Hegedűs Réka: „Nálad mindig nyugalmat és biztonságot érzek”

Beszélgetés Bakos Katalin Gabriellával Karikó Teréz operaénekes életéről

2025 októberében egy egész hónapon át megtekinthető kamaratárlattal emlékeztek meg a Somogyi-könyvtár művészeti és zenei részlegén Karikó Terézről, a legendás drámai szoprán életéről és munkásságáról, pályafutásának 65. évfordulója alkalmából, a könyvtár által őrzött hagyatékból válogatva személyes fotókat, tárgyakat, leveleket. A tárlat apropóján Bakos Katalin Gabriellával beszélgettünk, akit a Liszt Ferenc-díjas operaénekeshez, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagjához 40 éven át tartó mély barátság fűzi. Karikó Teréz alakját az ő emlékei alapján idézzük fel a következőkben.

 

‒ Hogyan került kapcsolatba Karikó Terézzel? Fel tudja-e idézni az első találkozás emlékét?

‒ Ez egy kalandos történet. Több személyes ismerősöm dolgozott az Orosházi Kórházban. Egyszer az egyikük, aki tudott a szegedi diákéveimről, az ifjúkori történeteimről, színházi élményeimről, váratlanul azt mondta: „nem találod ki, hogy ki van itt nálunk, az osztályunkon… Karikó Teréz.” Erre csak annyit tudtam mondani, hogy az lehetetlen. Akkoriban, ha valakinek szüksége volt gyógyulásra, minden áron a Szegedi Klinikára szeretett volna bejutni, nem Orosházára jönni. Előjöttek a régi emlékek: Az opera-bérletes kis csoportunkra nagy hatással voltak az énekesek, Karikó Teréz különösen is, mert gyönyörű hangja és színpadi megjelenése volt. De akkor számunkra ők elérhetetlen csodák voltak. Kérdeztem az ismerősömet, el tudja-e intézni, hogy csak távolról, csak egy pillanatra láthassam. Megszervezte, hogy találkozhassak vele, s jó adag félelem volt bennem, hogy mi fog történni, de Terike nagyon kedves szavakkal, mosolyogva szólított meg. Vagy fél órát beszélgettünk, megkért rá, hogy majd újra jöjjek be meglátogatni és beszélgetni. Egy valóra vált csoda volt ez nekem aznap, 1981. július 27-én. Számomra egy soha el nem felejthető időpont. Itt kezdődött egy csaknem 40 éven át tartó igaz barátság. Egy későbbi elmeséléséből tudtam meg, hogy a Pillangókisasszonnyal külföldi turnéra indultak volna. Mikor kiderült a baj, el kellett döntenie, hogy vállal-e akkora kockázatot, ami az utazással jár. Az orosházi kórház egyik főorvosát, Tényi Mária tanárnő (egyetemi tanár, és klinikai orvos) javasolta számára, azt mondta, rá nyugodtan bízhatja magát, de az utazásról le kell mondania, mert különben az életével játszik.

‒ Három évtizedes szakmai életútjáról sokat lehetett hallani, de milyen volt magánemberként? Meséljen nekünk Karikó Terézről valaki, akihez komoly és mély barátság fűzte őt, akit húgaként szeretett…

‒ Vidám volt, sokat nevetett, viccelődött, nagyon érzékeny, ha megbántották azt nem felejtette el, de soha nem volt haragtartó, a békességet szerette, mindig segítőkész volt, ha bármit kértek tőle mindenét oda adta volna. Jó emberismerő volt, öntörvényű, a kötöttségeket nem tűrte. Ha elhatározott valamit, azt mindig megvalósította, nagyon határozott volt, néha akaratos. Munkamániás volt, a pályát a színházat mindenek elé helyezte. Több, általa mesélt történet is eszembe jutott, az említett tulajdonságaival kapcsolatban. A szülei nagyon fiatalok voltak, amikor egymásra találtak. Édesanyja 19 éves, édesapja 20 éves. 1932. január 24-én házasodtak össze, Terike igazi szerelem-gyerek volt. Mégis édesapjának nagy csalódás volt, hogy kislány született és nem fiú. Egész életében emlegette, hogy apukájának az volt az igazi boldogság, amikor 9 évvel később, 1941-ben megszületett Attila, a testvére. Ez mély nyomot hagyott benne, de Attilát nagyon szerette. A kamasz-kori lázadásainak egyike volt, hogy egyszer, amikor igazságtalan bántást kapott, elszökött Ercsibe a Karikó nagypapáékhoz, Ott volt, ahogy Ő mondta: „a világ legédesebb mostoha nagymamája”. Tőle tanulta azt, hogy mindig azt kell elfogadni, amit a sors ad, annak kell örülni. Ezt a mondást az imádott nagymamájától hozta, és elég sokszor hallottam is Terikétől: „Kiömlött tejbe kár belesírni”. Szegedre kerülésének kezdetén, sok albérletben lakott. Voltak ezek között nagyon rosszak is, de egyet mindig nagy szeretettel emlegetett. Az ottani idős házinéni figyelmes és gondoskodó volt. Mikor eljött, emlékül egy kabátjáról való csont-gombot adott neki. Ezt Terike ezüstbe foglaltatta, és ez volt a legkedvesebb nyaklánc medálja. Littay Gyulához – egyik leggyakoribb énekes partneréhez – fűződő barátsága egész életen át tartott és nagyon erős érzelmi kötődés volt. Terike mondta nekem, hogy „ha Gyuszi tudná, hogy bajban vagyok, a Földet is átfúrná, hogy jöjjön segíteni”. Littay jól ismerte Terikét, és nem véletlenül mondta neki mindig, hogy „Te egy Musztáng vagy”. Még akkor is feljárt Budapestre őt meglátogatni amikor már nagy betegen kórházban volt.

‒ Hogyan tudta segíteni őt a magánéletében?

‒ Amiben lehetett, segítettem Terikének. Amikor csak volt szabad időnk találkozót beszéltünk meg. Gyakran Szegeden voltam nála, olyankor minden praktikus tenni-, javítanivalót vagy esedékes hivatalos dolgot elintéztünk. Nem nagyon volt érzéke a hivatalos ügyek intézéséhez, ezért mindig nagyon örült, amikor elrendeződtek a problémás dolgok körülötte. Ha valamit szeretett volna megvalósítani, beszélgettünk erről, méregettem, lerajzoltam és legközelebb már vittem is az elkészült dolgot. Ezen mindig őszintén csodálkozott, és nem értette, hogy hogy lehet ezt ilyen gyorsan és pontosan elintézni. Mikor nálam voltunk, sok időt töltöttünk kint a teraszon, akkor beszélgetett a madarakkal, akár hogyan szólt a madárka, Ő ugyanúgy visszafüttyögött. Ha láttam, hogy valami nyomasztja, valami gondja van, nem faggattam, nem bántottam, akkor tudtam, hogy most a csend ideje van. Nekem nagyon nagy ajándék volt az, amit mondott: „Nálad mindig nyugalmat és biztonságot érzek”.

‒ Hogyan tekintett Szegedre? Volt-e valami, ami különösen vonzotta őt a városhoz?

‒ Ami különösen és igazán vonzotta őt Szegedhez, az maga a színház volt. Ez volt az élete. Egyszer azt mondta: „A zene és a színház az egy mákony”. Tehát olyan érintettség, aminek az ő meggyőződése szerint nem lehet ellenállni. Több cikkben vagy beszélgetésben lehetett tőle hallani, hogy eleinte bizonytalan volt, nem tudta mi vár rá. De a Zeneakadémia utáni Rómában töltött hónapok, és az a törvényi kötelezettség, hogy a friss diplomásoknak kötelezően 2 évet vidéken kell tölteniük, eldöntötte ezt a kérdést. A végleges érzelmi kötődést Szegedhez pedig a felívelő szakmai előrehaladás, a kiváló énekes csapat és Vaszy Viktor, a művész óriás jelentette számára. Sokszor emlegette Horváth Ádámot, aki sorra rendezte a televíziós közvetítéseket. Ez már a szegedi opera aranykora volt. Mikor kérdeztem tőle, hogy milyen az a fellépés előtti izgalom, hogy lehet azt megélni, akkor azt mondta, ő mindig alig várta, hogy már színpadra léphessen, neki az volt a boldogság, amikor ez megtörtént. Onnantól kezdve semmi más nem számított. Magát a várost is nagyon megszerette. A Széchenyi térre nagyon sokszor mentünk, tavasszal, ősszel, mindig. Később, 2010 után, amikor közeledett a 80. évéhez, már kezdett kicsit nehezebben, lassabban járni. Szeretett kint ülni a padon. Azt mondta: „ez itt sokkal jobb, mint egy mozi”. Az emberek jöttek-mentek, gyerekek hancúroztak, kutyákat vezetgettek, érdekes szüntelen forgatag volt. Terike fantáziája szárnyalt, mikor pl. egy vitatkozó csoport, egy andalgó pár, vagy egy kicsi gyereket terelgető anyuka-apuka ment el előttünk. Egyszer egy csendesebb perc után hirtelen, így a padhoz kötötten váratlanul azt mondta: „Tudod, én itt valamikor száguldoztam”. Nevettünk is, de engem azért ez a kijelentése egy kicsit szíven szúrt, mert rádöbbentem, hogy mi minden kavaroghat benne a régi letűnt, elmúló, valamikor fergeteges energiával megélt időkből. Valóban egyből eszembe jutott a 60-as diákkori éveimből, ha véletlenül civilben megláttuk a városban, szinte lobogott utána a rövidke kis kabátkája, amit a vállára kanyarított. Mindig nagy lendülettel, sietve ment. És bizony volt egy nagyon súlyos mondása is, amit aztán 2016 után a sors be is teljesített. Ez így szólt: „Inkább világgá megyek, de engem ne lásson itt Szegeden senki sem totyogni”. Bármilyen rossz is volt ezt hallani, igazat kellett adnom neki, mert ez egy egészséges hiúság volt. Ez volt az, ami érzelmileg soha, de fizikailag elszakította Szegedtől. A világgá menésből pedig Orosháza lett, és hálás vagyok a sorsnak, hogy erőt adott nekem ahhoz, hogy sohasem kellett méltatlan körülmények közé kerülnie. Az utolsó percig tudtam gondoskodni róla, ő pedig méltósággal és alaptermészetéhez híven a rosszban is a jót meglátva viselte a sorsát.

‒ Volt-e olyan szerep/darab, ami különösen kedves volt Karikó Teréz szívéhez? Vagy megfordítva a kérdést, amiben Ön szívesen látta viszont őt?

‒ Ezt a kérdést, hogy van-e kedvenc szerepe, gyakran feltették neki, és az eredmény mindig ugyanaz lett, elkezdte azzal, hogy nagyon-nagyon szerette a Végzet hatalmát, de mindjárt folytatta, hogy a Lady Macbeth is csodálatos szerep volt, és utána jött sorba a többi: az Othello, a Szicília vecsernye, a Nabucco, a Triptichon – abban különösen az Angelica nővér, a Trubadur, a Pillangókisasszony és így tovább. Egyszóval mindent szeretett, amit énekelt. Azt tudom, hogy a bel canto állt közel a szívéhez. Ezt az operastílust és a nagyívű dallamokat szerette igazán. Nekem nagyon emlékezetes a Végzet hatalma, abból is a csodálatos ária, amit a bolyongása során a Kolostorhoz érve és bebocsátást remélve a kereszt alatt énekel. A gyönyörű dallam jellemző motívuma az operának, de ahogy ott és akkor Terike énekelte, az szinte éteri volt. Ahogy emelkedett a dallam íve és ahogy erősödött az énekhang, végül fényesen csillogva úgy szólt, hogy szinte beleremegett minden. Akkor úgy éreztem, hogy még a lélegzetem is elakad, de azt hiszem ezzel sokan így lehettek a nézőtéren. Most is a fülembe cseng, fantasztikus volt. Soha senkit nem hallottam ilyen gyönyörűen énekelni ezt a dallamot. Amit nagyon sajnálok, hogy színpadon nem láthattam őt mint Pillangókisasszony. Kárpótlás azonban, hogy egy többszöri levélváltásom után Szőkefalvi Nagy Katalinnal, aki akkor a Bartók Rádió zenei szerkesztője volt, több más mellett sikerült megvennem egy teljes Pillangókisasszony professzionális rádiófelvételt, ami „Z” azaz zárolt felvétel volt. Így végig tudtam és tudom hallgatni az egészet. Ilyet azonban csak akkor tehettem meg, amikor egyedül voltam itthon, ha Terike Szegeden volt, színpadon dolgozott, vagy tanított, vagy bármi egyéb elfoglaltsága volt. Nem szerette visszahallgatni a felvételeit. Nagyon ritka eset volt az, amikor megengedte, hogy berakjak egy CD-t meghallgatásra, de akkor is rögtön észre lehetett venni rajta egy lappangó feszültséget.

‒ Karikó Teréz neve összeforrt Vaszy Viktor szegedi tevékenységével. Honnan az ismeretségük? Milyen kapcsolat fűzte egymáshoz a két művészt?

‒ Vaszy Viktor rendszeresen járt a diploma vizsgákra és figyelte a végzős növendékeket. Mint főigazgató mind a három részleget irányította, felügyelte, de a szívügye mégis a zenei részleg, az opera volt. Azonnal felismerte Karikó Teréz énekesi képességeit és ez össze is illett az ő elképzelése szerinti opera-repertoárral. Ki kellett várni, amíg Terike néhány hónapos állami ösztöndíját eltöltötte Rómában, Tito Schipa iskolájában. Mikor hazajött, megtörtént a szerződéskötés, éppen 65 évvel ezelőtt. Vaszy azonnal rengeteg munkával halmozta el Terikét. Ez azonban neki nem terhet, hanem örömet jelentett, óriási teherbírása volt, és nagyon szerette a munkáját. Vaszy kíméletlen volt, nagyon szigorú szakmai követelményei voltak mindenkivel, de önmagával szemben is. Rövid idő alatt ki is alakított egy olyan operatársulatot, ami sok tekintetben lekörözte a Budapesti Operát. Ez a társulatnak is sikerélmény volt, hiszen neves szakmabeli vagy más művészeti ágban ismert személyek látogattak a szegedi operaelőadásokra: Ujfalussy József, Nádasdy Kálmán, Karinthy Ferenc és Horváth Ádám, aki sorra vette fel a jobbnál jobb opera-előadásokat, amelyek közül már egyre több látható a Tv-ben, hallható a rádióban. A Karikó Teréz nevet megismerte az ország a Tv- és rádió-közvetítések alapján. Sőt, ismertsége határon túlra is eljutott, és megkeresések jöttek Bécsből, Berlinből. Vaszy azonban semmiképpen nem akarta elengedni őt nemhogy külföldre, de még Budapestre sem. Tett is azért, hogy ezt megakadályozza. Voltak igazán feszült helyzetek kettőjük között, persze mindig Vaszy győzött, de ezt Terike sohasem vereségnek fogta fel. A nagy csábító lehetőségek ellenére sem bánta meg soha, hogy Szegeden maradt. Ahogy mondta itt mindent elénekelhetett, amit csak egy drámai szopránnak lehetett, ezt sem Budapesten, sem külföldön nem érhette volna el.

‒ 2006-ban Gyémánt Csilla, Kovács Ágnes és Pacsika Emília közreműködésével egy könyv jelent meg Karikó Teréz életéről és munkásságáról, hogyan élte meg ezt megtiszteltetést? Milyen mértékben vett részt a könyv megszületésében?

‒ Eleinte nagyon nem akarta a könyvet. Kijelentette, hogy ugyan már, senkit nem érdekli az ő élete, különben is semmi érdekes, ami érdekes, az meg nem tartozik másra. Egyszóval tiltakozott és félt is a kitárulkozástól, ő a privát életében zárkózott és visszahúzódó volt. Azután úgy tudom, hogy Kovács Ági és Pacsika Lia először óvatos, aztán egyre határozottabb győzködésére, valahogy megadta magát. Amikor 1982-ben átköltözött a Bocskai utcába, akkor sokat segítettem neki a pakolásban. A pincében volt egy óriási papírdoboz, tele mindenféle irománnyal. Kérdeztem tőle, mi ez, azt mondja sok haszontalan kidobni való kacat. Kicsit bele turkáltam és rájöttem, hogy egy csomó színházzal kapcsolatos dolog, régi eredeti műsorfüzetek, színlapok szereposztásokkal, eredeti újságok, kritikák egy-egy előadásról, üdvözlő kis kártyák a premierekre. Rájöttem, hogy ez egy kincses bánya, 3 óriási naplót raktam össze ebből az anyagból. Az eredetik ma már a Somogyi-könyvtárban vannak. Terike akkor hitte el igazán, hogy könyv lesz ebből az anyagból, amikor elő kellett varázsolnia olyan albumokat, amelyekben színházi szerepekről szóló fotók vannak. Határozott volt abban, hogy mely képet engedi megjelenni és melyikről szó sem lehet. Talán Pacsika Liának jutott a legnehezebb feladat, Terikével elkészíteni egy mély interjút, amiben Terike a legbensőbb, a legjobban féltett titkait osztja meg. Ekkorra már ő is ráérzett arra, hogy ez mégis csak egy nagy összefoglalása lesz az élete egy részének, egy tükör arról, amit a színpadon hosszú éveken át oly boldogan teljesített. Tudta, hogy ilyen nem mindenkinek adatik meg, és elkezdte értékelni ezt a lehetőséget.

‒ 2023-ban az Ön kezdeményezésére emléktábla került Szegeden a Bocskai utcai épületre, amelyben Karikó Teréz negyven éven át lakott. Miért tartotta ezt kiemelkedően fontosnak? Hogyan fogadta az ötletet a város vezetése?

‒ Az emléktábla megvalósításának ötlete a Bocskai utca 6 szám alatti ház lakóinak az érdeme. Hamarné Hoffgesang Zsuzsanna tanárnő egy lakógyűlésen felvetette, és a lakók mind egyhangúan támogatták a gondolatot, mindannyian szerették Terikét, és büszkék voltak rá. Jó ötletnek tartották, hogy legyen egy emléktábla a házon. De itt véget is ért a tevékenységük, nem tudták hogyan fogjanak hozzá a kivitelezéshez. A lakók többségében idősek és talán a megvalósítás anyagi hátterét sem tudták igazán felmérni. De a gondolat szép és nemes volt. Bennem ez a szándék azért nem merült fel, mert ahogy Terike eleinte a könyv megjelenése ellen is hadakozott, ilyen tábla elhelyezését egyenesen megtiltotta volna. Aztán a halála után fél évvel, úgy éreztem, mégis végigjárom ezt az utat. Kivitelezőnek egy orosházi kőfaragót, Bánfi Gábor szobrász-művész és restaurátort kértem fel. Kerek Attila is sokat segített nekem abban, milyen feltételekkel valósulhat meg egy ilyen emléktábla kihelyezés. Az ünnepélyes táblaavatás 2023. február 3-án zajlott, Karikó Teréz személyéhez méltó ünnepség volt elég nagy számú közönség előtt, aminek nagyon örültem, még ha személyesen nem is tudtam jelen lenni, jól esett a róla készült felvételeket visszanézni később.

‒ Hogyan őrzi az emlékét? Vannak-e közös ismerősök, akikkel tartja a kapcsolatot, akikkel felidézhetik a közös emlékeket?

‒ Itt nálam minden helyiség összes zeg-zuga, bútorok, tárgyak felidézik az emlékét. Nincs is nap, amikor ne gondolnék valami apróság miatt rá. Ha kimegyek a teraszra eszembe jutnak a bolondozós vidám napok, ha a kertben végigsétálok, akkor mindig arra a szabályra gondolok, amit ő mondott, és azóta is betartom: „semmilyen virágot nem tépünk le, annak ott a helye, ahol kinyílt, mindaddig, amíg el nem hervad”. Sokszor eszembe jut egy-egy mondata, vagy megfogadni való intelme. Egy pohár, egy gyertyatartó és a gyertyák sokasága, ezeket nagyon szerette. De ezek csak a tárgyak. Az igazi emlékét mélyen belül őrzöm. Az igazi jelenlétének a hiánya, az az űr, amit az eltávozásával itt hagyott, az pótolhatatlan és nagyon tud fájni. Amitől pedig menthetetlenül a könnyem csordul, ha az énekét hallgatom. A jó és őszinte barátokkal, ismerősökkel jól esik beszélgetni, de ez ritkaság számba megy, mert mindenki fut, rohan. Én egyre jobban lelassulok de hát ez az élet rendje és ezt az utat mindenki végigjárja. A testvérével, Karikó Attilával két-három hetente beszélgetünk. Ritkán, de tartjuk a kapcsolatot Littay Marcsikával, aki Bécsben lakik, vele Terikéről és az ő édesapjáról közös emlékeket szoktunk felidézni. Fekete Gizivel, a tanítványai közül Müller Julival, Réti Barnabással, Gyorgyev Bránimírral szintén emlegetjük őt alkalomadtán. Mindegyikük el szokta mondani, hogy a szakmán, az énektanuláson túl, életre szóló emberi értékeket kaptak Terikétől. De a már említett Kerek Attilával is gyakran beszélgetünk róla. A Somogyi-könyvtárnak 2023-ban adományozott hagyatéki anyag is hűen őrzi az emlékét. Nagyon hálás vagyok Sikaláné Sánta Ildikó igazgató asszonynak, hogy örömmel és nagy megbecsüléssel befogadták ezt a nagy anyagot, azzal az ígérettel, hogy gondozzák és vigyáznak rá. És Bori Katalinnak, aki nagy szakmai felkészültséggel válogatja és rendezi ezt – az ő szavaival élve – kultúrtörténeti és színháztörténeti értéket képviselő hagyatékot.

‒ Köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2025. decemberi számában