Sipos Anna: A „magyar Gaudí” tragédiája

1912. május 5-én különös tragédia rázta meg Szeged városát. Az ígéretes tehetségű építész, Magyar Ede (35) szíven lőtte magát szeretője Jósika utcai lakásán, abban a két emeletes bérházban, amelyet maga tervezett. Irodájában búcsúcédulát hagyott, zsebében egy cetlit és egy novellás kötetet találtak, míg télikabátján rejtélyes hasadást fedeztek fel. Az esetről részletes alapossággal beszámoló újságírók a fiatalember zavaros szerelmi életében keresték és vélték megtalálni az indítékot. Ezt a megdöbbentő történetet dolgozta fel Brunner Attila művészettörténész lenyűgöző alapossággal A Magyar Ede-ügy című, 2024-ben a Holnap Kiadó gondozásában megjelent kötetében.

Brunner Attila művészettörténész 2024-ben doktorált az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Disszertációját Mezőváros és szecesszió. Kecskemét vonzásterületének építészete a 20. század első évtizedében regionális megközelítésben címmel írta. Szenvedélyesen foglalkozik a szecessziós magyar építészet történetével, s bár a fővárosban él, elsősorban a vidéken rejtőző örökség tudományos feldolgozására és népszerűsítésére koncentrál.

A századforduló magyar építészetének egyedi alakja volt Magyar Ede (Orosháza, 1877. január 31. – Szeged, 1912. május 5.), bár tehetsége inkább csak Szegeden és környékén hozott számára elismertséget. Ahogy a szerző is megállapítja – a fővárosi művészeti közéletbe nem kapcsolódott be, a folyóiratok csak elvétve számoltak be munkáiról, budapesti kollégái kissé amatőrnek, alulképzettnek tartották. Az 1970-es években került ismét a művészettörténeti kutatás látóterébe és egyéni építészeti formavilága okán – a jól hangzó, de stíluskritikai szempontból teljesen irreleváns – „magyar Gaudí” címkét aggatták rá.

Egyedülálló építőművészi teljesítménye ellenére Magyar Ede munkásságáról máig nem született tudományos igényességű, átfogó monográfia és könyve megíráskor Brunner Attila sem erre vállalkozott. Ez a műfaji szempontból nehezen behatárolható kötet alapvetően az építész öngyilkosságával foglalkozó korabeli sajtó alapos áttekintése, a különféle újságokban megjelent cikkek szisztematikus összevetése és kritikája, miközben egyes témák kapcsán szélesebb társadalomtörténeti kitekintést is tesz.

Bár a szerző egyértelművé teszi, hogy a könyv megírásához Szilágyi Márton Czakó Zsigmond drámaköltő halálával foglalkozó tanulmánya[1] és Nagy Sándor budapesti válásokkal kapcsolatos könyvei[2] adták az ihletet, mégis szinte egy új műfajt teremt. Az életrajzi, művészettörténeti és kritikai irodalom eszköztárát ötvözi, miközben mindvégig megőrzi hideg tárgyilagosságát és nem mozdul el a történelmi regény műfaja felé. Erre maga Brunner is utalást tesz, mikor a Magyar Ede halálával kapcsolatos sajtótermést színházi előadáshoz vagy bűnügyi regényhez hasonlítja. Valószínűleg ez adhatta az inspirációt a könyv fejezeteinek címadásához is (pl. A tények, A főszereplő, Az irodában talált jegyzet, stb.), amellyel ötletesen csigázza fel és tartja ébren az olvasó figyelmét.

Brunner a kötet terjedelmes előszavában egy alapos kutatástörténeti áttekintéssel indít, majd kiemeli, hogy az építész öngyilkossága már a kortársak érdeklődését is felkeltette. Ugyanakkor rögtön figyelmeztet a korabeli sajtó megbízhatatlanságára és megállapítja, hogy levéltári források hiányában az öngyilkosság körülményei nem rekonstruálhatók pontosan. Nem hallgatja el azt sem, hogy a szegedi szecessziós építészet turisztikai ismertetése során ma is közönségcsalogatóként használják azt a tényt, hogy az építész önkezével vetett véget életének. Itt tárgyalja a könyv műfaji előzményeit is, valamint felidézi a korszak más nagy port kavart hasonló eseteit is; például Solymosi Eszter eltűnését és Pulszky Károly öngyilkosságát. Elismeri, hogy a narratíva alakítása és az események vizsgálata során a detektívregények is hatottak rá – elsősorban Edgar Allan Poe és Agatha Christie művei.

Az előszót követi Magyar Ede vázlatos életrajza és az öngyilkosság körülményeinek rövid ismertetése, majd a további részletek fokozatos feltárása mellett igyekszik a szerző szélesebb társadalomtörténeti kontextusba helyezni az eseményeket. Végül szépen sorban, mintha egy színdarab szövegkönyvében ismertetné a karaktereket, fokozatosan kibontja az öngyilkosságban érintett személyek élettörténetét, kezdve a főhőssel, Magyar Edével. Az ő kapcsán veszi leltárba a holttest mellett talált tárgyakat, a sajtó által publikált búcsúleveleket és a végrendeletet. Majd jönnek a mellékszereplők: a feleség, a fiú, a szerető, a szerető férje, az apa, a rendőrkapitány és végül egy „tanú”.

Az utolsó előtti fejezetben, az „Utójáték”-ban Brunner mélyebben érinti az öngyilkosság motivációjának lehetséges indítékát, felvetve, hogy a kiváltó ok nemcsak szerelmi, hanem anyagi természetű is lehetett.

Zárásként jutunk el a „Tanulság?”-hoz, ahol a szerző a szakmai nyelvezetet félretéve kicsit közvetlenebb hangnemben összegezi a könyv tartalmát és igyekszik levonni az eseményekből adódó következtetéseket.

Bár a szerző maga is elismeri, hogy a könyv írása közben olykor közelebb érezte magát a regényíráshoz, mint a történeti értekezéshez, a kötet mégsem tekinthető szépirodalmi műnek. Történetírási szempontok szerint, a tudományos cikkek módszertana alapján épül fel. Precíz kutatástörténetet követően ismerhetjük meg a száraz tényeket, valamint az öngyilkosság részletes társadalomtörténeti kontextusát. A szerző következetesen elemez és végül összegez, miközben igyekszik magát érzelmileg távol tartani a történettől és amennyire csak lehetséges, megőrzi objektivitását. Ez egy-egy apró kivételtől eltekintve – például amikor firkásznak titulálja az üggyel foglalkozó újságírókat – sikerül is neki. Az események ismert részleteit fokozatosan adagolja, amivel végig fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését.

Azonban az erős elemző attitűd és szigorú szakzsargon gyengíti e sajátságos könyv olvasmányosságát. Például a különféle sajtóorgánumokban kissé eltérő formában megjelenő, de közel azonos tartalmú újságcikkek egymás utáni közlése megakasztja a szöveg kontinuitását. Igaz, ez eszköz is, hiszen a szerző nem szeretné az olvasó helyett értelmezni az eseményeket. Összefüggésében nem is rekonstruálja magát az öngyilkosságot, hiszen az idézett cikkeknek köszönhetően az olvasó képes egyedül összerakni a történetet. Brunner tudatosan csak az ellentmondásokra és logikai bukfencekre szeretne rávilágítani.

A kutatás során sokszor nehéz mérlegelni egyes felszínre kerülő – vagy éppen nem kerülő – információk fontosságát és ebbe a hibába sajnos Brunner is belefutott. Teljesen feleslegesen töltött időt a szegedi és Szeged környéki halálesetek és öngyilkosságok átlagolásával, hiszen ez „számmisztikán” kívül más eredményt nem hozott számára. Talán érdemesebb lett volna erről inkább hallgatni. Ellenben túlságosan sok mindent derített ki Magyar Ede édesapjának szabadalmaival és peres ügyeivel kapcsolatban, amelyek bármilyen érdekesek is egy történész számára, most bőven elfértek volna a lábjegyzetben.

Ezzel szemben a téma izgalmas pontja az öngyilkosság pszichológiája és ezt a szerző is tisztán érzi. Ezért hivatkozik Émile Durkheim 1897-ben megjelent öngyilkossággal foglalkozó tanulmányára.[3] Sőt, nemcsak hivatkozik, hanem Durkheim tipologizálása alapján Magyar elkeseredett tettét az egoista öngyilkosság kategóriájába sorolja. Ennél messzebbre viszont már nem merészkedik, hiszen a pszichológia még nem az ő asztala. Ellenben építészettörténészi attitűdjét meg sem próbálja levetkőzni, mikor a könyv végére odailleszt egy saját fényképfelvételekkel illusztrált, forrásokkal gondosan megjelölt, precíz műjegyzéket. Vajon már írja is azt a régóta kívánkozó Magyar Ede-monográfiát?

Hatásvadász témaválasztása és aprócska hibái ellenére úgy gondolom, Brunner Attilának köszönhetően komoly tudományos művel bővült a Magyar Edével foglalkozó irodalom. Még akkor is, ha a szerző csak elenyésző levéltári forrást használhatott fel munkájához. A Szeged helytörténetére és az építészettörténetre nyitott olvasók számára biztosan nem okoz csalódást A Magyar Ede-ügy.

Brunner Attila: A Magyar Ede-ügy – Kísérlet egy öngyilkosság rekonstrukciójára. Holnap Kiadó. Budapest, 2024.

Megjelent a folyóirat 2025. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Szilágyi Márton: „sötét halálával az öngyilkolásnak…” Czakó Zsigmond halála. Iin: Irodalomtörténet, 36. évf. 1. sz. 2005, 20–41. o.

[2] Nagy Sándor: „Engesztelhetetlen gyűlölet”. Válás Budapesten (1850–1914). Budapest, Budapest Főváros Levéltára, 2018.; Nagy Sándor: Vadházasság Pesten – válás Budán. Egy budai orvos mozaikcsaládjának története a 19–20. században, Budapest, Budapest Főváros Levéltára, 2023.

[3] Émile Durkheim: Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány [1897], Osiris, Budapest 2000.