Horváth Mihály: Egy „korszerűtlen” ember emlékére

Sánta Gábor (Szeged, 1967. október 26.–Szeged, 2016. szeptember 2.)

A könyvtár jó hely. Még mindig. A digitális kor ellenére is. Vagy épp azért? A nyugalom szigete (lehetne). Hangulatos az olvasóterem, főleg esténként, asztali lámpa fényénél. Be lehet kuckózni, kizárni a külvilágot, bár a telefon, a wifi veszélyezteti a miliőt. Minden kéznél van, ami a tanuláshoz, témagyűjtéshez szükséges: „híres könyvei drága régieknek”. A könyvtáros is szerencsés, aki ott szolgál, már csak azért is, mert érdekes emberekkel ismerkedhet meg, tán még össze is barátkozhat. Sajnos, a rohanó, online világunkban már egyre kevesebben őrizgetik törzshelyüket a régi asztaloknál. Kiváló, otthonról is elérhető adatbázisok segítik a munkát: könyveket, régi és új napilapokat, folyóiratokat „lapozgathatunk” a monitorunkon. Az évtizedek óta könyvtárba látogató kutatók megöregednek, betegeskednek, már ritkábban járnak, elmaradoznak, majd legrosszabb esetben csak az újságból tudjuk meg, hogy már soha többé nem jönnek.

2016 nyárutóján egy fiatalember hagyta ott örökre a megszokott helyét a Somogyi-könyvtár olvasótermében. Na jó, nem fiatal, de legföljebb középkorú, 49 éves. Hogy itt hagyjon mindent, ahhoz mégis nagyon fiatal. A magas ember az ablaknál ült gyakran, gondosan jegyzetelgetve, kis zöld táskájával, már-már emblematikussá váló botjával, és régi telefonjával, ami szinte elveszett óriási tenyerében. Sánta Gábor irodalomtörténész, főiskolai docens „korszerűtlen” ember volt. Nem volt okos a telefonja, nem vezetett autót, nem kedvelte az e-mailt, nem lájkolt, nem rendelt az interneten, nem töltött se le, se föl, de kellő távolságtartással rá tudott csodálkozni a követhetetlenül megújuló technikai vívmányokra. „Korszerűtlen” volt, mert lexikonokat használt, kitartóan lapozgatott régi újságokat (örömmel jegyzetelve a véletlen, de annál nagyszerűbb találatokat), szerette a lábjegyzeteket, elutazott, utánanézett és ellenőrizte az adatokat. Gyűjtött, rendszerezett, archivált. Képes volt meglátni a szépet és hasznosat a szokványosban, a hétköznapiban is. „A moly nem is tudja, hogy milyen szép szekrényben lakik!” – mondogatta gyakran. Szerteágazó irodalomtörténe­ti munkássága természetesen nem csak Fekete István életművének feltérképezésére korlátozódott, ám abban teljesedett ki leginkább. És ez a kiteljesedés minden részletre kiterjedt. Bogarasság? Lehet, hogy az. De ez a fajta bogarasság tudós emberek sajátossága. Sánta Gábor saját bevallása szerint is szolgálatnak tekintette Fekete István irodalmi hagyatékának kutatását. Könyveivel és publikációival, az „ifjúsági író”, „ifjúsági regény” skatulya okozta elszigetelődés feloldásával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az író munkássága a magyar irodalomtörténetben méltó helyre kerülhessen.

Az alaposságot hallgatóitól is elvárta. Diákja ugyan nem voltam, de helytörténeti kutatásaim segítőjéből, írásaim lektorából büszkén állíthatom, hogy mégis tanárommá vált. Ismeretségünk kezdetén arra gondoltam, hogy de jó lehet Sánta Gábor tanítványának lenni. No, miután írásaimat rendszeresen átnézte, és mire eljutottunk egy általam szerkesztett kiadvány nyomdába kerüléséig, már bizony nem mindig gondoltam így! Sokszor előfordult, hogy végtelen precizitással a korábban már elfogadott szövegrészeket is újrajegyzetelte, így kezdődhetett minden elölről. Persze a végeredmény mindig őt igazolta. De ha helyénvalónak találta, a dicsérettel sem fukarkodott, ámbár túlzásba se vitte (Szép! Így! Jó!). És humorosan is tudott kritizálni. Egyszer, egy kissé szentimentálisra sikeredett mondat mellé odabiggyesztette: „A T. O. [Tisztelt Olvasó] itt már sír-zokog…” A tudálékosságot sem tűrte. „Ezt mindenki tudja, csakúgy mint azt, hogy minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár… Nem?” – jegyezte meg lapszélen. A biológiai hasonlat sem véletlen, vonzódása a természethez utat mutathatott Fekete István regényeihez. Talán a halak és madarak érdekelték leginkább. Gyakran merengve nézegette a Dóm tér fáinak madarait az olvasóterem ablakából. Nem volt „kocka irodalmár” mindenről nagyon jó volt vele beszélgetni, legyen az film, valamilyen történés a világban, vagy akár egy régi koncert, amelyen valamelyikünk jelen volt. Néha a múltba révedtünk, de a rózsaszín nosztalgiázást nem szerette.

A kedves, nagy ember bizony morcos is tudott lenni. De ez is őszinteségéből adódott: nem szerette a pózt, a színlelést, a sznobizmust és a nemtetszése esetleg az arcára is kiült (ezeken jókat derültem titokban egy-egy könyvbemutatón, miután a kérdező esetleg valami sutasággal hozakodott elő). Mindemellett valami öreguras kellem is jellemezte, kiváló előadóként, határozott hangjával, szép beszédével magával ragadta közönségét.

Az egyik kereskedelmi csatorna 2015. december 1-jén műsorra tűzött Fekete István regénybeillő élete című dokumentumfilmjében Sánta Gábor is többször megszólalt. Hátrahagyott kötetei, cikkei, sőt, versei (ízelítőül ajánlom a Bárka 2016. évi 3. számát) olvasása mellett különös érzés újranézni a műsort, látni és hallani Gábort, a tanárt, a kutatót és legfőképp a barátot. Mit is írhatnék még? Nem cifrázom tovább: nagyszerű fickó volt!

A könyvtár jó hely. Még mindig. Ám egy lámpa ismét kihunyt az olvasóteremben.

Megjelent a folyóirat 2018. februári számában