Tóth Marcell: Könyv Szeged mint katonaváros épített örökségéről

 A városunk múltja iránt érdeklődők 2025 utolsó negyedévében meglepő helyen, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Zrínyi Kiadó pavilonjánál[1] találkozhattak először egy olyan kiadvánnyal, amely már a címe és a borítója alapján sem hiányozhat a település helytörténetével foglalkozók polcáról.

A Szeged épített katonai öröksége, 1867–1918 című kötet két szerzőjét, a Móra Ferenc Múzeum ifjabb generációjához tartozó muzeológusait nem kell bemutatni a Szeged folyóirat olvasóinak: mind Szolnoki Zoltán, mind ifj. Tóth István többször publikált már a lapban. A munka szerkesztői Sallay Gergely (Pál) és Závodi Szilvia történész-muzeológusok, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársai hasonlóan ismert személyek a mai magyar hadtörténetírásban. Az utóbbi egyben az „Osztrák–Magyar Monarchia épített katonai öröksége, 1867–1918” című sorozat szerkesztője. A „Hadimúzeum” 2020-ban indította el projektjét, „amelynek célja a Magyarország területén található Osztrák–Magyar Monarchia-korabeli épített hadtörténeti örökség szisztematikus, komplex módszertanon alapuló kutatása és állapotfelmérése.”[2] Ennek első eredményét ugyanabban az évben tették közzé, amikor a napjainkban is jelentős katonavárosnak tekinthető Székesfehérvár hadsereghez köthető, kőből, téglából készült emlékeit vették lajstromba.

Öt évet kellett várni a következő kötetre, azaz a most bemutatandó munkára. A XXI. század harmadik évtizedében csupán az emlékművek sokasága és a „volt” jelzővel ellátott laktanyák utalnak arra, hogy dél-alföldi településünk milyen jelentős katonai szerepet töltött be a dualizmus idején, majd a trianoni országcsonkítás után is. Itt állomásoztak 1918-ig nemcsak a „közös negyvenhatosok (cs. és kir. 46. gyalogezred), hanem Przemyśl hősei, az „ötös honvédek (m. kir. 5. honvéd gyalogezred), a „hármas honvédhuszárok” (m. kir. 3. honvéd huszárezred) és a 14., majd a világháborút megelőző átszámozás során 7. számot kapó cs. és kir. utászzászlóalj katonái. Ha fellapozzuk az 1945 előtt megjelent alakulattörténeteket, fegyvernemi, vitézi, ezredalbumokat, akkor pedig még számtalan más alakulatot találunk a vonatcsapattól a haditengerészetig, ahol szegedi vagy szegedi származású személyek megfordultak a Nagy Háború idején.

A könyvet kinyitva rögtön feltehetjük a kérdést: mit jelent az, hogy „épített katonai örökség”? Illetve mit értenek ez alatt a mű szerzői, szerkesztői? A tartalomjegyzéket áttekintve és a kötetet fellapozva elsősorban a következőket: a laktanyákat, az állandó és átmenetileg annak tekinthető katonai egészségügyi intézményeket, az emlékműveket, továbbá a hadi-, illetve a korabeli haderőhöz köthető sírokat.

Szeged akkori és mai határai eltérnek, a vizsgált időszakban nem volt része többek között Tápé és Szőreg (sőt 1880 előtt Újszeged sem), viszont Alsó- és Felsőtanya a mai Ásotthalomig, illetve Csengeléig nyúlt. A szerzők a válogatás alapján a mai határok mellett tették le voksukat, viszont Szeged belterületét korabeli térképeken mutatják be.

A 120 oldalas kötet két főbb részre bontható: a munka szűk egynegyedét kitevő szövegesre és a maradék részét kitöltő katalógusra. A könyv elsősorban – hangsúlyozottan tudományos igényességgel megírt – népszerűsítő munkának tekinthető, lábjegyzetek nem találhatóak benne, a levéltári, múzeumi, sajtóforrásokat csak általánosságban említik, a felhasznált modern és korabeli szakirodalmat viszont tételesen sorolják fel az irodalomjegyzékben.

Tóth István és Szolnoki Zoltán – véleményünk szerint nagyon helyesen – az épített örökségen túl foglalkoztak a kapcsolódó emlékezetkultúrával is. Ennek köszönhetően nemcsak az épületekkel, vagy azok építéstörténetével ismerkedhetünk meg, hanem az azokban szolgálókkal, illetve legfőképpen azzal, hogy mit jelentettek a korabeli Szeged polgárai, valamint az alakulatok veteránjai számára e hadiépítmények. A szerzők – minden bizonnyal terjedelmi okok miatt – nem teljes képet nyújtanak erről az időszakról, ehelyett több kisebb esemény bemutatásán keresztül, gyakorlatilag anekdotákból, szöveges mozaikokból rakhatunk össze egy nagyképet. Ennek részeként olvashatunk katonai ünnepségekről, díszszemléről, a katonák és civilek közötti konfliktusokról, „kolerapánikról”, ezrednapról, befalazott géppuskáról, a múzeumi őrzésben megmaradt fakatonáról és doberdói fáról.

A katalógusban összesen 106 korabeli, valamivel későbbi és mai fényképet, képeslapot, tervrajzot, emlékművet, emlékhelyet, épületet, térképet, műtárgyat találunk. A szerzők elsősorban helyi közgyűjteményekre alapozták ezt a részt: a Móra Ferenc Múzeum és a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltárának Központi Levéltárában őrzött tárgyakra, dokumentumokra. Az előbbieknél legtöbb esetben a leltári számot, az utóbbiaknál pedig a pontos jelzetet tüntették fel, így ez az egység tudományos célokra is jobban használható. E részre is igaz az, hogy az épített örökség kifejezésen túlmutat: láthatunk fényképet a doberdói fáról, első világháborús sapkajelvényekről, „Ferenc Jóskás” háborús dísztányérról.

A frissebb felvételek komoly hányadát az egyik szerző, Szolnoki Zoltán készítette. Néhány esetben ennek köszönhetően lehetőségünk nyílik összehasonlítani a korabeli és a mai állapotát az épületeknek, emlékműveknek. A szerzők több helyen leírták az épületek mai címét, funkcióját is, így a laikus érdeklődők könnyebben felkereshetik azokat személyesen is.

A „tájékozódást” a katalógus elején és végén egy-egy térkép segíti. Az előbbin Szeged fontosabb katonai épületeit találhatjuk meg, az utóbbin pedig az első világháború alatt működő hadi- és szükségkórházakat. A térképek tekintetében némi kritikát vagyunk kénytelenek megfogalmazni. A két térkép ugyan azonos alapokon nyugvó, modern szerkesztés, mégis eltérő forrásból származhatnak, erre utal nemcsak az eltérő szerkesztési mód, hanem a jelentősen különböző betűtípus. Probléma, hogy a 120. oldalon található kórházakat bemutató térkép jelmagyarázata hiányzik mind a 19 sorszámozott egészségügyi intézmény, mind a karikázással jelölt néhány laktanya esetében. A 23. oldalon ugyan sorszámozva szerzők felsoroltak 23 hadi- és szükségkórházat, e sorszámok azonban nem feleltethetőek meg a vonatkozó térkép sorszámainak.

Szerencsésebbnek tartottuk volna, ha „kategóriánként” (laktanyák, egészségügyi intézmények, hősi emlékművek és temetők) készítettek volna egy, jobb esetben két térképet. Egy-egy napjainkból származó térkép esetén ugyanis alkalmassá vált volna arra a munka, hogy mint útikönyvet használhassák a turisták, célzottan felkeresve a híres alakulatok laktanyáit, emlékműveit. Témakörönként két-két térkép esetén pedig lehetősége lenne az összehasonlításra az olvasónak: hol helyezkedett el (a városszövetet is figyelembe véve) akkor és ma az adott „épített katonai örökség”? Milyen logisztikai, közlekedési szempontok vezethettek egy épület adott helyen való elhelyezésében? Mely emlékművek maradtak meg, melyeket bontottak el, vagy helyeztek át?

E kisebb hiányosságok ellenére azonban továbbra is úgy gondoljuk, e kötet nem hiányozhat a város történetével, különösen annak hadsereghez köthető múltjával kapcsolatban érdeklődést tanúsítók polcáról. A könyvet elolvasók pedig nemcsak komor múltú épületekkel ismerkedhetnek meg, hanem Szeged híres alakulataival, valamint számtalan olyan kis, elfeledett, katonákhoz kapcsolódó történettel, amelyeket a szerzők a rég megszűnt helyi újságok sárguló hasábjain fedeztek fel.

Szolnoki Zoltán – Tóth István: Szeged épített katonai öröksége, 1867–1918. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum – HM Zrínyi Nonprofit Kft. – Zrínyi Kiadó, Budapest, 2025. 120 o.

[1] Facebook, Zrínyi Kiadó, 2025. október 3. 14:59-es megosztás. https://www.facebook.com/photo?fbid=1397433085722457&set=pcb.1397433982389034. Utolsó letöltés: 2025. december 29. 16:01.

[2] Az idézet forrása: Szolnoki Zoltán – Tóth István: Szeged épített katonai öröksége, 1867–1918. Budapest, 2025. 6. o.

Megjelent a folyóirat 2026. februári számában