Blazovich László: Tanyák és tanyai iskolák

1985-ben jelent meg Horváth Dezső korszakos szociográfiája A tizedik ember címmel a Magyarország felfedezése sorozatban, amelynek címe arra utal, hogy negyven éve még minden tizedik magyar állampolgár tanyán élt. Közelmúltunknak tehát ez egy igen jelentős településtípusa volt, amely évtizedekkel ezelőtt még több, mint egymillió embernek adott otthont. Az alábbiak ezzel a sajátos, vidékünkön különösen nagy gazdasági és kulturális szerepet játszó jelenséggel foglalkozunk, különös tekintettel a tanyai iskolákra, amelyek fejlesztésében óriási szerepet játszott a 150 éve született kultuszminiszter, Szeged országgyűlési képviselője, Klebelsberg Kuno.

 I.

A települések és azok hierarchikus rendje a történelem során minden máshoz hasonlóan állandóan változik, ami részint a természeti viszonyok alakulásától, részint a gazdasági változások okozta szükségszerűségből következik be, és nem kevésbé szólnak bele a módosulásba a történelmi események. A Magyar Alföld település-hálózatának történetére ugyancsak ezen erők gyakoroltak hatást beleértve közelebbi vidékünket is. A honfoglalás után a folyók vagy nagy állóvizek partjainál kialakult városok és falvak mellett azonban nem feledkezhetünk meg az ideiglenes vagy éppen állandó szállásokról és épületeikről, amelyek elsősorban az állattartók lakóhelyéül szolgáltak. Már a XI. században a tihanyi alapító levélben leírták a kert szót, amely a városok és falvak mellett azt a helyet jelentette, ahol többnyire vizes területek mellett gazdag és sűrű fűtermésre találtak, amelyeket „téli legelőként” meghagytak, és ott teleltették az állatokat, valamint oda hordták be a kaszálókról a szénát. E helyek a falvak és városok körül azoktól szétszórva, távol feküdtek, a gazdasági kényszer szülte őket. Mellettük az ott élők saját ellátásukra földművelő tevékenységet is folytattak. Vidékünkön éppen a XIV–XV. században a nyugati kereslet miatt fellendülő szarvasmarha tartás miatt számos helyen eltűntek a kisebb falvak (falupusztásodás), és megmaradtak ezek az állattartó szállások. A településhálózatban nagy rombolást hozó török hódoltság kora, amely idején vidékünk a Török Birodalomhoz tartozott, csak erősítette ezt a folyamatot. Ennek következtében kialakultak a korszakban a nagy népességű és határú mezővárosok, amelyeket körül ölelő földet a gazdasági követelményeknek megfelelően hasznosították. Ez szinte az egész Alföldön egységes formát öltött.

A Szegedhez, amint más városokhoz is közel eső földeket és a pusztabirodalmat a török hódoltság utáni korszakban övezetes rendszerben hasznosították. Ebből a rendszerből csak a város közvetlen közelében lévő Tisza és Maros menti réti földek, valamint a magán kezelésben lévő szőlők és kertek maradtak ki. A szőlőhegyeket a tanács 1810-ig nyilvános rendszerrel osztotta ki, és ingyen adta. A szőlőhegyeken és a kerteken túl kezdődött az első övezet, a nyomás, az a legelőterület, amelyet a rajta lévő legelő jószág lenyom, az igás és kezes állatok legelője, ahová reggel minden nap ki, majd este haza hajtották őket. A nyomás Szegeden alsó- és felsővárosi, valamint rókusi részre tagolódott. A belső legelőt, azaz a nyomási földeket az alsó- és fölsővárosi szántók övezete követte. A harmadik övezetbe a kaszálók és szállásföldek tartoztak. Hozzájuk kapcsolódott még a város szállása Csorván. A szállásföldek már két-három mérföldre (15–20 km) terültek el a várostól. Tisztán homokos területeket tettek ki. Rajtuk sok sivány, homokbucka és szikes terület tarkállott. A negyedik övezetet a várostól 30–40 kilométerre fekvő pusztai legelők képezték. Szegedi sajátosságként említhető a feketeföldi szántók elkülönülése, amelyet talajbeli adottságokra és a középkortól tartó hagyományokra vezethetünk vissza.

A kaszálókon és a szállásföldeken a török idők után egyre több állandó életre szóló lakóhely, tanya keletkezett. Méretük és nagyságuk mindenkor a tulajdonos gazdasági erejétől és a céltól, amelyre használták őket, függött. Az épületek anyaga, építési módja a városi vályog vagy vert falú házakéhoz hasonlított. Az előbbi vályogtéglából (agyagos, szalmával vegyített föld), az utóbbi két deszka közé hányt és döngölt földből készült. Úgy emelkedett, hogy a deszkákat a döngölés után mindig magasabbra emelték. Az egymással szemben levő deszkákat fa vagy vasból készült tartókkal fogták össze. A ház leírására és a mellette álló épületekre még visszatérünk. A házak döngölt agyagból készült padlóin egyszerű, paraszt iparosok által készített bútorok álltak. A fent leírt természetes és épített környezet adta meg évszázados időre a kor szegedi tanyai lakosságának életéhez a kereteket. Belőlük már csak keveset lát egy letűnt kor hírmondójaként a késői utód.

A hatalmas, 200 ezer holdas szegedi határban különösen a 19. század második felétől lassan eltűnt az övezetes gazdálkodás, a földek egy része szabad foglalással vagy vétel útján magánkézbe jutott. A város tulajdonában maradt területet pedig az arra vállalkozóknak kisbérlet vagy haszonbérlet formájában adta ki a város. Ennek következtében kevesebb szegedi vagy makói hagyta el tovább- vagy kivándorlással szülőhelyét, nem úgy mint a közeli Hódmezővásárhelyen vagy Békés megye számos területén. Ezért mint más alföldi városokban a város körül egyrészt kialakult a szórt tanyarendszer, másrészt az erre megfelelő helyeken tanyasorok alakultak ki, a határban később tanyaközpontok fejlődtek ki, amelyekből később, az 1950-es években községeket alakítottak, lásd Domaszék, Zákányszék (Lengyelkápolna), Zsombó, Mórahalom és Ásotthalom esetét. Ugyanez játszódott le a Kunságban, Dorozsmából kiindulva jött létre például Bordány.

Bár mindegyik tanya más képet mutatott, mégis megrajzolható az általános kép. Az állandóan lakott tanya központját, szíve-lelkét az emberi hajlékul szolgáló ház képezte, amely egy, tehetősebbeknél kettő szobából és konyhából állt, hozzá illesztették még a kamrát, több helyen pincét is ástak. A házat általában a napfénynek és a széljárásnak megfelelően délkelet, északnyugat tájolással építették magasabb helyre, hogy a belvíz ne tehessen benne kárt. A kemencét kívülről, általában a konyhából fűtötték, ahol a tűzhely is állt, szárral (ízik, csokoly), rőzsével, szalmával. Padka övezte, amely ülésre és melegedésre szolgált. Egyszerű asztal, székek, ágyak, gazdagabb helyen tükrös szekrény alkották a berendezést. Itt élt a család. A ház tetejét előbb szalmával, zsindellyel, később cseréppel fedték. Az idők haladtával a házat állandóan javították. Előfordult, hogy elé cseréptetős, tartózkodásra alkalmas ereszt (verandát) toldottak.

A kezdeti időkben a ló és tehénistállókat, valamint a kocsiszínt a ház mellé építették, később azonban vagy vele hosszanti irányban szembe vagy oldalt az udvar lezárásaképpen. Az udvar másik oldalán helyezkedtek el a disznó, tyúk, esetleg birkaólak, a trágyadomb és az árnyékszék. Az udvarban helyet kapott még a szénáskert. Legtöbb helyen nem maradhatott el a nyárikonyha sem, amelyet vagy a házhoz építettek vagy pedig külön állt mellette, esetleg a különböző célt szolgáló színekkel együtt. Általában a tanya bejáratához közel helyezték el a kutyaólat. A kukorica és gabonafélék tárolására a góré és a hombár sem hiányozhatott.

A kút fontos helyet foglalt el a tanya életében. Előbb kopolya (gödör) kutat ástak, de leggyakrabban mindjárt gémeskutat készítettek, általában az istállókhoz közelebb és a széljárást is figyelembe véve. A talajvizet merték ki, amely hideg volt, de általában nem jó ízű. Ezért, amint lehetett, a gazdagabbak már a 20. században fúrt kutat csináltattak. A kút vizét itta ember és állat. Ahol a tanya mellett nem létezett kis tavacska, amelyre a kacsákat, libákat ráeresztették, gödröt ástak ugyanerre a célra, amelyet a kút vizével töltötték föl.

A tanya igazán akkor adott enyhelyet, ha nem hiányoztak onnan a fák. Az udvarokban eperfák álltak, amelyek termését a tyúkok csipegették föl, vagy malacok ették, észak és északkelet felől pedig akácosok védték a tanyaházat a szelektől, fájukat pedig fűtésre használták föl. Akácból jó szerszámnyelet készítettek a tanyai ezermesterek. Előfordult, hogy árnyat adó diófákat ültettek, vagy díszként egy-egy magasra nyúló nyárfát.

A tanya mellett mindenütt létesítettek szőlős- illetve gyümölcsös kertet. Kezdetben a kettő egyben volt, a szőlőskertben álltak a gyümölcsfák. Szegeden őket már a középkor óta a szőlőkbe ültetve tartották. A különböző fajták fokozatosan terjedtek el. A homokon cseresznye, sárga- és őszibarack, valamint sok alma, a fekete földön meggy, szilva, dió, naspolya és birsalma termett jellemző gyümölcsként. Lassan terjedt el a tisztán gyümölcsöskertek és barackos ligetek kialakítása, amelyek mára legendásan híressé váltak. Művelői a parasztság elitjéhez tartoznak. A minőség emelését a faiskolák és a minta gyümölcsöskertek segítették. Csak egy példa: Frank István szatymazi kisparaszt szárazságtűrő őszibarack csemetékkel tért haza 1900-ban a párizsi világkiállításról, majd négy holdnyi szőlőjét telepítette be vele. Példáját sokan követték, és ezért a tanyaiak Minta Franknak nevezték. A tanyai lakosság mások mellett a szegedi piacon jó bevételt nyerve árulta a kertekben megtermelt gyümölcsöt. A kertekben mindennapi használatra és eladásra zöldséget is termesztettek.

A tanyákat a 20. századtól egyre sűrűbben kerítették, amelyre lécet, rőzsét és szárat használtak. A tanya előtt általában gyöpöt hagytak legeltetésre, a kertek háta mögött pedig kezdődtek a szántóföldek. A 19. és 20. század eleji tanyáknak és lakosságuknak nagy ismerőjeként és tudójaként tekinthetünk Tömörkény Istvánra és Bálint Sándorra, az előbbinek számos novellájában, az utóbbinak tanulmányaiban jelenik meg a tanyák világa, amelynek népe kemény életet élt, dolgosat és sok esetben példamutatót. Ugyanekkor ha szétnézett a tágas határban a szabadság és a hely szeretetének melegsége töltötte el lelkét.

II.

A tanyai iskolai élet kialakulása a 19. század első felében a városok körüli tanyák hálózatának létrejöttéhez hasonlóan rögös úton kezdődött el. Szeged környékén például a század 30-as éveiből maradtak ránk az első adatok. A szakirodalomban immár közhelynek számít, hogy a tanyai lakosok és a város, amelyhez tartoztak, hoztak létre a tanyákon ideiglenes iskolákat, ezen belül mozgó-, magán-, zug és fiókiskolákat, amelyek általában rövid ideig álltak fenn. Az egyes rendelkezésre álló tanyákban béreltek szobát, és általában az oda járó gyerekek szülei látták el, fizették a tanítókat, akik kicsapott diákokból, obsitos katonákból toborzódtak. E „képesítés nélküli” tanítók úgy tanítottak, ahogyan egykor őket oktatták. A tanyai oktatást a zsúfoltság és a nagy tanulói létszám a kezdetekben és a későbbiekben egyaránt jellemezte, továbbá az, hogy a tanulási időszak főképp késő ősztől kora tavaszig tartott, mert a gazdasági év beindulásával a gyerekeket a családi gazdaságban foglalkoztatták, amelynek következtében fokozatosan elmaradtak az iskolából. A szülők igyekezete mégis megható, hiszen gyermekeiket a szerzett tudásuknál fogva maguknál többnek szerették volna látni. A fent leírt helyzetkép az alföldi tanyás városok mindegyikét jellemezte.

A horgosi határon (Börcsök kapitányság) a lakosok már az 1889/90-es tanévben létesítettek egy ideiglenes iskolát. (Az ideiglenes iskolát Belső-madarásztói iskolának is nevezték.) A város 50 forintot adott az ott működő tanítónak. A szülők magukra vállalták az épület kibérlését, fűtését és berendezését. Magda Péter nagyszéksósi esküdt saját tanyáját ajánlotta fel iskola céljára az 1890/91-es tanévre. A népiskolai felügyelő ideiglenes megoldásként elfogadta. A madarásztói iskolában fölöslegessé vált padokat szállították át az ideiglenes iskolába. A szülők a padokat a saját költségükön átalakították. Az iskolába 59 rendes tanuló és öt ismétlő járt. A tanítás 1890. január 18-án kezdődött. A tanító Krimm István okleveles helyettesítő tanító volt.

A tanyai iskoláztatás a 19. század második felében, miután a tanyarendszer megszüntetéséről a birodalmi elképzelések kudarcot vallottak, központi kezdeményezésre indult meg. 1853–54-ben a szegedi határban például nyolc iskola nyílt meg. Az 1888–89-es tanévben pedig már 24 iskolában oktattak, 1896-ban pedig 29-ben. 1852-ben Tóth János (1804–1887) piaristát nevezték ki a szegedi elemi iskolák igazgatójává, aki élete végéig fáradhatatlanul dolgozott a tanyai iskolákért, építésükért és működtetésükért egyaránt. A Kalocsa vidéki tanyai iskolákkal együtt ezen időben Szeged példaként szolgált az iskola építés és fenntartás tekintetében más vidékek számára. A szegedi tanyai iskolák alaprajza a londoni világkiállításon bemutatásra került.

Az iskolák általában egy tágas, fűthető tanteremből, egy vagy két szobás, konyhás, kamrás tanítói lakásból álltak. Az épületek általában tíz öl hosszú vert, majd téglára épített vályog falú házak voltak, amelyeket zsindelytetővel fedtek. Később már téglaépületeket emeltek. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszter idejében már csak ilyenek épültek tágas ablakokkal. Ugyanakkor az iskolák épületének alaprajzán nem változtattak. Előfordult később, hogy az udvari WC-k helyett belső angolvécét alakítottak ki. A szobákat, a tantermet padolták, az egyéb helyiségeket műköves padlóval látták el. A házat cseréptetővel fedték. A tantermek berendezése általában egy asztalból, székből, padokból és szekrényből állt, ahol részben az iskolai könyvtár köteteit és bemutatásra váró ásvány köveket tároltak. A falon ingaóra függött és egy falitábla, továbbá Magyarország és Szeged térképe. Földgömb és számológép szinte elmaradhatatlan volt a taneszközök között, nem hiányozhatott a falról egy-egy szentkép sem. Az osztályt kályhával vagy kívülről tüzelt banyakemencékkel fűtötték.

Az iskola udvarán általában szín és fészer helyezkedett el, továbbá esetleg ólak álltak, és nem hiányozhatott a kút, gémes vagy láncos. Az udvaron lévő fák koronái pedig árnyat adtak a nagy melegben a gyerekeknek és a tanító családjának egyaránt. Az iskolákhoz általában kert tartozott, aminek terményei nemcsak a tanító családjának ellátását segítették, hanem a tanulók itt sajátíthatták el mezőgazdasági ismereteik egy részét. A konyhakert részben a talaj ásásától a zöldségfélék ültetésén, majd gondozásán át az érésig a tanító végigvezethette a diákokat a zöldségfélék termesztésének folyamatán. A szőlős, gyümölcsfás részen megtanulhatták a szőlőnek a metszéstől a szüretig terjedő gondozását. Ugyancsak ezt gyakorolhatták a fák esetében is.

A felső-balástyai iskolát az alábbi módon írja le egy 1893/94-es jelentés: „Az iskola két padozott szobából, konyhából, előcsarnokból, kamrából és istállóból áll. A tanítói lakás az iskolai épülettel egy tető alatt áll zsindely fedélzettel. A kert 697 négyszögöl. A telek Szeged tulajdonában van.” 1895-ben „Bárkányi József tanító gyümölcsfa csemeték kiutalását kérte a városi faiskolától. A fák kiszállítását és elültetését saját költségén vállalta. A kiutalványozás megtörtént.”

A Zöldfás iskoláról így ír az 1906–07. évi jelentés: „A Zöldfás iskola a Domaszéki tanyai kapitányság területén a várostól nyugat felé 9,47 km távolságra fekszik, megnyittatott 1856. január 11-én, amikor az iskola ideiglenes használatára lakóházat engedtek át a Steinhard-család örökösei. Az iskola jelenlegi épületében van 1 előtornác, 1 tanterem, 2 szoba, 1 konyha és 1 éléskamra, hozzátartozik még egy istálló, sütőkonyha és szín. Az iskolaudvar és a kert területe 1200 négyszögöl. Az iskolához állókeresztet Borbély Anna készíttetett. Az első harangot Adler Ignác Csongrád megye néhai főorvosa, a mostanit pedig a rekonstrukció alkalmából lebontott kis temploma tornyából a városi görög. kel. hitközség ajándékozta.”[1]

III.

A tanyai oktatás kezdetekor „a képesítés nélküli” tanítók a saját elgondolásaik szerint tanították meg nebulóikat a betűvetésre, olvasás és a számtan-mértanra, valamint elsajátíttatták a vallás alapjait. A 19. század második felétől azonban a tanügyi szervek egységes órarendet és tananyagot alakítottak ki, amelynek tanítására módszertanilag jól felkészítették őket a tanítóképzőkben (Szeged, Csongrád, Arad, Kiskunfélegyháza). A tanórák alapegysége a harminc perces egység volt. Az önálló foglalkozások azonban gyakran hatvan percig tartottak. Az oktatás osztatlan módon folyt, együtt tanultak az osztályok (1–4), később az ismétlőket (5–6) is hozzájuk kapcsolták. Néhány iskolában azonban már részben osztott módon 1–2 és 3–6 tanítottak külön tanító irányításával.

Egy tanító egy-egy osztállyal naponta két órát foglalkozott, a többiben csendes oktatás folyt, azaz előre kiadott gyakorló feladatokat végeztek írásban, vagy könyv nélkülieket tanultak, amelyeket a tanító ellenőrzött, illetőleg kikérdezett. Az első osztályban tanulták az írás-olvasás alapjait, a számtani alapműveleteket és a „nemesebb természeti dolgok” ismeretét. A másodikban nem maradhatott el az előzőek ismétlő gyakorlása, amelyhez csatlakozott a tiszta fogalmazás, valamint a helyesírás és a nyelvtani jelenségek magyarázata, a számtanban pedig a törtekkel folytatott műveletek elsajátítása. Közben a palatáblát és -vesszőt lassan elhagyták, sőt a ceruzás írás mellett próbálták rávezetni a tanulókat a tinta és toll használatára. Sajátos vonásként az 1×1-et kórusban mondva sajátították el. A zsinórírást és az állóbetűs írást a 20. század első felében folyamatosan vezették be.

A vallási ismereteket, hittant alapfokon már az első osztályban imákat és énekeket tanulva kezdték elsajátítani, amit tovább folytattak a bibliai históriákkal, majd szó esett a különböző vallásokról, a vallástörténetről és a keresztény erkölcsről. Az út mellett vagy az iskola udvarán keresztet emeltek, amelyet mindig tisztelettel öveztek, sokszor imádkoztak előtte. Ha a közelben nem állt templom vagy kápolna, a miséket a protestánsok számára pedig az istentiszteletet az iskola tantermében tartották. Sok iskolában haranglábon kis harangot helyeztek el.

Az osztályokban felfelé haladva Magyarország történetét, földrajzot, levélírást tanultak, sőt a magyar törvényekbe is bekukkanthattak, rajzolást, egyszerű geometriát és mechanikát sajátíthattak el. Az ismétlő iskolában alapfokon természettant, azaz vegytant, egészségtant, természetrajzot, gazdaságtant és háztartástant sajátíthattak el.

A készségtárgyakról sem feledkeztek meg, éneket mindegyik osztályban tanítottak. Számos egyházi éneket sajátítottak el, amelyeket azután a miséken, istentiszteleteken (zsoltárok) énekeltek. Jóllehet az ének órákat gyakran elhanyagolták, amire az állami vezetés felfigyelt. (Az iskolák nagy részét ugyanis állami kézbe adták, Hódmezővásárhelyen például 1903-ban, Szegeden 1907-ben.) 1926-ban ösztönözték a tanítókat, hogy lehetőleg hegedűvel tanítsák az énekeket, majd intézkedtek a népdalok megkedveltetése ügyében, hogy elősegítsék a magyarságtudat kialakítását.

A testnevelés egyre nagyobb hangsúlyt kapott, minden osztályban tantárgyként vezették be. Négy fő területre fektettek hangsúlyt: szabad gyakorlatok, játékok és terepjátékok, kiképzés puska nélkül, raj és szakasz zárt rendje. Ez utóbbi kettőt a két világháború között vezették be, velük a levente képzést igyekeztek előkészíteni. Érdekes módon a labda játékok nem kaptak helyet az anyagban. A kerti munkák gyakorlata mellett a kézimunka is helyet kapott a tanításban. A tanítónőknek ez kötelessége volt, a nős tanítóknak pedig a feleségeik végezték ezt a tevékenységet, amelyet a tanítónők részére időnként tiszteletdíjjal honoráltak.

A tanyai tanító nemcsak az iskola épületével, udvarával és kertjével törődött, továbbá jó szándékkal tanította a gyerekeket, hanem lelke volt az iskolának és a kultúra bástyája ismeret anyagával, tájékozottságával és emberbarátságával. Felettes szervei éppen ezért elvárták tőle, hogy magatartásában, modorában és öltözködésében mindez kifejezésre jusson, példát mutasson. A két világháború között négy státusú: rendes-, segéd-, helyettes- és kisegítő tanító dolgozott. Csak képesített tanítót fogadhattak fel, azaz aki a tanítóképző befejezésével képesítő vizsgát tett. Az iskolai rendhez tartozott, hogy a tanítónak az órák megkezdése előtt a tanteremben kellett lennie. Ekkor egyúttal a napi oktatással kapcsolatos feladatainak az előkészítését elvégezhette, úgymint a napló beírását, a hiányzások feljegyzését és a szemléltetéshez tervbe vett tárgyak kihelyezését. A gyerekeknek a tíz órai, déli és délutáni szünetekben udvari játékot szerveztek. Előírták számukra az óravázlatok készítését, valamint az iskolai irattár kézben tartását. Két heti időpontban végzett mulasztási kimutatások bemutatását is elvárta az állami vezetés. A félévi értesítőket karácsony előtt osztották ki, az év végieket pedig már május végére kellett kitölteni, és még számos adminisztratív feladatot láttak el a szünet előtt.

A tanítók az oktatáson, tanórákon kívül számos feladatot láttak el. Az év során három alkalommal rendeztek ünnepséget. Az iskolában vagy az olvasókörökben erre az alkalomra összegyűltek számára ünnepi beszédeket tartottak március 15-én és október 6-án. Az olvasókörök erre a célra felépített, a környékbeli gazdák által létrehozott és működtetett intézmények voltak, ahol könyveket, újságokat olvashattak, különböző társas összejöveteleket tartottak. Nem egy helyen kuglipályát alakítottak ki. A madarak és fák napjához vagy a hősök napjához kapcsolódva ünnepélyeket rendeztek. Karácsonyfa ünnepélyt szerveztek az iskolában, amikor segélyeket osztottak. Nem egy helyen műkedvelő színi előadásokat tanítottak be felnőtteknek.

A felnőttek részére szabad- és ismeretterjesztő előadásokat tartottak történelmi témákból, gazdasági ismeretekből, például gyümölcsfa nevelését, a gyümölcsök tárolását oktatták, elemi ismereteket tanítottak számtanból, mértanból, helyesírásból és fogalmazásból. A (hivatalos és magán) levélírást ugyancsak fontos területnek tekintették. Nem feledkeztek el szólni a háziiparról. Felnőtteknek és gyerekeknek kirándulásokat szerveztek többek között Szegedre a nevezetességek megtekintésére vagy a később ópusztaszerinek nevezett parkba. A levente oktatásban ugyancsak részt vettek, és gondozták az első világháborús hadisírokat. Nem egy esetben a templomokban, kápolnákban vagy iskolákban tartott miséken vagy istentiszteleteken, mint kántorok működtek közre. Az énekeket természetesen ők tanították be. Nem egy helyen hittant is oktattak.

A tanítók önképzését folyamatosan szorgalmazták. Már 1897-től minden tanyai iskola megkapta a Néptanítók Lapját, amelyben módszertani és általános pedagógiai írások szerepeltek, továbbá a tanítókat érintő közhasznú tájékoztatásokat írtak. A tanyai tanítók tantestülete részére az 1937-től Szegeden megjelent igényesen szerkesztett Nevelésügyi Szemlét is megrendelték, valamint rendszeres továbbképzéseket tartottak. A tanyai tanítók igényességét jellemzi, hogy nem egy közülük a tanítását bemutató tankönyvet írt, például Vass Mátyás, és többen kitűntek egyéb munkásságukkal, amelynek következtében a jó tanítók, akikre generációk jó szívvel emlékeznek vissza, és iskoláik a tanyai művelődési élet erőközpontjai lettek. Közülük néhánynak a nevét és munkásságát említjük meg az alábbiakban.

Oláh-Szilágyi János tanítói foglalkozása mellett a vessző- és szalmafonás mesterségét tanította a 19. század második felében, kitűnt a gyümölcsfák gondozásában, a méhészetben és a selyemhernyó gubóztatásban. Fráter Alajos nemes gyümölcs- és csemegeszőlő-fajtákat oltott, a filoxéra ellen először használt szénkénegezést. A gyümölcstermesztésben, a méhészetben, a selyemhernyó gubóztatásában valamint a közösségért fáradozásban mások mellett kiemelkedtek id. Jablonszky János, Sáry Mátyás és Sperlyák János. Nevüket máig tisztelettel emlegeti a Homokhátság népe. Gáspár Dezső számtan tanítási módszere országos érdeklődés középpontjába került. A hozzá szükséges segédeszközök drágasága miatt azonban nem terjedt el.

A tanítók népszeretetére és ügybuzgalmára jellemző példa, hogy Szénási Gyula tanító 1938-ban javasolta egy diákotthon létrehozását Hódmezővásárhelyen a tehetséges tanyai tanulók továbbtanulásának a biztosítására. A javaslat megvalósult. Móricz Zsigmonddal együtt Németh László is meglátogatta a kollégiumot, amelyet Sillanpää Nobel-díjas finn író anyagilag támogatott.

Miután mára a tanyavilág nagy részének megszűnésével – mint említettük – az iskolákra sem lett többé szükség, azokat vagy más célokra kezdték használni vagy lebontották vagy a tolvajok martalékai lettek. Épületekre és a bennük tanítókra, a „tudás felkent” papjaira, papnőire, akik hittek Istenben, munkájuk igazában és eredményességében, valamint a tudás hatalmában az egykori diákok meleg szívvel emlékeznek vissza, és ezt a szellemiséget adják tovább utódaiknak, amit ott tanultak. Mindnyájuknak, a nemzet napszámosainak áldott legyen a neve.

A nyolcosztályos tanítás bevezetése (1947–48) nem kis nehézség elé állította a tanyai iskolákban tanítókat. Azonban nem sokkal később a termelőszövetkezetek szervezésével egy időben elindult a tanyarendszer és az iskolák felszámolása, amely már új időket jelentett. Csak megjegyezzük, hogy a Bach-rendszer idején a központosítás jegyében próbálták ezt megtenni, nem sikerült, de elindult az iskolák építése. 1950 után ugyanezzel próbálkoztak, és iskolákat romboltak. Teljesen ekkor sem sikerült, ám az iskolák legnagyobb részét bezárták. Maradt azonban ellenpélda. Minamizuka Shingo professzor szívesen kutatott Bordányban és vidékén az ezredforduló idején a tanyákon az iskolákra nézve is, és sikerrel. Jómagam pedig számos professzor társammal és másokkal együtt évtizedek óta tanítok a Zsombó külterületen lévő Wesselényi Népfőiskolán, amely túl van a 43. tanévén. A hallgatók között még vannak olyanok, akik általános iskolai tanulmányaikat eme Klebelsberg minisztersége idején épült iskolában végezték.

Irodalomjegyzék

Bárth János: A kalocsai szállások településnéprajza. Kalocsa, 1975.

Berta Tibor: A szegedi községi tanyai iskolák adattára. Tanulmányok Csongrád megye történetéből XXXI. Szeged, 2002.

Blazovich László: Szeged rövid története. Dél-Alföldi Évszázadok 21. Második kiadás. Szeged, 2007. A vonatkozó részek.

Blazovich László: A népiskola a Dél-Alföldön a török hódoltság utáni két évszázadban. In: Csatári Bálint–Kriston-Vízi József: Shingo, a szellemi hídépítő. Kecskemét, 2017., 55–66. o.

Juhász Antal: A szegedi táj tanyái. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1982–83. 2. Szeged,1989.

Juhász Antal: A dél-alföldi tanyavilág. Néprajzi tanulmányok. Budapest, Nap Kiadó, 2018.

Juhász Antal: A szegedi nagytáj és szomszédai. Néprajzi tanulmányok és esszék. Budapest, Nap Kiadó. 2020.

Károlyi Attila (szerk.): A Piarista 300 éve Szegeden. Szeged, Dugonics András Gimnázium, Piarista Rend Magyar Tartománya. 2022. A vonatkozó részek.

Koncz Sándor: Tanyai iskolák. In: Makó Imre, Marjanucz László (szerk.): Hódmezővásárhely története III. 2. rész. A forradalmak időszakától a tanácsrendszer létrejöttéig 1918–1950. Hódmezővásárhely, 2019. 1302–1354. o.

Mészáros István–Németh András–Pukánszky Béla: Bevezetés a pedagógia és az iskolaoktatás történetébe. Budapest, Osiris Kiadó. 2000.

Szenti Tibor: A tanya. Hagyományos és átalakuló paraszti élet a Hódmezővásárhely–kopáncsi tanyavilágban. Budapest, Gondolat. 1979. o.

 

A szöveget lektorálta Farkas István, a képeket küldte Géczi Alajos Mihály és Füvesi István.

A kiemelt képen Maderspach Katalin: Hétablak című festménye látható.

Megjelent a folyóirat 2025. novemberi számában

[1] Berta Tibor: A szegedi községi tanyai iskolák adattára. Szeged, 2002. 207.o., 231. o.