Váraljai Anna: Arcok, házak, napraforgók – Cs. Pataj Mihály kiállításáról

Egy kiállítás során többnyire magukról a művekről beszélünk, de vannak olyan helyzetek, amikor az előzmények is említésre méltóak: a Rektori Hivatal aulájában látható, Cs. Pataj Mihály művészetét bemutató kiállítás ilyen, hiszen hátterében családjának szándéka áll, ami döntő fontosságú egy oeuvre sorsa szempontjából. Vincent van Gogh életében szinte teljesen ismeretlen volt, halála után testvére, Theo és felesége vette kézbe a hagyatékot, építette fel tudatosan a festő hírnevét. Frida Kahlo halála után férje, Diego Rivera gondoskodott az életműről, és egykori közös házukat, a Casa Azult múzeummá alakíttatta. Marc Chagallnak felesége és lánya archiválta a műveit, szervezett kiállításokat a festőnek, és még sorolhatnánk. A művészettörténészek életvitelszerűen foglalkoznak az egyes alkotói pályák feltárásával, kanonizálásával, ugyanakkor a család attitűdje legalább ennyire fontos: ha van megtartó szándék, az életművek nem hullanak szét, nyilvánosságra kerülnek, és ami a legfontosabb, nem szorulnak vissza a családi/magánemlékezet terébe, hanem bekerülnek a szakmai/művészeti diskurzusba.  Cs. Pataj Mihály életmű-kiállítása arról a szándékról tanúskodik, hogy szűkebb-tágabb közössége kulturális múltja részének tekinti őt, és hogy az életmű elevenen hozzátartozik Szeged művészeti önképéhez.

Cs. Pataj Mihály 1921. december 22-én született Békéscsabán, és 2008. január 24-én hunyt el Szegeden. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1940 és 1947 között, mestere Rudnay Gyula volt. Tanulmányai után Szarvason tanított és alkotott, majd 1963-ban került a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Rajz- és Művészettörténet Tanszékére. Ott nemcsak oktatóként volt jelen, hanem a színelmélet iránti érdeklődésével is formálta a képzést. 1975 és 1982 között tanszékvezetőként dolgozott, majd 1982-ben vonult nyugdíjba. Szeged művészeti képének alakításában alkotóként, oktatóként és a rajz tanszék vezetőjeként is része volt. Kiállító művészként az 1950-es évektől folyamatosan jelen volt a színtéren, egyéni tárlataival külföldön is bemutatkozott, Műveit jelenleg a szegedi Móra Ferenc Múzeum, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum, valamint a család és magángyűjtők őrzik.

Festészetének egyik alapregisztere a vidéki tapasztalat, mely több ponton kapcsolódik az alföldi festészet hagyományához, legalábbis tematikailag. Kompozíciói ugyanis nyitottabbak, folyamatos festői keresés benyomását keltik, és a realizmus-stilizáció különböző fokozatai egymás mellett vannak rajtuk jelen, és a motívumok egy változó, kísérletező festői folyamat részeként jelennek meg előttünk. Éppen ez a sokirányúság adja a Cs. Pataj életmű sajátos karakterét, amely folyton alakuló, nyitott festői gondolkodást jelez.

A kiállítótér fő falán a családhoz és az örökölt tárgyi világhoz kapcsolódó művek kaptak helyet a szuszék motívuma köré rendezve. A szuszék a paraszti kultúrában használt festett láda, amely a kelengye és a családi textíliák őrzésére szolgált, ugyanakkor díszített felületével a háztartás egyik reprezentatív tárgya is volt. A népi berendezések művészeti témává emelése a magyar művészetben nem példa nélküli. A 20. század elején a népművészet és a paraszti tárgyi kultúra sok művész számára jelentett inspirációt: a gödöllői művésztelep alkotói a népi ornamentikában és tárgykultúrában kerestek formai és szellemi mintákat, Nagy István és Tornyai János festészetébe a paraszti környezet tárgyai – ládák, bútorok, használati eszközök – épültek be. Cs. Pataj egyik alkotásán a szuszék még világosan felismerhető, konkrét tárgyként jelenik meg, ugyanakkor díszített felületei már ritmikus síkokra bomlanak, absztrahálódnak. A festmény érdekessége abban rejlik, hogy a szuszék egyszerre marad felismerhető tárgy – enteriőrelem és családi emlék –, miközben a kép szerkezeti alapja is egyben.

A második fal az absztrakció és a redukció folyamatát mutatja be Cs. Pataj különböző alkotói szakaszaiban. A napraforgó-motívum változatos megoldásain keresztül jól szemrevételezhető, hogyan alakul át egy természetes forma geometrikus képletté. A napraforgó eredendően is olyan forma, amely szinte „hívja” a festői elemzést: sugárirányú szerveződés, középpont és periféria viszonya alakítja a napraforgós képeket. Egy realisztikusabb változatban még látjuk a szárat, a tányért, a redukáltabb képen azonban már csak a virág szerkezeti logikája marad meg. Cs. Pataj jellemző festői eljárása, hogy addig „szűri” a látványt, míg eljut a konstrukciós alapokig. A napraforgó, mint motívum szemléletessége mellett azért is érdekes, mert olyan nagy egyetemes művészettörténeti előképeket idéz meg, mint Van Dyck és Van Gogh, miközben jellegzetesen lokális téma is az alföldi festészetben.

Ugyanezen a falon hasonló következtetésre vezet minket az a munka, amelyen az arc (valószínűleg valamely családtagé) ikonképpé válik. Az arc a nyugati festészet egyik legérzékenyebb területe, hagyományosan a pszichológiai jelenlét és az identitás hordozója. Cs. Pataj képén azonban fokozatosan ikonképpé válik, az egyedi arc kontúrja jelképszerű rendbe áll. Mindez képelméleti kérdéseket is felvet, mégpedig a kép nyugati és keleti, szakrális és profán felfogásának ambivalenciáját.

A harmadik falon a grafikák szerepelnek. Cs. Pataj Mihály már tanulmányai idején foglalkozott fa- és rézmetszéssel, a róla szóló életrajzi források is hangsúlyozzák, hogy a grafikai technikák komoly szerepet játszottak művészi alakulásában. A kiállításon az 1950-es évekből származó grafikai anyag kap hangsúlyt. A szocialista realizmus időszakában a termelés, a dolgozó ember alakja vált kényszerű és elvárt témává a művészetben, a kiállításon látható fametszetek azonban éppen azért érdekesek, mert nem merülnek ki ennyiben. A földműves munka és a mezőgazdasági jelenetek témája ugyan megfelel a korszak ikonográfiai elvárásainak, azonban expresszivitásukban a két világháború közötti baloldali, szociográfiai vagy népi mozgalmaihoz kötődő (Derkovits Gyula, Buday György) grafikai hagyományokat idézik.  A hatvanas évektől készülő akvarelljei intim témájúak (enteriőrök, aktok), melyek közül kvalitásában kiemelkedik a kiállításon is látható, hideg tónusú hát-akt. A linómetszetek közül különösen érdekesek azok, amelyek Szeged városképének átalakulását dokumentálják, és még látható rajtuk a hatvanas évekbeli átépítés előtti Oskola utca, illetve Tisza Lajos körút. Később megjelennek munkáin a szocialista városrendezés első toronyházai, melyek konstruktív formákként is izgatják alkotói fantáziáját.

A negyedik fal az alföldi tájé, ahol különösen érzékelhető a redukció-stilizálás, illetve a realizmus váltakozása. Problémás kérdés, hogy el lehet-e helyezni Cs. Pataj Mihályt az alföldi festészet hagyományában, mivel az alföldi festészet fogalma egy utólagos konstrukció, és a mai szakirodalom nem kezeli merev stíluscsoportként.[1] Ugyanakkor bizonyos, őt ehhez a körhöz kapcsoló motívumok és látásmódok mégiscsak vissza-visszatérnek: a horizontális képszerkezet, a föld és ég viszonyának analízise, és a táj mint egzisztenciális tér kérdése. Az alföldi festészet vonalában elfoglalt helye talán úgy foglalható össze, mint egy késői örökösé, aki a hagyományos alföldi témakört összekapcsolja a 20. század második felének formai tapasztalataival.

Ha végül a helyi és az országos festészet összefüggésében próbáljuk elhelyezni, akkor azt mondhatjuk: helyben központi, országosan pedig összekötő figura. Olyan szintetizáló művész, aki az alföldi tematikát, a népi tárgyi világot, a tájképi hagyományt kapcsolja össze absztrakt festői törekvésekkel. Nem a leglátványosabban kanonizált nevek közé tartozik, de életműve, tevékenysége nagyon jól rámutat arra, hogy a 20. századi magyar festészet története horizontálisan vizsgálható csak, nem pedig centrum-periféria vertikális viszonylatában. Ebből a pozícióból rajzolódnak ki csupán a magas szakmai színvonalon alkotó, saját régiójukhoz kötődve önálló nyelvet, artikulációt létrehozó alkotók.

Megjelent a folyóirat 2026. áprilisi számában

Jegyzet

[1] Váraljai Anna: A mi levegőnk. In: Bárka 2021/3.