Szabó Anna: A boldogtalan nők köztünk járnak

A Genéziusz Színház bemutatójáról

A Genéziusz Színház novemberben új darabot avatott – egyszerre rögtön kettőt, a Marie-Anne áruló szíve ugyanis egy Karinthy- és egy Poe-művet dolgoz össze, mind címében, mind pedig tartalmában. A szokatlan párosításokra közönség általában felkapja a fejét. A taktika bevált; olyannyira, hogy a Pinceszínház a bemutató estéjén csordultig megtelt.

Főhősnőnk, Marie-Anne (Árvai Natália/Rupáner Ágnes) nem boldog. Azt jótékony homály fedi, hogy miért, de nem az. Hiába van vagyona, szerető férje, cselédje, nagyjából ezer hobbija és megszámlálhatatlanul sok gyermeke, nem boldog. Bár vonaglása akár megindító is lehetne, az első perctől kezdve inkább komikus – a komikum pedig nem hagy alább, amikor megjelenik Marie-Anne férje, Henry (Kubatovics Ádám), egykori szeretője, a sarkvidéki kalandor, Scott Mérimé kapitány (Goják Richárd/Csatári András) és titkos hódolója, Alfred (Sebők Ádám/Tibai József Gábor). Bár ennyi rajongó férfi tobzódása bármely más nőt a hetedik mennyországba repítene, a kicsi Marie-Anne hajthatatlan. Ő elszántan boldogtalan – ebből pedig sem passzív-agresszív barátnők (Galántai Csilla/Csízik Boglárka), sem hűséges férjek, sem holmi kalandorok, sem titkon epekedő házibarátok nem tudják kizökkenteni. Apátiája oly mélyre hatol, hogy még a saját gyermekei sem tudják feloldani Pedig a kis lurkók igazán igyekeznek felhívni magukra édesanyjuk figyelmét, például felrobbantják a gázórát vagy lelövik a házitanítót – ezen komor eseményeket általában a szobalány adja tudtunkra tárgyilagos hangon.

Marie-Anne szenvelgéseivel párhuzamosan egy horrorisztikus, de az ennui-be süllyedt luxusfeleség sorsánál nem kevésbé ijesztő történet bontakozik ki a szemeink előtt. Másik főhősnőnk, a szobalány, Blanche (Csíkos Mariann/Üllei Kovács Gizella Anna) ugyanis rövid monodráma-cikkelyekben gyónja meg nekünk, hogyan végzett előző munkaadójával. Marie-Anne-hoz hasonlóan ő sem tudott mit kezdeni a körülötte kialakuló helyzettel, úrnőjével ellentétben azonban nagyon is kézbe vette az irányítást, és rémisztő kegyetlenséggel vetett véget a novellabeli öregúr életének. Nem csoda, hogy ennyire könnyedén kezel minden véres helyzetet Marie-Anne háztartásában – bár az korántsem egyértelmű, csak a fülszövegből sejthető, hogy a két szobalány egy és ugyanaz.

Marie-Anne történetét először Karinthy Frigyes vetette papírra, és az 1927-es Drámák ecetben és olajban című kötetben jelent meg. A kötet ugyan az író színpadra szánt műveit tartalmazza, ezek azonban ugyanolyan jól, vagy talán jobban értelmezhetőek, ha az ember olvassa őket. A Genéziusz-feldolgozás alapjául szolgáló Marie-Anne három szíve a kötet nyitódrámája.

Az áruló szív, a gótikus fikció klasszikusa, 1843-ban jelent meg először, és a búskomor brit egyik legismertebb alkotása. Poe hőse előre megfontolt szándékkal végez áldozatával, a maradványokat pedig a padló alá rejti, míg végül a bűntudattól gyötörve saját maga fedi fel a rendőrség előtt. Az eredeti, egyes szám első személyben elmesélt vallomásból nem derül ki a gyilkos neme vagy az, milyen viszonyban álltak az áldozattal. A hiányzó adatokat azonban pótolja az előre elkövetett tett brutalitása és a folyamatosan fokozódó feszültség.

A Marie-Anne áruló szíve tehát ezt a két alkotást igyekszik eggyé gyúrni pár percenkénti váltásokban prezentálva.

Az már első blikkre egyértelmű, hogy Edgar Allan Poe-t és Karinthy Frigyest egy (szín)lapon említeni meglehetősen merész húzás. Bár mindkét írót műfaja koronázatlan királyának tartjuk, a műfajok nem is eshetnének ennyire távol egymástól. Éppen ezért bármennyire élvezetes kikapcsolódás is a darab, az még a tapsrend alatt sem teljesen egyértelmű, miért éppen ők kerültek egymás mellé.

Való igaz, hogy a szív mindkét esetben központi elem, illetve hogy mindkét nő boldogtalan és – enyhén szólva – túldramatizálja az őt körülvevő eseményeket. Mindkét esetben az ő lelki világában vájkálunk, és bár dramaturgiailag nincs párhuzam, a pszichotikus gyónás feszültségét jól oldják a közbeékelt parodisztikus jelenetek és Karinthy már-már groteszk humora. A két történet tehát működik együtt, mégis inkább párhuzamosan futnak – a kötőanyag, amelytől egy egésszé válnának, hiányzik. A szobalány karaktere ugyan értelmezhető laza kapocsként, de ez is inkább belsős poén, mint valódi összefüggés.

A darabok kivitelezése ettől eltekintve jó.  A szövegük egyszerű, mégis ütős: Karinthy és Poe minden szava fajsúlyos, legyen szó gótikus környezetleírásról vagy századeleji szalonokban divatos sallangokról. Nem csoda, hogy mindkét szöveg maximum egy-egy egyfelvonásos szösszenetre lenne elég, és együtt is alig töltenek ki egy órát. A színpadkép is ezt az egyszerűséget tükrözi, bár a Pinceszínház méreteit tekintve ez teljesen ideális. A szalon csupán pár bútordarab – és egy festmény, amit sosem látunk–, a háttér egy halálfejes függöny – ma már inkább mosolyogtató geg, mint valódi előrevetítés.

A színészi alakítások kielégítőek és szórakoztatóak, B. Juhász Péter rendezése pedig pontos és optimális ritmusban adagolja nekünk a történteket. A szobalányt alakító Csíkos Mariann alakítása mindenképpen kiemelésre méltó: mind kiégett háztartási alkalmazottként, mind őrült gyilkosként kiválóan helyt áll, ami különösen méltatandó, hiszen a kettő beállítás között percek – néha másodpercek – alatt kell váltania. Frusztrációja az egyik jelenetben például az utolsó sorig csapott, csak hogy utána véres kendővel a kezében, halkan osonjon a háttérbe űrnője szívügyi nehézségei elől.

 Ilyen gegekkel egyébként a Karinthy-részek tele vannak szórva, a közönség legnagyobb örömére. Marie-Anne-nal például unalmában hol csokoládéval tömi a fejét, hol a kanapén sóhajtozik, miközben Blanche ásót ragad, hogy eltüntesse az egyik gyermek által likvidált tanítót. De a vagányul romantizáló Mérimé kapitány, a nyakában vekkerrel flangáló elvarázsolt férj, vagy a sietségben csak pletykával feltartóztatható, szalonvuduval házaló negédes barátnő is minden bizonnyal okoz majd pár derült percet a nézőknek. Ezek a toldalékok szépen kiegészítik Karinthy abszurd szövegét és néha még a Poe-szövegre is kikacsintanak.

A plakát tanúsága szerint a Marie-Anne áruló szíve az abszurd és a lélektani, a komédia és a dráma határmezsgyéjén lavírozik. Ezt meg is teszi, rendkívül szórakoztatóan és anélkül, hogy a mélybe zuhanna, azonban sajnos a várva várt katarzis nélkül.

Karinthy-Poe: Marie-Anne áruló szíve

Színpadra alkalmazta és rendezte: B. Juhász Péter

A Genéziusz Színház előadása

Szegedi Pinceszínház, 2025. november 9.

Megjelent a folyóirat 2025. decemberi számában