A. Gergely András: Egy sors a turánizmus és a futurizmus vonzáskörében

Felvinczy Takács Zoltán emlékezetére

Jószerével egyik izmusnak sem vagyok híve, s ha mégis, akkor a címben szereplő kettő közül inkább az utóbbinak. De még inkább annak a hagyománytudatnak, kereső kíváncsiságnak, kutató kérdezősködésnek, amely egy tudományos hagyományt követve a tudás, a tudásátadás és az értékőrzés jegyében keresi a maga küzdésirányát. Sok-sok ilyen van, Szeged ebben nem szűkölködött, és ma sem szűkölködik. Itt a sokból csupán egyre, annak is talán inkább hátországára irányítanék figyelmet, bárha úgy tűnhet, más fókuszú a közlemény. Nem életút-ismertető, csupán emlékező-emlékeztető tehát írásom – a bővebb és mélyebb esettanulmányi vagy történeti részt többen is vannak, akik mélyebben ismerik, árnyaltabban bemutathatják.

Felvinczi Takáts Zoltán (Nagysomkút, 1880. április 7. – Budapest, 1964. december 4.) életútja messze nem ismeretlen a művészettörténész, a kelet-kutató, a hazai műtörténeti oktatást képviselő körökben. Felvinczi egyetemi tanár volt, a művészettörténeti tudományok kandidátusa (1952), aki korábbi jogi tanulmányai közben festészeti tanulmányokat is folytatott részben Budapesten, részben Hollósy Simonnál is Münchenben és Nagybányán. Művészettörténeti felkészültségét Münchenben, Budapesten és Berlinben szerezte, s végül művészettörténeti doktorátust szerzett. A lexikai körvonalakhoz tartozik még, hogy már 1925-ben magántanár volt a Pécsi Egyetemen, majd 1939-től ny. r. tanár a Szegedi Egyetemen, majd 1940–46 között a kolozsvári, és 1947–50-ben újból a szegedi Bölcsészkaron. Alapszinten hozzá tartozik ez européer és kutató-professzoros életúthoz, hogy mint a keleti művészet egyik legfelkészültebb tudós magyar ismerője nemzetközi hírnevet is megalapozott, hosszabb időn át a Pester Lloyd és a Der Cicerone folyóirat művészeti kritikusa is volt. 1905-től előbb az Országos Képtár, majd a Szépművészeti Múzeum munkatársa is volt, s nemcsak megismerkedett Vay Péter mellett a Kelet művészetével, hanem 1919-ben ő állította föl Hopp Ferenc hagyatékából a Keletázsiai Művészeti Múzeumot, amelyet mint ennek igazgatója 1948-ig gyarapított, képviselt, gazdagított, fejlesztett. Mindemellett részese volt a Kőrösi Csoma Társaság és a Magyar Nippon Társaság alapításának. Élete utolsó éveiben Hollósy Simonról formált gazdag életmű-elemző áttekintést is a Művészettörténeti Értesítőben közölt tanulmányokkal.

S bár fő kutatási területei közé elsősorban Albrecht Dürer festészete és a régi német művészet sorolható (Dürer-kötete 1909-ben jelent meg Budapesten), de elvitathatatlanok érdemei a 19-20. század fordulójának, majd a futurista művészet áttekintő elemzésének területén (A futurista művészet értékeléséhez. Nyugat, 1913. 4. szám[i]), valójában ezzel párhuzamosan alakult ki Ázsia művészete és a magyarországi népvándorlás-kori művészet kapcsolataival összefüggő érdeklődése is (Turánizmus. Nyugat, 1916. 1. szám[ii]). Utóbbi témakörben Felvinczi a híres és tekintélyes Barát-Ébner-Felvinczi művészettörténet[iii] (a keleti művészetről szóló rész) szerzője is volt, aki nemcsak jeles-tekintélyessé és kivételesen népszerűvé tette a műtörténeti oktatást Kolozsváron, de eltökélt erővel szervezte meg 1941-ben az Erdélyi művészeti kiállítást, mely első alkalommal készített látható mérleget a Kárpát-medence e térségének alkotói értékeiről, beleértve teljes történeti spektrumát és tájegységi tagoltságát is. Érdeklődése nemcsak fiatalokat indított útjukra jövendő pályájukon, ami egyetemi oktatónál éppenséggel természetes is, de szakértelmével Felvinczi tárlatokat nyitott meg, tudósi minőségében élt a korszellemet gazdagító közleményekkel, műértékelő szerepben is fellépett, szaktudományi és értékképviseleti bizottságokban is részt vett, mindemellett figyelme kiterjedt a korszak élő művészetére. Orientalista alapozottsága révén és kolozsvári működése idején az általa szervezett Kőrösi Csoma Sándor-emlékkiállítás és a Keleti művészeti kiállítás (mindkettő 1942-ben) a korabeli erdélyi tudományosság kivételesen fontos eseményei lettek, utóbb ezek kötetformán is nyilvánossá váltak (Keleti művészeti kiállítás, Kolozsvár, 1942; A Kelet művészete, Budapest, 1943; Some premises of Islamic ornamental system. Budapest, 1944).

Épp 2019 mikuláskor volt pontosan ötvenöt éve, hogy elhunyt, s ezzel hosszú ideje már kikerült a műtörténeti közgondolkodás figyelmi köréből is. Pedig épp Felvinczi volt az, ki anno a kolozsvári magyar egyetemen 1940–1946 között újraindította és hosszantartóan népszerűvé tette a szemléltető művészettörténeti oktatást, mintegy „mellesleg” a keleti művészet iránti érdeklődésnek is méltó képviselőjévé lett, de Erdélyhez kötődő kapcsolataiból, ottani eredményeiből nem sok szivárgott ki a közgondolkodásba, sőt, még a magyar műtörténeti emlékezetbe sem. Mindezek okán érdemes is egy mérlegelő pillantást vetni Murádin Jenő és Murádin János Kristóf könyvére,[iv] mely szerényen nem monográfiának nevezi magát, „csak forrásföltáró és helyzetelemző segítségnek egy igényelt és hiányzó teljes pályarajz” lehetőségéhez. Rövid indoklásként, hogy a szemügyre vett életút és életmű miért nem komplexebb, arra hivatkoznak, hogy az érdemi monográfia szerzőjének „elsődlegesen orientalistának kell lennie, mert csakis egy, a Kelet-kutatásban jártas szakmabeli társa tudja fölmérni és megítélni azt a szellemi hagyatékot, mely Felvinczi munkásságának gerincét képezi”[v]. A kötetből érdemes a jeles tudós erdélyi hátteréhez néhány momentumra felfigyelni…

A Szerzők fogalmazzák munkájukról az előszóban: „Feladatunknak tudtuk Felvinczi Erdélyben megjelent művészettörténeti tanulmányainak, kritikai szemléinek, katalógus előszavainak fölkutatását és lehetőleg hiánytalan számbavételét. Mindeközben a tudós-kutató-tanár portréjának olyan szubjektív fölvázolására törekedtünk, amely együttérző humanista empátiáit is megérezteti az olvasóval. A pályarajz egyben példázata annak, miként kényszerültek a történelem viharaiból átmentett magyar egyetem vendégtanárai a román politikai intenciók nyomán Erdélyt elhagyni, meggyengítve ezáltal a nemzetiségi kultúra állásait és az egyetemi oktatás színvonalát.”

A közlés annak háttere, hogy a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemről 1947-ben kiutasították, s akkor természetes közegeként visszavonult a Szegedi Egyetem Bölcsészkarára, ahol 1939–40-ben, majd 1947–1950. december végéig maradt alkalmazásban, amikor is számos más tanszékkel (pl. a nyugati nyelvek tanszékeivel) együtt a művészettörténeti tanszéket is megszüntették. Ugyanakkor jelzi a monografikus kézikönyv nemcsak a szegedi évek hatását, a térség határövezeti és művészeti-kulturális kölcsönhatásokban bővelkedő szimbiózisát, hanem szépen és szisztematikusan végigveszi Felvinczi szakmai életútjában a Család, tanulmányok, pályaválasztás időszakát, a Nagybánya és München-korszakot a művészetek vonzásában, a kolozsvári művészettörténeti tanszék élén eltöltött éveket, az Erdélyi Művészeti Kiállítás méltán vállalható feladatát és ennek folyamatát, értékeit és az örmény művészet közösségi örökségét is, majd a Szellemi utazások a Keletre fejezetben a már említett 1942-es Keleti művészet kiállítás orientációs késztetéseit, az ÉME rendezvényeit, a szaktudomány nyugati vendégeit és kolozsvári mutatkozásaikat, sajtójukat, ezek után a Körösi Csoma tragédiájáról írott tanulmányát, a Tibeti buddhizmus és művészete tárgykörében született munkáit, a Magyar Nemzeti Múzeum számára készített anyagát, s a két záró fejezetben a „Katedrán kívül” töltött időket, nyugdíjazását, vegzálását, a Kálváriajárás a két haza között állapotot, végül halálát és az utána maradt hiányérzet sokféle jeleit, hogy végül a jegyzetek után bőséges szakirodalmi jegyzéket csatoljon „az erdélyi évek történetéhez”, a megjelent publikációk lelőhelyeivel.

A könyv valóban nem nagymonográfia, csak „kis” életrajz. De egyben az erdélyi oktatás, a műtörténet, az erdélyi tudományosság keserű portréja is, amennyiben a dicsfény mellett a román (és időnként persze magyar) ágállók, vitatók, bevádolók, gyanakvók, ártók és gyalázkodók jeles névsorát is magába foglalja (álnok hivatalsegédtől rendőrtiszten és bírón át kollégákig, vagy az ismert Ortutay Gyulával való kapcsolatromlásig és további csúfságokig). A Murádin-szerzőpáros mindenesetre kis könyvével is nagyot jelképez, egy nagy személyiség még nagyobb életművére és a kolozsvári magyar tudománytörténet egy dicstelen fejezetére irányítva figyelmünket. Igaz, nem orientalisták…, a szerzők közül Murádin Jenő művészettörténész-filozófus, szerkesztő, egyetemi docens, aki az erdélyi festészet és művészettörténet két tucatnyi köteten át lehetséges bemutatásával, Nagybányától a Mátyás-kori humanizmusig, temesvári üvegfestészettől a műtörténeti legnagyobbak erdélyi portréiig szinte mindent átfogó munkásságával érdemelte ki méltó elismertségét, fia, Murádin János Kristóf pedig történész, a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyetemi oktatója, az MTA Köztestületének tagja, Gulág-kutató, témakörein át kötet-szám ad kor-körképet a kultúra és a kulturálatlanság, a fényes idők és a mocskosabbak jellemzésén keresztül. Közös munkájuk tehát nem Szegedre fókuszál, de nem is elvon, hanem hozzátesz ahhoz, hogy illőképpen árnyalt háttér lehessen Felvinczi nagysomkúti indulásáról, kolozsvári hányattatásairól, a magyar egyetemen zajló dulakodásról és mindennek szakmai-tudománytörténeti botlatóköveiről, melyek egyúttal alapos tanulságként állnak egy tudós sors és a tudományos közösség hullámzó esetrajzában.

Nem bizonyosság, csupán futó impresszió, hogy Felvinczi munkásságának (még illő elismerése dacára is[vi]) érdemes volna aktuális kutatásokkal és feltáró elemzéssel nyomába eredni. Nem csupán a keleti muzeológia hazai megalapozása okán, hanem szegedi kölcsönhatások, szellemi hagyaték-feltárás, hatástörténeti búvárlatok várható meglepetései miatt is. Meg talán mert a turánizmus épp soron van, a jelenkori és jövendő futurizmus esetleg csupán kialakulóban…

Megjelent a folyóirat 2020. márciusi számában

Jegyzetek

[i] Elektronikusan elérhető: https://epa.oszk.hu/00000/00022/00122/03954.htm

[ii] Elektronikusan elérhető: https://epa.oszk.hu/00000/00022/00189/05960.htm

[iii] Barát Béla − Éber László − Felvinczi Takács Zoltán: A művészet története. Dante, Budapest, 1939.

[iv] Murádin Jenő – Murádin János Kristóf: Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése. Artprinter, Sepsiszentgyörgy, 2014., 53 o.

[v] Mint fönt, 5. o.

[vi] Például: László Gyula: Emlékezés F. T. Z.-ra. In: Archeológiai Értesítő, 1965/2.; Horváth Tibor emlékoldal, In: Antik Tanulmányok 1965/12. − https://www.tkbe.hu/emlekoldal/felvinczi-takacs-zoltan-1880-1964