Bogoly József Ágoston: Tallózó visszaemlékezés Mikszáth Kálmán szegedi éveire
Mikszáth Kálmán 1878 július végén költözött Szegedre, ahol 1880 december végéig újságíróként dolgozott, majd ezután visszatelepült Budapestre. Ebben az időszakban az újságírás, a tárcaírás mellett, természetesen a szépirodalmat is művelte. Elbeszéléseket írt és a jövőben megírandó műveihez anyagot gyűjtött. Elbeszélő művészetét fejlesztette. Mikszáth Kálmán szegedi újságíróként, tudósítóként megörökítette a szegedi nagyárvíz dúlásának időszakát is. Móra Ferenc: A mi Mikszáthunk című, a Szegedi Naplóban 1910. január 9-én közölt, jól ismert, irodalmi kultuszképző emlékező írása mellett fellelhetők még más kortársaitól származó, kevésbé ismert vagy elfeledett visszaemlékezések is. Ezekből tallózva idézzük fel Mikszáth Kálmán szegedi éveit és mutatjuk be Gelléri Mór, Bába Sándor és Tömörkény István visszaemlékezését. Mikszáth Kálmán nagyárvíz témájú, Szeged Makón című, 1879. június 4-én a Szegedi Naplóban megjelent, mára már szinte feledésbe merült tárcanovellájára is felhívjuk az olvasó figyelmét. Azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a Mikszáth-írást Tömörkény István A nagyvíz[1] című elbeszélésével együtt érdemes olvasni és értelmezni.
Hogyan került Mikszáth Kálmán a Szegedi Naplóhoz? − Gelléri Mór visszaemlékezése
Gelléri Mór (1854−1915) publicista, ipartörténeti író, közgazdász, lapszerkesztő Mikszáth és a Szegedi Napló című, először A Szegedi Napló 25 éve című kötetben[2] megjelent visszaemlékezéséből idézünk részleteket:
„(…) engem mint a főváros íróvilágában már némileg bennfentest, szemelt ki Enyedi Lukács arra, hogy Budapestre fölkísérjem. A budapesti útnak ugyanis az volt a célja, hogy egy fővárosi zsurnalisztát keressünk, akit állandó belső dolgozótársul szerződtessünk, lévén már akkor az a tapasztalatunk, hogy Szegeden nagy becsületük van az importált íróknak. (…)
Budapesten legelső dolgunk volt, hogy fölkeressük az azóta elhunyt Borostyány Nándort, a szegedi származású ismert nevű újságírót, a Közvélemény című lap szerkesztőségében, melynek ő volt a dolgozó feje. (..)
Enyedi Lukács előadta jövetelünk célját. Borostyány Nándor rövid gondolkodás után a következőket mondta:
− Három embert tudok, aki most facér. Első és legelső sorban igen melegen ajánlanám dr. Kakujay Gyulát, a nemrég megszűnt Budapesti Napilap volt szerkesztőjét, aki kiváló publicisztikai erő, fegyelmezett elme, kötelességtudó, pontos és lelkiismeretes újságíró. (…)
− Második helyen ajánlanék valakit, aki ugyan nem mindig pontos, nem is fegyelmezett, inkább bohém természetű, most kissé elhagyatott, beteges, de egy kis vidéki rekreáció talpra segíthetné. Ez Mikszáth Kálmán.
− Köszönöm – mondta Enyedi.
A harmadik ajánlatot be se vártuk, pedig később tudtam meg, hogy Borostyány Kenedi Gézát akarta ajánlani.
Az első helyen ajánlottak ugyanis a röviddel azelőtt megszűnt Budapesti Napilap oszlopai voltak. Abba a lapba írta Mikszáth „Kákay Aranyos No. 3” név alatt remek, ötletes országgyűlési karcolatait, melyek külön kiadásban is megjelentek. (…)
Én régebb idő óta ismertem Mikszáthot, aki bennünket betegen, pamlagon fekve fogadott. Körülötte egy pár orvosságos üveg hevert. Ez volt szobájának minden dísze és nyomorúsága. Bemutattam Enyedit, aki előadta kívánságát.
Mikszáth Kálmán lassan fölemelkedett a pamlagon. Szemei szokatlan tűzben égtek, arca kipirult. Nekem úgy tetszett, mintha Enyedi ajánlata Mikszáthra a megváltást jelentette volna egy unott, tarthatatlan helyzetből. Éles elméjével hirtelen átgondolta, hogy az elnyűtt környezetből most hirtelen kiszabadulhat, friss levegőt szívhat, rendszeres munkában lesz része, tisztességes fizetéssel. Mindez az ő akkor fásult és mégis szomjas lelkére, majdnem nyomott kedélyére üdítőleg hatott és egy boldogabb jövő perspektíváját nyitotta meg előtte.
− Szegedre? – kérdezte bágyadt, fáradt hangon −, szívesen megyek, oly régóta vágyódom a frissebb, vidéki élet után. Megyek. Vigyetek el innen!
(…) Szegeden egészsége csakhamar helyreállott. És lassan-lassan teljes fényében bontakozott ki ragyogó tehetsége a magyar irodalom nagy hasznára és a magyar olvasóközönség nagy gyönyörűségére.
Az a szent és igaz meggyőződés él bennem, hogy a Szegedi Napló megindulása és ezzel Mikszáthnak Szeged számára történt akvirálása e nagy írónk életében oly örvendetes fordulást jelent, mely nélkül aligha lett volna az, amivé mindnyájunk örömére lett.”[3]
Hogyan érkezett Mikszáth Kálmán Szegedre? Bába Sándor visszaemlékezése
Bába Sándor (1849-1914) nyomdász, könyvkereskedő, a Szegedi Napló kiadó-tulajdonosa visszaemlékező írását olvashatjuk, amely 1891. január 25-én jelent meg A Hét című folyóirat Mikszáth Kálmán kiadói című kötetében. Bába Sándor visszaemlékezésében csúsztatás történik akkor, amikor Mikszáthnak Tisza Lajoshoz kapcsolódó jó viszonya merül fel, mert ez a baráti viszony Mikszáth részéről valójában csak később alakult ki, hiszen 1878-80-ban cikkeiben a kormánybiztost és körét még erősen bírálta.
Bába Sándor: A tót atyafiak kiadója című rövid írását idézzük:
„A dicsőség útján csakugyan én vagyok Mikszáth Kálmán első kiadója.
Megjelent nálam A tót atyafiak, ez a gyöngyöket tartalmazó kötet magyar és német kiadásban, aztán az Igazi humoristák, Tisza Lajos udvara és Szeged pusztulása, szintén magyar és német nyelven.
Egész kincs ez egy vidéki kiadónak s mégis azt kell kérdeznem ma is: hol a kincs?
*
Bizony vékony helyzetben került ide a „Szegedi Naplóhoz” a nagy palóc. Mikor megérkezett, fölvezettem a redakcióba és rendelkezésére bocsátottam a lakószobát ággyal, pamlaggal és két szekrénnyel. Aztán előzékenyen ajánlkoztam, hogy behozatom a málháit és kértem a föladó vevényt.
Belenyúlt a zsebébe és utolérhetetlen flegmával tett ki az asztalra egy kis csomagot, melyben két inggallér volt.
− Íme – mondá a kufferem.
*
Hanem azért övid idő múlva hangadó ember lett Szegeden.
Nagyon megszerette ez az alföldi város a Napló palócát. És ez a szeretet, ez a becsülés meg volt érdemelve. Ez nem volt előleg.
*
Valósággal elkényeztetett kedvence volt a szegedi intelligenciának, mely a lapból ismerte meg aranyos humorát és versengett a szerencséért, hogy magát Mikszáthot is megismerje.
*
Komolyabb ügyekkel, afféle apró közigazgatási kérdésekkel nem törődött soha.
Nem is tudta fölvinni itt Szegeden a városi képviselőségig.
*
Annál előkelőbb társadalmi helyzetet vívott ki a királyi biztosság idejében.
Mintegy tiszteletbeli királyi biztosi tanácsos volt, csak éppen az nem járt neki, ami leginkább elkelt volna nála – a napidíj.
*
Már akkor jó viszonyban élt Tisza Lajos gróffal, aki pedig csak arisztokratákkal érintkezett bizalmasan.
A gróf fölismerte benne hamar a szellemi arisztokratát.
*
Amúgy pedig nem igen voltak a nagy palócnak arisztokratikus hajlamai.
Annyira leereszkedő volt, hogy a szerkesztőség udvarában egyszer egy dorozsmai csöbör-úrhölgynek tette a szépet.
Még iparos létemre is fölforrott bennem erre az úri fitymálás és szemrehányást tettem neki: hogy kacsalódhatik ilyen rút, tenyeres-talpas parasztlánnyal.
− Ugyan ne bolondozzon – felelte a nagy palóc – nem látja, mennyire hasonlít Blahánéhoz.
Ebben a válaszban domborodott ki előttem leghatalmasabban a Mikszáth Kálmán fantáziája.
*
Száz jóízű dolgot tudnék még elmondani Mikszáthról, aki itt minden nap csinált legalább egy jó tréfát.
Egyszer maga maradt itthon a redakció tagjai közül és egy sor kéziratot nem adott ki, míg a bezárt ajtón keresztül be nem dugtam neki előlegül tíz forintot.
Egyszer…
De lássa, szerkesztő úr, én nem vagyok író, én kiadó vagyok. Gondoltam valamit. A legsikerültebb Mikszáth-adomákat nem írom meg önnek, hanem legközelebb kiadom.
Szeged, január 19.”[4]
Mikszáth Kálmán Szeged Makón című tárcanovellájában az árvíz elől Makóra menekülő-költöző szegediekről tudósított
Mikszáth Kálmán monográfusa, Eisemann György írja az 1879-es esztendőről: „Március 11-én éjszaka hatalmas természeti katasztrófa zúdult Szegedre. A Tisza kilépett medréből és elöntötte a várost. Az újjáépítésére szervezett bizottság élére Tisza Kálmán miniszterelnök öccsét nevezte ki a kormány. Mikszáth Szeged pusztulása című, németül is megjelent írásában hívta fel a nemzetközi közvélemény figyelmét a szerencsétlenségre. Tisza Lajos udvara Szegeden című pamfletjében pedig gúnnyal bírálta a mentési bizottság munkáját, de az újjáépítés ütemét és eredményeit látva később megváltoztatta véleményét. Az odautazó számos közismert személyiség közül ekkor ismerkedett meg Jókai Mórral.”[5]
Szeged Makón című tárcanovelláját Mikszáth Kálmán Kákay Aranyos álnéven jelentette meg[6]. Alább részleteket idézünk ebből az írásából:
„Egyszóval Makó mindig az a város volt, amely önállóan gondolkozott, és amelynek mindig voltak eredeti gondolatai.
Hanem akármilyen eredeti gondolatai voltak is, az, tudom, esze ágában sem fordult meg soha, hogy a népvándorlás ismétlődjék rajta.
Nemrég éppen ahogy Makóra mentem, találkoztam nehány onnan való bennszülött ismerőssel, akik éppen nekünk szemközt hajtottak.
− Hova-hova, jó emberek?
− Ünnepelni megyünk Vásárhelyre.
− Ugyan forduljanak vissza…
− Vissza Makóra? – mondja foghegyről az egyik – nem tom mit csinálnánk otthon idegen helyen…
− Hát mióta lett önöknek idegen hely a szülővárosuk?
− Tyű, kérem! Annyi ott a szegedi nép, hogy ha végignéz rajtuk az ember, szentül azt hiszi, hogy valahol Dunapentelén van. Márpedig nekem eddig semmiféle nemzetségem sem töltötte Dunapentelén a piros pünkösdöt.
Magam is beláttam ezt a dolgot, annál is inkább, mert magam is körülbelül azért mentem Makóra, hogy ott Szegeden lehessek.
Szegedi itt minden, amit csak szem lát.
Nini, ott az a szürke felső gérokk azon a vaskos emberen… régi jó ismerős… ott szokott lógni az „Oroszlány” belső szobájában a fogason.
A szép szőke nyugtalan leányfő szintén ismerős ékessége egy szegedi nagy ház első emeleti ablakának. (Kár, hogy az a nagy ház is utána nem sétál mindenüvé!)
A vendéglőkben szegedi emberek ülnek és kétszeresen szidják a vizet, azt, amelyik itthon van és azt, amelyik a makói borban van; a »püspöki kert«-ben szegedi menyecskék és leányok sétálgatnak, szegedi sógor- és komámasszonyokat szapulva. (…)
(…) »Maros vize folyik csendesen«. A szép költői folyam szelíden járja medrét és nem éhezett meg a házakra, melyek pedig majdnem kivétel nélkül beadnák derekukat előtte, ha egyszer kegyetlen hódító útra indulna Makó ellen. De a csendes Maros azt nem teszi; csiklandozza a partokat. Apró gyerekek fürödnek benne: arany mosolyukat híven visszaadja a hullámok tükre…
Milyen egészen más itt a levegő, mint Szegeden; az ember feje fölött nem röpköd milliárd muska és szúnyog, a növényvilág üde illatot lehel a »Püspök-kert«-ben. A szegediek itt egészen jól érzik magukat. Vendégszeretet, barátság veszi körül őket, s ami legfőbb, jó levegő. (…).
A zöld gyepen vígan ugrálnak a szegedi gyerekek. Tömzsi kis lányok, akikből délceg hajadonok lesznek, kerek képű fiúcskák, tépett nadrágban és agyonnyomorgatott csizmácskákban. Bohó gyerekek! Jól érzik magukat. Csengő kacagásuk betölti az egész kertet…
Ezeké a világ! Ezek még nem éreznek semmit.
A tömzsi kis lányka egy színes halálfejű lepkét akar elfogni rózsaszín pántlikás szalmakalapjával. Utána fut. Eléri. Ráveti a kalapot, de elveszti az egyensúlyt. A tömzsi kislány sírva terül el a gyepen, s a pillangó kisiklik… elrepül borzalmas szárnyaival.
A mama odaszalad, az ő kis síró Mimijét hirtelen fölemelni és megvigasztalni a nagy szerencsétlenségben.
− Ne sírj, bubus. Hol fáj? Hadd fújjam meg! Hol fújjam meg! így ni, kis bolondkám, most már begyógyult… Ugye?
A kis bubus mosolyogni kezd, s az az első kérdése:
− Hova repült a lepke?
− Erre ni, édes fiam… – mutatja a mama túl a kerítésen.
− Szeged felé, ahol a keresztmama lakik.
− A kislány hirtelen elkomolyodik, picike melléből halk sóhaj fakad ki…
− Mama! te… De szeretnék én is elmenni azzal a lepkével Szegedre.
− Oh, dehogynem éreznek a gyerekek is! Az ő parányi szívüket is megfekszi a honvágy.
S a bubus arca még egyre komolyabb lesz, halántékán ráncocskák képződnek.
− Oh mamám, láttad-e, hogy az a halálfejű lepke volt?
− Láttam, kis szívem.
− De hát, mamám, minek megy az Szegedre?
− Oh, te bohó; hát tudom is én.
− Nem bánt az ott senkit?
− Nem, gyermekem. Gyenge az ahhoz.
A gyermek önkéntelenül dadogja:
− De hát akkor mért van halálfeje? úgy félek, édes mamácskám, hogy elviszi mind-mind az embereket a temetőbe.
És ez az a borzalmas titkos sejtés, ami csak úgy támad, mint a penész a kenyéren, mint a moh a kövön, mint a milliárd piros féreg a vízben.”
Mikszáth Kálmán Szegedi Naplónál töltött évei. Tömörkény István visszaemlékezése
Tömörkény István: Mikszáth a Szegedi Naplónál[7] című írásában így ír:
„Mikor Mikszáth Kálmánt elhozta a vasút Budapestről Szegedre, hogy a Szegedi Napló munkatársává legyen, még a régi Szegedet találta itt a maga valóságában. A nagy árvíz előtt egy évvel történt ez. A régi város volt, egyszerű, patriarchális, olykor vidám: szelíd és csöndes hangulatok ömlöttek el rajta. Mint gyermek emlékszem az akkori viszonyokra; a belső városon volt csak élet: a városházán, azután pár kávéházban, az egyikben a búzát és a gyapjút intézték a kereskedők, a másikban a magas politikát a tekintetes urak, míg a helyi politika intézésére egy sörház úgynevezett nagyasztala szolgált. Ott döntöttek ez ügyekben.
Azért mégis széles volt a város és mélyen behatoló a pusztaságokba, végre akkor is számolt már hetvenötezer lelket. De, ahogy emlékszem, akkor mint gyerekek is, mindenkit ismertünk a belső utcákon járókelők közül, tudtuk, hogy merrefelé, milyen utcán lakik; akkor egy méltóságos úr lakozott a városon: a főispán; egy nagyságos úr: a törvényszéki elnök, a többi nép nem bajlódott az ilyesmivel. Úgy körülbelül mindenki barátja volt egymásnak a belső város népe közül. Mindenesetre, más, mint ma, amikor utcák során el lehet menni anélkül, hogy a szemközt jövőkben ismerőst találjon az ember.
A hetvenes éveknek még a közepetája is a hatvanas évek nyomott hangulatából bontakozott ki, legföljebb hernyó volt, amely csendes bábbá készült alakulni, de még nem bújt elő belőle a pille. A közönség egyrészt jómódban volt (az öregek gyakran emlegették, hogy boldogabb élet volt a »víz« előtt), másrészt a gyakori vízáradások ellen való küzdelem lefogta a város anyagi erejét.
A sajtóviszonyok nem nagyon fejlődtek, bár az Alföld akkori legnagyobb nyomdája itt volt már a múlt század eleje óta. Kisebb lapok, alig nagyobb terjedelemmel, mint egy mostani levélpapíros, már a negyvenes években keletkeztek, de részben elmúltak, részben, ha nem akartak is. Világos után csak el kellett volna múlniok.
Csak a most ötvenedik életévében levő Szegedi Híradó bírt megállni a helyén. A mellette keletkezett lapok szintén elmúltak. De a Híradó is hosszú időn át hetenkint kétszer, később háromszor jelent meg. A sajtónak ez az állapota egész 1878-ig kielégítette a közönséget. Ekkor megalapította Enyedi Lukács a Szegedi Naplót napilap formájában. A napilaphoz több ember kellett, ez okból fölmentek Enyedi és Gelléri Mór Budapestre munkatársat keresni. A szintén szegedi Borostyáni Nándor ajánlotta nekik Mikszáthot. Mikszáth akkor fáradt is volt, beteg is volt, unta a nagyvárost, nem találta meg sehogysem a tollát Budapesten, vágyódott másfelé, így aztán készséggel lejött a szegedi újsághoz.
Az újság bizony meglehetősen »szeliden« kezdte. Kiadóhivatal és szerkesztőség elfért két szobában. A ház most is áll, amelyben volt, a mellékelt képen közölt régi formájából, miben sem változott máig, de az egykori szerkesztőségi helyeket m- mígnem azt mondta neki az orvos, hogyha olyan nagyon vágyódik vissza, menjen csak a cipőüzlet s gyümölcskereskedés foglalja el. A lap is csak négy oldalacska volt a hirdetésekkel együtt… néha meglepetésül egy-egy félívvel meg, szaporodott. Mégis, e helyen Mikszáth újból megtalálta a tollát. Földült. A klíma tette-e? Nem tudhatom. Egyszer, jóval később, Sebők Zsigmond győződött bele, hogy neki szűk már ez a homoki Macedónia s fölment a laptól Budapestre. Onnan azután szomorú tárcákat írt, hogy ő a Városligetben miként rajzolja a botjával a porondra a szegedi térképet: ez a kiskörút, ez a nagykörút, erre van az utcánk, mi egyéb – mígnem azt mondta neki az orvos, hogy ha olyan nagyon vágyódik vissza, menjen csakugyan vissza, mert másképpen beteg lesz. Aminthogy vissza is jött, s csak idő múltán hagyta el megint a várost. Ezt már csak nem az éghajlat teszi. Levegő, de inkább az emberek levegője, a sajátságos észjárás s a derűs nyugalom, amik alkalmat adtak a csöndes szemlélődésre és elmélkedésekre abban az időben.
Mikszáth tolla rövidesen különös elevenséget adott az újságnak. Alighogy fölüdült, ott volt az ő tarkabarka ötleteivel a fórumon. Igen hamar megismerték s fölismerték, volt módja megfigyeléseket tenni a helyi társadalom különböző rétegeiben, s az ezekről a lapban közölt elmésségei gyorsan nagy olvasóközönséget teremtettek neki is, meg a lapnak is. Ötleteinek egy részét azonban nem írta meg, inkább csak elmondta: ezekből szállóigék váltak. Anekdota maradt utána sok. Nem tudni, mennyi belőle igaz. Ahogy a magyar paraszt minden jó anekdotát Mátyás királyra ken, ekként kennek nálunk minden régi jó újságíró anekdotát Mikszáthra.
A múlt század hetvenes éveiben, kezdő vidéki napilapnál, lehetett-e kizárólagos foglalkozás a Scarron ötletessége? Nem bizony. Munka kellett minden vonalon, a vezércikkektől kezdve talán egészen a Tisza vízállásáig, amely már akkor is kezdett a város létére nézve igen fontos körülménnyé válni. Mikszáth ezek mellett ráért regény, tárcát írni, s legkivált bájos dolgokat a nép ügyéről-bajáról, közigazgatási, törvénykezési furcsaságokról. Az újdonságok után következő apróbetűs apróságok ezek, amik ott vannak a Szegedi Napló fiatal évfolyamaiban elvermelve, s amik nélkül az ő munkáinak teljes kiadása aligha tökéletes.
No, és azután jött az irtózat. Az árvíz. Amikor az elevenek halottul kiúsztak a városból, s a temetőből a halottak visszaúsztak az ősi portára. Az ódon Iskola utcai kis szerkesztőségnek sok az írnivalója, de egyúttal sok látnivalója is volt ekkor. Mikszáth ezen időben történetet írt.
Nem a dátumok szerint való száraz történetet, hanem a Carlyle szerint való történetírást. Az egyablakos kis boltban akkor ilyen dolgok történtek, az egyablakos kis boltból Mikszáth azután útjára nemsokára el is indult.”
Két és fél év Szegeden
Föntebb a Mikszáthra történt szegedi visszaemlékezésekből tallóztunk és a nagyárvíz témájú Szeged Makón című Mikszáth-írást népszerűsítettük. Olvasni Mikszáth műveit ma is nagyszerű időtöltés. Mikszáth Kálmán szegedi éveinek publicisztikai anyagával a korábban megjelent Mikszáth-kritikai kiadás alapján a Cikkek és Karcolatok V-IX. számú köteteiben ismerkedhetünk meg (az összkiadást tekintve ezek az 55-59. számú kötetek).
Eisemann György írja Mikszáth Kálmán című könyvében 1878-ról, tehát arról az évről, amikor Mikszáth Szegedre jött: „Az országgyűlési választások előtt politikai pamfleteket adott közre: a Még újabb fény és árnyképek, valamint A politika svindlerei feliratú, álneveken kiadott írások egymással homlokegyenest ellenkező felfogást tükröztek. A harcosan ellenzéki brosúrát néhány hét elteltével a kormánypárti propaganda követte. A Budapesti Napilap megszűntével a nélkülöző, beteg Mikszáth számára szinte a mentőövet jelentette az év nyarán az ugyancsak ellenzéki Szegedi Napló meghívása. Szegedre költözött, s közreműködésével a Napló országos fontosságú orgánummá nőtte ki magát. Itt születtek meg, vagy itt nyerték el végső formájukat, a helyi tapasztalatokat sem nélkülözve, a nagysikerű palócföldi történetek. Szintén a Szegedi Napló közölte folytatásokban Az apám ismerősei című regényét.”[8]
Az 1880-as esztendőt, amely Mikszáth Szegedről távozásának éve, Eisemann György röviden így összegzi: „Még Szegeden adta ki Az igazi humoristák című, szociográfiai-etnográfiai cikkgyűjteményét, majd az év végén újra Pestre költözött, s az Ország-Világnál dolgozott.”[9]
A szegedi két és fél év gazdag írói terméssel zárult.
Megjelent a folyóirat 2022. júniusi számában
Jegyzetek
[1] Tömörkény István: A nagyvíz. In: Uő: Barlanglakók. Elbeszélések 1911-1913. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1959. 185-193. o.
[2] A Szegedi Napló 25 éve (1878-1903). Szeged, Engel Lajos kiadása, 1904.
[3] A Szegedi Napló 25 éve (1878-1903). Szeged, Engel Lajos kiadása, 1904. 64-67. o.
[4] Bába Sándor: Mikszáth Kálmán és kiadói, A tót atyafiak kiadója. In: A Hét. 1891. január 25., újraközölve: Apró Ferenc (szerk.): Mikszáth szegediekről − szegediek Mikszáthról. Szeged, Dugonics Társaság, 1997.
[5] Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Budapest, Korona Kiadó, 1998. 164-165. o.
[6] Szegedi Napló, 1879. június 4., 2. évf. 122.sz., 1-2. o.; újraközölve: Tömörkény István: Tréfál az idő. Elfelejtett írások. Szerkesztette, a szöveget gondozta Péter László. Budapest, Wesley Kiadó, 2014. 124-125. o.
[7] Az írás az Új Idők című folyóirat 1910. március 6-i számában, a 233-234. oldalon olvasható.
[8] Eisemann György i. m.164. o.
[9] Eisemann György i. m. 165. o.