvánvaló, hogy a vályogfal jó, hiszen nemcsak hőszigetelési tulajdonsága kiváló, hanem ez a fal lélegzik, itt más a páratartalom, tehát a fizikai és pszichikai érzetek összeadódnak. Ezt a falat csak szigetelni kell és a csapó esőtől megvédeni. A vályogfalas házba aztán csak a fafödém való, s ahhoz tudni kell, milyen fák alkalmasak gerendának. Most éppen lesz egy hasonló munkám: tegnap jött egy építésztechnikus kollégám, Szentmihályon fog építeni, s azzal kezdte, hogy az ő házában vasbeton nem lesz. Neki viszont hatalmas gyakorlata van, amire én vastagon fogok támaszkodni: tudja a megfelelő fogásokat, hogy hol adnak födémhez való gerendát, hogy milyen gerendák kellenek, hogyan építi be stb. Ez az, ami ritkán adott, s ami más esetben csak hosszadalmas kísérletezéssel oldható meg. De változatlanul mondom: ha akad olyan megbízó, aki vállalja ezeket a kockázatokat, én szívesen részt vennék egy ilyen kalandban

– Többször emlegetted az Auer–bankházat. Kérlek, említsd néhányat asztalon lévő munkáidból!

– Megintcsak a legkedvesebbel kezdeném: ez a Rondellának, a Vízibástyának a rekonstrukciója. Fölmerült ugyanis az a gondolat, hogy az Országzászló, amely az Árpád–téren volt – s amelynek még az épületét is lebontották – erre a helyre kerüljön vissza. Így az épület, mint mérnöki létesítmény is megújul, emellett a város egy szép szimbólummal gyarapodik majd. Ezenkívül több kisebb–nagyobb társasház tervezését végzem; örömmel mondhatom, hogy egyre több olyan munka van már, melynek során név szerint keresik azt az építészt, akiben bíznak, másrészt személyre szóló produktumot kérnek, határozott tulajdonosi szemlélettel.

– Márpedig értékes munkát csak így lehet végezni. Köszönöm a beszélgetést, további sikereket kívánok (s csak zárójelben: örülnék, ha egyszer majd a hegedülésre is jutna újra időd…)

Megjelent a folyóirat 2023. októberi számában

A nyitókép Pásztor Erika Katalina fotója.

Jegyzetek    

[1] Szeged, Kölcsey u. 8. Palánkai, bravúros megoldással újratervezte és újraépíttette az Auer-házat (az eredeti épület, igen rossz állapota miatt nem volt megtartható), e rekonstruált épület mögött áll a bank igen szép modern székháza. 

[2] Palánkai Tibor itt Ráday Mihály (1942-2021) Kossuth-díjas magyar filmoperatőrre, rendezőre, televíziós szerkesztőre, a Budapesti Városvédő Egyesület elnökére céloz.