Bene Zoltán: Sorsok és utak

Interjú Nátyi Róberttel egy kiállítás kapcsán

Sorsok és utak – „Mint zöldellő fa holt kövek közül” címmel nyílt rendhagyó kiállítás a Regionális Összművészeti Központban. A tárlaton Bäck Manci, Kárász Judit, Kukovetz Nana, Vass Vera alkotásai mellett Szeged múzsája, Fischhof Ágota élete jelenik meg: öt hölgy, akik személyiségükkel, ragyogó tehetségükkel gazdagították a XX. század eleji Szeged szellemi életét.

− Két festőművész, két fotóművész és egy múzsa. Mi köti ezt az öt embert?

− Mindenekelőtt az, hogy nők és szegediek. Fontos összekötő kapocs ugyanakkor az idő is, vagyis az időszak, amelyben éltek és alkottak. Kukovetz Nana az, aki először kezdi a művészeti pályáját a század elején, őt követik a többiek. Ez az öt életmű gyakorlatilag az ezerkilencszázas évek első évtizedétől körülbelül a harmincas évek végéig formálódott. Ekkor, ebben az időszakban, tehát a második világháború előtti Szegeden fejtették ki a tevékenységüket. Sajátos asszonysors, hogy egyikük sem tudta perfektuálni az életművét, tehát az a hihetetlen jó indulás, azok az ambíciók, amelyekkel startoltak, nem tudott ki- és beteljesedni. Bäck Manci fotográfusként a modern Bécs fotográfiai kultúráját hozza haza, Kukovetz Nana Párizsból az avantgarde, az expresszionizmus, a fauvizmus szellemiségét hozza Szegedre; a későbbi generáció tagjai között Kárász Judit a Bauhausnak az ismereteit, a modern művészetről való elképzelését plántálja át, Vass Vera Buday György mellett tanulja a grafikát, a harmincas években a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma mellett szocializálódik, illetve aki kakukktojásként, múzsaként bekerült ebbe a kiállításba, Fischhof Ágota, szintén nagyon fontos szereplője a szegedi kultúrának. Tudjuk azt, hogy Juhász Gyulától kezdve Móra Ferencen keresztül Moholy Nagy Lászlóig, Gergely Sándorig sokakkal kapcsolatban állt, azaz a szegedi művészeti és kulturális élet jelentős személyiségeivel ápolt jó viszonyt; ő maga Németországban, Berlinben tanul. Első magyar hölgyként szerez könyvtárosdiplomát. Végső soron tehát mindannyian a korszak legjobb, leginkább progresszív, européer szellemiségét hozzák magukkal. A tízes-húszas-harmincas években indul a pályájuk, ám azok az ambíciók, amelyekkel pályára állnak, gyakorlatilag elolvadnak − vagy a helyi viszonyok, vagy a kényszerítő körülmények, vagy akár a történelem miatt, és sokszor a sajátos egyéni sors is közbeszól.  

− Hogy látod, hogy érzed, ennél az öt hölgynél mi a legfontosabb, a legmeghatározóbb ok, ami miatt nem bontakozhatott ki a tehetségük úgy, ahogyan arra esélyük lett volna? A hely, ahol éltek, a nemük, a korszak, amibe születtek, vagy ez mind együttesen, esetleg valami egészen más?

− Azt hiszem, valamilyen módon szinte mind igaz, amit fölsoroltál, mind közrejátszik. Az is látható, hogy azért a századelő Szegedjén is lehetett művész valaki nőként. Kapcsolódhatott a művészeti élethez. Azok az esetek, amikor ez mégsem sikerült, már olyan mikrotörténetek, amelyeket kutatni kellene, de sajnos a szóban forgó öt hölgy esetében messze nem annyira ismertek a tények, hogy azt a hihetetlenül finom szociális hálót átlássuk, amely alapján viszonylagos pontossággal megválaszolhatnánk a kérdéseinket. Azt gondolom, hogy azért erre is fényt lehetne deríteni, az azonban egészen biztos, hogy mindannyian elindultak a pályán, és a helyi társadalom jól láthatóan támogatta őket.  Fischhoffot Móra Ferenc, Kukovetz Nanát bizonyos értelemben Szeged közönsége pártfogolta, hiszen a párizsi útjait is abból finanszírozta, hogy a szegedi kiállításokon bemutatott képeiből aukciókon a szegediek vásároltak. Sőt! Amikor tífuszos lett Párizsban, s ez a hír megjelent az egyik helyi napilapban, akkor közadakozásból hozták haza a nagybeteg művésznőt. Magyarán valamilyen módon a városi társadalom, a helyi polgárság segítette őket. Bäck Manci és Fischhoff Ágota esetében ugyanakkor a családi indíttatás és a családi háttér is megfelelő volt − beleértve a gazdasági környezetet is − ahhoz, hogy kiteljesíthessék a pályájukat. Kárász Judit is eljutott a korszak legmodernebb európai avantgárd művészeti iskolájába, ahol a legjobb tanároktól tanult, és ahogy hazajött Szegedre, 1932-ben, rögtön megtalálta azt a mozgalmat a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát Buday Györggyel és társaival, akik a legprogresszívebbek voltak a városban. Ez a közösség pillanatok alatt feltétel nélkül fogadta be. Tehát azt nem lehet mondani, hogy nem lett volna meg a lehetőségük az alkotásra, ennek ellenére azt gondolom, hogy a női sors azért közbeszólt, s ha megvizsgáljuk az életműveket, akkor ez egyértelműen megállapítható. Kivételt ebben is Fischhoff Ágota képez, mert ő önként vállalta, hogy családanya lesz. Megházasodott, születtek a gyerekei, aztán unokái, elköltözött a városból, mert a férje bankárként egy másik településen vállalt állást, s ott építettek ki új egzisztenciát. Ő tudatosan a hagyományos női szerep mellett kötelezte el magát, és kilépett a szegedi szellemi holdudvarból, nem is került vissza soha többé.

− Az egy roppant izgalmas kérdés, hogy mindezt hogyan élte meg?

− Ez valóban egy nagyon izgalmas kérdés, és azt sem tudom, és erre sincsenek kutatások, legalábbis én még nem találkoztam ilyennel, hogy vágyott-e vissza, mondjuk, a harmincas-negyvenes-ötvenes években? Persze, tudjuk, az ötvenes-hatvanas évek, egy egészen más kulturális éra volt, és itt már el is érkeztünk a történelemhez mint nagy alakítóhoz. Mert bizony az is erősen beleszólt ezekbe a sorsokba. Kukovetz Nana pályáját például egyértelműen a történelem zárta le, méghozzá rendkívül drasztikusan, hiszen őt 1919 augusztus 5-én, amikor a direktórium után tiszti különítményesek járták az alföldi településeket, meggyilkolták. Máig tisztázatlanok egyébként a körülmények, különböző legendák születtek, 1945 után pedig szocialista munkásmozgalmi mártírnőt csináltak belőle, utcát neveztek el róla, s nem a festői életműve miatt, hanem ezért ismerték a nevét az emberek. Maga az életmű egyébként egyfelől különös, másfelől kétarcú: élesen elválnak azok a képek, amelyeket itthon festett, azoktól, amelyeket Párizsban készített. Az itthoniak sokkal tradicionálisabbak, látszik, hogy ezeket eladásra szánta, a szegedi felvevőpiac ezeket értékelte.

− Ez is egy sajátos történelmi helyzet, sajátos hatás…

− Igen, mindenképpen, ha nem is olyan egyértelmű és drasztikus, mint a tiszti különítményesek gyilkossága… Bäck Manci életében viszont újfent csak erős szereplő a történelem, hiszen ő jómódú polgári családból származott, a férje is, Szekerke Lajos, a szegedi nagypolgársághoz tartozott, ezért az ő életüket igen erősen meghatározta az 1945 utáni szovjet orientáció. Bäck Manci műtermét is államosították, őt magát pedig szinte elfeledtük, s ha Gömör Béla professzor úr nem fedezi föl újra, valószínűleg a feledés homályába is vész. Érdekes, hogy Szelesi Zoltán hetvenes évekbeli szegedi művészettörténetében szerepel, ám nem úgy mint fotográfus, hanem úgy mint özvegy Szekerke Lajosné, aki műtárgyat adományozott a Móra Ferenc Múzeumnak. És ez nem csak a történelem, de a női sors fintora is, azt gondolom… Ne feledjük azt se, hogy Bäck Manci 1989-ig élt, ám az ötvenes évek után soha nem vette elő a fotófelszerelést. Vele szemben Kárász Judit végig megmaradt fotósnak, de azon életműve, amelyet mi ismerünk, az a két háború közötti időszak idején született. A magyar szociofotó úttörője volt. Németországi és dániai korszaka után 1949-ben visszajön Magyarországra, és az Iparművészeti Múzeum műtárgyfotósa lett, egészen a hetvenes években bekövetkezett haláláig. Egyébként önkezével vetett véget az életének.

− Az ötödik hölgy, Vass Vera, Kukovetz Nana mellett a másik festőművész sorsa is tragikusan alakul…

− Ő Aba-Nováktól tanul, Buday mellett dolgozik, a harmincas évek leghaladóbb irányvonalát képviseli, azonban súlyos tüdőbeteg, ami családi örökség az esetében, ezért a festéssel föl is kell hagynia. A grafikához fordul, és ő is elhagyja Szegedet, a hegyekbe, Kőszegre költözik, a betegsége miatt…

− Az irodalomban használatos a ködlovag kifejezés azokra a szerzőkre, akik, bár sok tekintetben a legjobb színvonalon alkottak, valamiért mégsem kerültek a kánon fősodrába. A Sorsok és utak című tárlat öt főszereplőjének is hasonló sors jutott osztályrészül…

− Igen, ez így van. Ez a tárlat ezért egy kicsit igazságot is szeretne szolgáltatni nekik, egyszersmind kutatásra, keresésre ösztönözni, illetve beemelni a kultúrafogyasztók tudatába ezt az öt hölgyet, akik részben női mivoltuk, részben a történelmi idők, részben a környezetük miatt nem tudták elérni életükben az igazi áttörést.

Fotók: Szűcs Gábor

Megjelent a folyóirat 2022. júniusi számában